A gépe délután háromkor indult. Addig kinn tipródott a repülőtéren, türelmetlenül várva a gépre. Az eszével ugyan tudta, hogy így csak még lassabban halad az idő, de nem bírt otthon ülni. Kora este érkezett meg Párizsba. Akkor már robbanni tudott volna a feszültségtől. Bérelt egy kocsit a reptéren és André Morris házához hajtott.

A ház a villanegyedben állt, egy varázslatos park közepén. Persze, nem volt olyan hatalmas, csak egy kis minipark, minikastéllyal, de tökéletes volt az összhatás. A kerítést minden oldalon sövény helyettesítette, az út felől pedig platánfák védték a nyugalmát.

Ráhajtott a kavicsos feljáróra és a ház előtt megállt. Mire kiszállt, a szobalány már megjelent az ajtóban.

– Üdvözlöm, M. Nick! – köszöntötte a férfit. – Az asszonyom csodálkozni fog! Csak holnaputánra vártuk – mosolygott Nickre.

– Jó napot, Giselle! Ha jól ismerem anyámat, ő már tegnapra várt engem! – Visszamosolygott a lányra, majd bement mellette a házba.

– Szervusz, fiam! – köszöntötte Sarah. – Azt hittem, már sosem érsz ide!

Nick diadalmasan nézett Giselle-re, de anyja következő szavaitól lehervadt az arcáról a mosoly. Mme Morris ártatlan arckifejezéssel szólt oda az inasnak.

– Francois, kérem, hozza be a fiam csomagjait!

– Igen, asszonyom – mozdult az inas.

– Ööö… – Nick roppant zavarba jött. – Nincs rá szükség, Francois, én… – Elakadt. Megköszörülte a torkát. – A fenébe is, hát elfelejtettem, na! – mondta ki nehezen. Anyja hamiskás pillantásától csak még kínosabban érezte magát. Nem volt szokása fülig elvörösödni, de most megtette.

– Szóval, nincs egy szál ruhád sem, azon kívül, amit viselsz – nevette el magát Sarah. – Nem baj, fiam, ma délelőtt vettem néhány holmit a te méretedben. Ott kellették magukat a kirakatban, és valahogy olyan érzésem volt, hogy még szükséged lesz rájuk.

– Angyal vagy, anya! – ölelte át és csókolta meg az anyját Nick. Egymásba karolva mentek a nappaliba.

 

– Azt hittem, az előszobában töltitek az estét – szurkálódott jókedvűen André Morris. – Szervusz, Nick! – nyújtott kezet a mostohafiának.

– Szervusz, André! Jó újra látni benneteket! – nézett végig a páron. Sarah közben odament a férjéhez és belekarolt. Szeretettel nézett fel rá.

– Kérsz egy italt, Nick? – kérdezte André. – Ahogy elnézlek, ugyancsak rád fér.

– Köszönöm, kérek – felelte Nick. Morris konyakot töltött a poharakba, egyiket a feleségének adta, a másikat Nickhez vitte. – Jó hatással vagy anyára, André – súgta neki Nick, miközben elvette a poharat. – Egyre szebb lesz, és mintha fiatalodna is. Lassan a nővéremként kell majd bemutatnom.

– Anyád nagyon boldoggá tesz engem, és én igyekszem ezt viszonozni – nézett gyengéden az asszonya felé Morris. – Remélem, egy napon te is megtalálod ezt a boldogságot.

– Én is remélem, André. Bár most olyan zavart vagyok, hogy azt sem tudom, mit teszek. Egy lépés választ el a boldogságtól, csak nem tudom, melyik irányba kell megtennem ezt a lépést, hogy megragadhassam. Lehet, hogy épp akkor taszítom el magamtól, amikor azt hiszem, elértem. Anya! – nézett Sarahra. – Nyitva van most a galéria? Megnézném azt a képet, hátha okosabb leszek tőle.

– Kétlem, fiam! Mármint azt kétlem, hogy még nyitva lenne. Bár
Adéle még nem jött haza. Próba, szerencse. De Valerie már biztosan nem lesz ott! – figyelmeztette az asszony.

– Nem baj, sőt! Talán jobb is így! Még nem érzem magam felkészülve a találkozásra. Hiszen azt sem tudom, melyik lánnyal találkoznék – vált keserűvé a hangja. – Biztosnak kell lennem abban, kivel beszélek, ha vissza akarom kapni Vickyt! Jaj, anya! Én még életemben nem voltam ilyen szerelmes! Mi lesz velem, ha végleg elveszítettem?

– Te tényleg szerelmes vagy! – nevetett rá az anyja. – Nem jellemző rád ez a gyámoltalanság.

– Ne bántsd, Sarah! – védte meg a mostohaapja. Komoly volt a hangja, bár a szeme pajkosan csillant. – Épp elég baja van nélküled is!

– Igaz – adta meg magát az asszony. – Akkor menjünk. Hozom a táskámat. – Ezzel eltűnt egy ajtó mögött. Nick hosszan nézett utána, majd letette a poharát. Még felét sem itta meg a konyakjának. André mindjárt szóvá is tette.

– Nem ízlik? – Mindig is rajongott a finom francia konyakért, és eddig Nicknek sem volt soha kifogása ellene.

– Tudod, hogy szeretem a konyakodat – nézett rá Nick komolyan –, de majd inkább akkor iszom meg, ha visszajöttünk. Szükségem lesz a józan eszemre. Hiszen vezetnem kell. Nem szeretnék balesetet okozni. Meg aztán, ki tudja, mi vár rám a galériában? – sóhajtott egy mélyet.

– Félsz? – André fürkészően nézett rá.

– Őszinte választ akarsz? – André bólintására válaszolva, alig észrevehetően megbiccentette a fejét. – Igen. Félek. – Mélyen belenézett Morris kék szemébe, és úgy érezte, egy cseppet sem zavarja, hogy bevallotta neki a gyengeségét. Hiszen egyáltalán nem férfias dolog félni. A lelki gyötrelem pedig egyenesen a nők előjoga. De André Morris szemében nem látott szánalmat, sem lekicsinylést, csak megértést. Nagyon jólesett neki. Elmosolyodott. – Rám is jó hatással vagy, nem csak anyára. Igaz, mindig is jól kijöttünk egymással.

André viszonozta a mosolyát, szeméből melegség sugárzott.

– Talán azért, mert kezdettől fiamként szerettelek. Jön anyád – figyelmeztette Nicket. – Indulj! Minden rendben lesz. Anyád a biztosíték rá. Nem tűri meg maga mellett a boldogtalan embereket. Jó kezekben vagy – biztatta.

 

Nick végtelen nyugalmat érzett szétáradni magában. Nem lehet semmi baj. Aki ilyen szerető emberekkel van körülvéve, az csak boldog lehet. Hálás szívvel gondolt a mostohaapjára. Ráfért ez a kis lelki támogatás. Új erőre kapott tőle.

Megpörgette Saraht a tengelye körül. Boldogan ölelte át, mikor kicsit szédelegve a karjába kapaszkodott.

– Imádlak, anya! – súgta neki szeretettel.

– Ez a legkevesebb! – emelte magasra az orrát színpadiasan Sarah.

Nick besegítette Mme Morrist az autóba, majd türelmetlenül beült ő is. Indított, és kilőtt, mint a puskagolyó.

– Egy darabban szeretnék odaérni! – figyelmeztette az anyja. Nick azonnal lassított, és ezentúl már szabályosan és körültekintően vezetett. Egy kissé lecsillapodott és már csak enyhe izgalmat érzett. Vagy inkább szorongást? – gúnyolódott magával gondolatban.

Szerencséje volt. Épp akkor indult el az út mellől egy kocsi, gyorsan beállt a helyére. Közel s távol nem látszott egyetlen üres parkolóhely sem. Ha én vezettem volna – gondolta Sarah –, holtbiztos, hogy tennünk kellett volna két kört. Vagy hármat. Nekem soha nincs ilyen szerencsém – észre sem vette, hogy hangosan kimondta a gondolatait. Nick odafordult a panaszos hangra. Ránevetett Sarahra.

– Neked másban van szerencséd, anya! Neked ott van André. Te sem kaphatsz meg mindent – csipkelődött.

– Látom, már jobban vagy. Kezdesz hasonlítani magadra!

– Ez csak álca, anya – vallotta be a fia. – Belül reszketek.

– Akkor ne halogassuk a dolgot. Essünk túl rajta. Indulás! – adta ki a vezényszót. Nick kiszállt, átment a másik oldalra, és udvariasan kisegítette az anyját a kocsiból. Gondosan bezárta az ajtókat, majd vett egy mély lélegzetet.

– Előre! – Karonfogva indultak a bejárat felé.

 

******************************

Odabent nyüzsögtek az emberek. Nick kicsit megkönnyebbült. Ha mégis itt lenne még a lány, ilyen tömegben biztosan nem veszi észre. Sarah határozottan húzta maga után.

Elhaladtak sorra a képek előtt. Nick hirtelen felfigyelt az egyikre. Megdöbbentő volt. A kép egyik fele halott, a másik túlzottan is élőnek látszott. Valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudta, honnan.

Megállt előtte. „Az utolsó ember” – olvasta a címét. Mint az a könyv, amit kölcsönadott Vickynek. Valerie is elolvasta volna? Az eredmény mindenesetre mellbevágó volt.

– Ez a kép is hatásos. Már van gazdája is, első nap elkelt. De, ami minket érdekel, egy kicsit beljebb van kiállítva. Gyere! – karolt bele türelmetlenül az édesanyja.

– A „Szerelem”! – jelentette büszkén, mikor megálltak a kép előtt. Nicknek elakadt a lélegzete. Csak bámulta a portréját percekig, és észre sem vette, hogy a tömeg már őt nézi, hasonlítgatja a képhez.

Ez tényleg én vagyok! – gondolta. Bár ilyennek még sosem láttam magam. Vajon tényleg így néztem Vickyre? És, ha igen, ezt Valerie honnan tudja? Őrá biztosan nem néztem így. Hiszen ezekből a szemekből sugárzik a szerelem. – Le kellett hunynia a szemét. Képtelen volt gondolkozni. Csak állt bénultan. Ilyen érzés lehet megbolondulni? – tűnődött. Bár, a pszichológusok szerint egy bolond nem tudja magáról, hogy bolond. Neki az a normális állapot. Akkor talán mégis ép eszemnél vagyok! – nyugodott meg.

 

Kinyitotta a szemét. Most már elért a tudatáig a zsongás, amit eddig nem is észlelt maga körül. Hallotta a suttogó hangokat, meglátta a rá bámuló embereket. Hirtelen sarkonfordult.

– Tűnjünk el innen! – sziszegte Sarahnak. Karonfogta az anyját és kifelé tuszkolta. Mélységesen zavarták a kíváncsi tekintetek. Lesütötte a szemét, és igyekezett nem túl feltűnően kámforrá válni.

Vicky dermedten állt az egyik oszlop mellett. Épp a szállására indult, amikor felfigyelt a tömeg sugdolózására. Körülnézett, és meglátta Nicket a „Szerelem” előtt. És ráadásul azzal a kedves Mme Morrissal. Tehát mégis ismeri. Sőt. Amilyen bizalmasan sugdolóznak, igencsak jól ismerhetik egymást. Én ostoba, meg jól kitárgyaltam vele a lelkivilágomat! Ügyes asszony! Hogy kifaggatott! Hogy kerüljek ezek után a szeme elé? – töprengett.

Közben igyekezett úgy helyezkedni, hogy véletlenül se láthassák meg. Nem mert Nickre nézni, félt, hogy a férfi megérzi a tekintetét. Vajon hogy került ide? Véletlenül? Vagy Sarah hívta? Az utóbbi a valószínűbb – válaszolt magának.

Nem bírnék találkozni vele! Most még nem! Pedig Sarah biztosan őt is meghívja a keddi vacsorára. Végülis az én tiszteletemre adja, és nyilván be akar mutatni neki. Hiszen a képet is megmutatja. Ennyi minden nem lehet véletlen! Ez már összeesküvés! Nem gondoltam volna Mme Morrisról, hogy így hátba támad. De hát nem először csalódok az emberekben – sóhajtott egy keserveset.

 

Végre elmentek! Most már én is hazamehetek. Igen! – ujjongott fel magában. Ez a megoldás. Hazamegyek! Megkérem James Gordont, mentsen ki, mondja le a programjaimat. Nem érzem jól magam. Elvégre előfordul ilyesmi várandós nőkkel. És még csak nem is fogok hazudni – gondolta. Csak épp nem testi bajom van, hanem lelki.

Miután visszaért a szálláshelyére, rögtön felhívta a repülőteret. A másnap déli járatra kapott jegyet. Remek. Így lesz időm mindent elintézni.

*********************************

– A művésznő sajnos nem jön – közölte Mme Morris. André és Nick csodálkozva néztek fel rá. – Most telefonált Mr. Gordon a galériából. Valerie nem érzi jól magát. Lehet, hogy a baba készülődik. Bár még korai lenne, szerintem úgy a hetedik hónapban lehet. Igaz, vannak babák, akik nem várják ki az idejüket, és előbb érkeznek. Mindenesetre lemondta az összes programját, és hazarepült. Azt üzeni, sajnálja, hogy nem jöhet el. Majd bepótolja.

Sarah, amíg beszélt, aggódva figyelte a fiát. Nick egyre sápadtabb lett. Ijesztő volt látni, ahogy összepréseli az ajkait. Keze ökölbe szorult.

– Ez nem lehet igaz! – tört ki Nickből. – Ez a nő valósággal menekül előlem. De erre legfeljebb Vickynek lehetne oka. Valerie-nek semmiképp. Gondolod, hogy meglátott minket tegnap? – nézett az anyjára.

– Előfordulhat – felelte Sarah. – Megkérdeztem Jamest. A látogatásunk idején ment haza Valerie. Még abban a tömegben is megláthatott.

– Biztosan így volt – tűnődött a férfi. – És mivel van fantáziája, nem esett nehezére összeilleszteni a mozaikokat. Már tudja, hogy ismerjük egymást. Biztos, hogy emiatt nem jön el.

– Elég zavaros ügy – kapcsolódott a beszélgetésbe André Morris is. – Te szerelmes vagy Vickybe, aki eltűnik. Felbukkan Valerie, azt állítja, hogy tőled van a gyereke, te meg jóformán nem is ismered. Mégis ő fest rólad egy olyan portrét, amilyennek legfeljebb Vicky láthatott. Mikor várható a harmadik nővér felbukkanása?

– Jaj, ne – nyögött fel Nick –, így is elég zavaros. Anya – fordult hirtelen Sarahhoz –, imádkozz, hogy kibírjam ezt ép ésszel! Úgy érzem, megbolondulok!

– Valahogy utána kellene járni a dolognak – töprengett Sarah. – Nem ismered a szüleit? Talán meg kellene keresned őket. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy Floridában van vendéglőjük.

– Tudod te egyáltalán, mekkora Florida? – kérdezte Morris enyhe iróniával a hangjában. – Hogy akarod megtalálni? Tű a szénakazalban – legyintett lemondóan.

– Sült krumpli, ketchuppal. – Nick ezt úgy közölte, mint aki valami óriási dolgot fedezett fel.

Sarah megütközve meredt rá.

– Hogy tudsz ilyenkor a hasadra gondolni? – kérdezte vádlón. – Ha így folytatod, kételkedni kezdek benne, hogy tényleg szerelmes vagy.

– Vicky mesélte egyszer, hogy a szülei így nevezik az éttermüket – magyarázkodott Nick. – Bolondos, de találó név. Felülről ugyanis úgy néz ki az egész, mint egy halom sültkrumpli, ketchuppal leöntve. Helikoptert bérelek, és addig röpködök Florida felett, amíg megtalálom. Lehet, hogy a pilóta ismeri is a helyet. – Egyre jobban belelovalta magát. Igen, komolyan reménykedett. És, ha megtalálta Vicky szüleit, fény derül a titokra is. Talán.

– Őrült ötlet – vélte Mme Morris. – De talán épp azért sikerül. Menj! Sok szerencsét, fiam!

*************************

Már órák óta keringtek Miami légterében. Nick kezdeti lelkesedése mostanra már megcsappant egy kissé. Óriási munka lesz! De sikerülnie kell! – biztatta önmagát.

– Le kell szállnunk, uram! – közölte a pilóta. Utasa csodálkozó pillantását látva hozzátette – Tankolni.

– Igen. Persze – felelte Nick. Már egy ideje azon töprengett, megkérdezze-e a helikopter vezetőjét, hátha ismeri a vendéglőt. És, ha Vicky lódított, és nem is úgy néz ki, ahogy elmondta? Jót szórakozna rajtam a pilóta!

Megtankoltak. A gépet is, magukat is. Ahogy meglátta a gyorsbüfét, rögtön korogni kezdett a gyomra. Békés egyetértésben megebédeltek.

– És most merre tovább? – kérdezte a pilóta, miután újra beszálltak a gépbe.

Nick bizonytalan pillantást vetett rá. Matt Williams kérdő tekintetével találkozott.

– Nem tudom – vallotta be.

– Csak röpködni akar, vagy valami konkrét dolgot keres? – kérdezte Matt. – Mert, ha így van, jobb lenne, ha megmondaná, hátha ismerem a helyet. Elég sokat és sokfelé röpködtem már életemben.

– Tulajdonképpen egy vendéglőt keresek – sóhajtott fel Nick. – Csak annyit tudok róla, hogy itt van valahol Floridában és úgy néz ki, mint egy halom sültkrumpli.

– Ketchuppal. Ismerem – mondta Williams. – Jó konyháik vannak. Csak egy kicsit messzebb van még innen. Daytona Beachen. Napokig röpdöshettünk volna, ha nem mondja meg, mit keres! – nevetett rá Nickre. – Micsoda üzlettől ütöttem el magam!

Nick együtt nevetett a pilótával. Megkönnyebbült. Tehát van ilyen vendéglő. Akkor máris közelebb került a céljához. Talán mégis sikerül megtalálnia a szerelmesét.

– Akkor indulás! – adta ki a parancsot. – Mondja, tényleg úgy néz ki? – kérdezte kíváncsian.

– Úgy. Az ember éhes lesz tőle, ha meglátja.

Gyönyörű tájak felett repültek. Zöldellő pálmák, kéklő tenger, vakító napfény. A parton nyüzsögtek a turisták. Akár egy óriási hangyaboly.

– Megérkeztünk – mutatott előre Matt.

 

Végre! Előttük feltűnt egy kisváros, Daytona Beach. Ahogy közeledtek, Nick egyre feszültebb lett. Vajon sikerrel jár-e? És mi lesz, ha nem? Úgy belemerült a gondolataiba, hogy a pilótának kellett rászólnia.

– Nézzen le!

Nick engedelmeskedett. Alattuk ott virított a vendéglő. Tényleg olyan volt, mintha óriási sültkrumpliszálak lennének. Az alsó két darab V alakban épült, a harmadik a V két végén volt keresztbefektetve. A negyedik meg egy építészeti csoda. Lazán nekidöntve a keresztbetett krumpliszálnak, úgy, hogy az egyik vége a földön volt, a másik meg ferdén meredt fel az égre. Az egész épület sárgára volt festve, ajtó-ablak egyaránt. Az üvegek is sárgák voltak. És leöntötték ketchuppal. Bőven meglocsolták. Nem sajnálták a piros festéket.

A falak tövében zöld bokrok nőttek. Ez nyilván saláta-levél, vagy petrezselyemzöld lenne a tányéron – morfondírozott a férfi. Tökéletes volt az összhatás. Erről gondoskodott a vendéglő legmagasabb pontjára kiszúrt villámhárító, amit hatalmas fogpiszkálónak álcáztak.

A pilóta letette a gépet egy kicsit távolabb, ahol nem okozhatott kárt a felkavart levegő. Nick megköszönte a segítségét, fizetett és kiszállt. Izgatottan indult a vendéglő felé.

Azt már tudta a Williamstől, hogy igen felkapott hely ez. Minden krumpliszálban más-más konyha van. Lehet választani kínai, olasz vagy francia ételeket a hagyományos amerikai mellett.

 

Éhes volt. Úgy gondolta, először megebédel, erőt gyűjt a nagy feladathoz. Közben kicsit kifürkészi, milyen emberek lehetnek Vicky szülei. Ha szerencséje van, a tulajdonos is megfordul az étteremben. És, ha igazán szerencséje van, akkor éppen abban, ahol ő ebédelni fog. És, ha még rokonszenvesnek is találja őket, az lesz az igazi szerencse!

A kínai konyhát választotta. Bement és helyet foglalt egy üres asztalnál. Körülnézett. Nem túl nagy, de ízléses – döntötte el magában. Jött a pincér, felvette a rendelést. Nick narancsos kacsát kért. Hamar kihozták. Friss volt és nagyon finom. Igazán jól főznek. Nem túlzott a pilóta, amikor dicsérte az éttermet.

Amíg az ebédet élvezte, a szeme fürgén, de nem feltűnően járt körbe. Figyelte, hogy lát-e valakit, aki tulajdonosként viselkedik, utasítja a személyzetet, vagy bármi módon kifejezésre juttatja, hogy ő itt a főnök. Egyetlen férfi jöhetett számításba. Az életkorát tekintve lehetett Vicky apja, úgy ötven-ötvenkét évesnek látszott. Sötét nadrágban, fehér ingben ment át az éttermen, de egy vidám fejbiccentésen kívül nem tett semmi olyat, ami tulajdonosi mivoltára utalt volna. A pincér is csak visszamosolygott az őszes úrra, és ment a dolgára.

Nick csak reménykedhetett, hogy nem fogadják elutasítóan. Miután jóllakott, intett a pincérnek, kérte a számlát. Fizetett, aztán megkérdezte, hogy beszélhetne-e a tulajdonossal. A kis kínai pincér megijedt.

– Valami panasza van, uram? Nem ízlett az ebéd? Vagy rosszul csináltam valamit?

– Nem, nem – sietett megnyugtatni Nick. – Személyes ügyben szeretnék beszélni vele. Az éttermet és a kiszolgálást csak dicsérni tudom – mosolygott.

– Akkor jó – könnyebbült meg a kicsi kínai. – Rögtön szólok Mr. Wellsnek.

– Köszönöm.

Néhány perc múlva a mosolygós, ősz hajú úr közeledett felé. Ez Vicky apja – ismerte fel Nick. Így, közelről már látszott, hogy hasonlítanak egymásra. Legfőképpen a szemük. Az idegességtől összeszorult a gyomra.

– Üdvözlöm, uram! Victor Wells vagyok, a tulajdonos – fogott kezet a vendégével. – Beszélni kíván velem.

Közben kíváncsian végigmérte. Csinos, fiatal, kisportolt férfi. A ruházatából ítélve nem is szegény. Bár ízlésesen öltözött, nem feltűnően, de a minőség magáért beszél. Ezt Victor már rég megtanulta. Vajon mit akar ez a férfi? – tűnődött. Még sosem látta itt.

– Jó napot! Nicholas Sanford vagyok. Vickyvel szeretnék találkozni, ha esetleg ön tudja, hol van – nézett reménykedve jövendő apósára. Izgatottságában eszébe sem jutott, hogy azért ennél egy kicsit több információt is adhatna magáról, hiszen a férfi nem ismeri őt, lehet, hogy még nem is hallott róla. Victor csodálkozott is rajta.

– Furcsa ötlet, hogy itt keresi a lányomat. Sajnos mi is nagyon ritkán látjuk. Megvan a saját élete, amit alaposan telezsúfol tennivalóval. Maga talán a barátja?

– Igen – mondta fanyarul Nick. – Legalábbis az voltam, amíg ott nem hagyott szó nélkül.

– Jöjjön, menjünk át az irodába, ne itt beszéljük ezt meg. Biztosan a feleségem is szeretné megismerni Önt. – Ezzel elindult az étterem hátsó része felé. Nick követte. Elmentek a konyha mellett, kijutottak a szabadba. Az épületek által körbezárt területen gondosan nyírt gyepszőnyeg zöldellt, néhány bokorral. A ferde krumpliszálhoz igyekeztek.

– Ebben az épületben vannak az irodák, meg néhány különterem – tartott rögtönzött idegenvezetést Mr. Wells. – Ahol érintkeznek egymással, oda szereltettem be liftet, hogy megkönnyítsük a szállítást, de egyébként csak a lépcsőkön lehet közlekedni.

 

Beléptek a sárgára festett ajtón. Egy folyosóra jutottak, szemben egy újabb ajtó, amely nyilván az egyik különterembe vezet. Elindultak fel a lépcsőn. Eltolt szintekkel oldották meg a belső teret. Elhaladtak még egy ajtó mellett, de a következőnél megálltak.

– Ez az irodám – és benyitott. Előreengedte Nicket, majd ő is belépett. – Vendéget hoztam – jelentette be az asztal mögött ülő csinos, középkorú asszonynak, aki felnézett jöttükre. – Az úr Nicholas Sanford, Vicky barátja. Ő pedig a feleségem – lépett az asszony mellé.

– Üdvözlöm, asszonyom! – köszöntötte Nick. – Most már tudom, kitől örökölte Vicky a szépségét – mosolygott. Mrs. Wells szakasztott mása volt Vicky, csak fiatalabb kiadásban.

– Hamar kezdi a hízelgést – nevetett fel az asszony. – De azért jólesett – vallotta be. – Köszönöm. Foglaljon helyet – mutatott egy székre. – Mi szél hozta ide hozzánk?

– Vickyt keresi – szólt közbe Victor Wells.

– Itt? – kapta fel a fejét csodálkozva a felesége.

– Van egy kis problémám Vickyvel. Sőt, ha őszinte akarok lenni, nem is olyan kicsi az a probléma – hajtotta le a fejét Nick. – Az az igazság, hogy jól elszúrtam a dolgot. Hazudtam neki, ő meg rájött. És azóta minden olyan zavaros, hogy néha már az őrület határán állok.

Mr. és Mrs. Wells összenéztek. Ahogy itt ült ez a férfi, összetörve, nagyon szánalmas volt. De valószínűleg őszinték az érzései, különben nem jött volna ide. De hazudott, és ezzel bizonyára mélyen megsebezte a lányukat. Vicky gyűlöli a hazugságot. Nyilván ő is szenved, de, amilyen büszke, valószínűleg esélyt sem adott ennek az embernek, hogy megmagyarázza. Vajon melyiket kell jobban sajnálni?

– Kezdje el az elején – szólalt meg halkan Veronica Wells.

– Tudják, már a kezdet is furcsán indult – emelte fel a szemét Nick. Hálás volt nekik, amiért meghallgatják, és nem utasítják el. Ez reményt adott neki. – Amikor felkértem táncolni, ő azt kérdezte, gazdag vagyok-e? Olyan dühös lettem, hogy nemet mondtam, és ott akartam hagyni. Erre aztán kaptam egy csodálatos mosolyt. Addig csak tetszett a lányuk, de akkor rögtön beleszerettem – merengett el az emlékein Nick.

 

– Tehát maga gazdag – vette fel a beszélgetés fonalát Victor. Nick bólintott. – És a lányom rájött erre, mielőtt elmondhatta volna neki. – Újabb bólintás, egy szívből jövő sóhajjal kísérve.

– Vicky gyűlöli a milliomosokat. Pontosabban a jóképű, fiatal és nőtlen milliomosokat. Néhány éve megjárta egy ilyennel. Hogy pontosan mi történt, azt még nekünk sem bírta elmondani. Még azóta sem – szomorú volt az anya hangja. Féltette a gyermekét, és bántotta, hogy boldogtalannak látta. Segíteni azonban nem tudott rajta, ha ő maga nem kérte a segítségét.

– Nagyon mélyen érinthette a dolog, és lehet, hogy azt látta most megismétlődni – vetette közbe a férje.

– Ez olyan igazságtalan! – sóhajtott fel Nick. – Egy másik férfi bűnéért szenvedek. Hogy fogom én ezt rendbehozni?

– Nem lesz könnyű, de, ha tényleg szereti, sikerülni fog – vigasztalta Veronica.

– Van még más baj is. Anyám telefonált Párizsból, hogy ott van egy fiatal amerikai festőnő kiállítása, és a legnagyobb sikere az én portrém. De én soha nem álltam modellt senkinek. Főleg nem Valerie Wellsnek. Hiszen csak kétszer láttam összesen. – Nem vette észre, hogy a szülők jelentőségteljes pillantást váltanak. De nem szóltak közbe. – Ráadásul ez a Valerie szerelmes belém és gyereket vár tőlem. Legalábbis ő ezt állítja. Vicky meg, akinek talán lett volna esélye erre, felszívódott. Én ebbe beleőrülök! – kiáltotta kétségbeesetten. Nem bírt ülve maradni. Felugrott és az ablakhoz lépett.

– És mi a helyzet Virginiával? – kérdezte komolyan Mrs. Wells.

– Tudom, ő a fotómodell – fordult meg. – Vele is találkoztam egyszer. Vicky megígérte, hogy egyszer összejönnek ők hárman. Meghívta őket a születésnapomra, de aztán nem került rá a sor. Aznap este lett volna a nagy találkozás a nővéreivel, amikor eltűnt. Akkor akartam én is vallomást tenni.

– El kellene mondanunk neki – fordult a feleségéhez Mr. Wells.

– Aztán majd szépen zsebre tehetjük, amit Vickytől kapunk érte – felelte Veronica. – Nem igazán tűri, hogy beleszóljanak az életébe. Még nekünk sem engedi meg – magyarázta a csodálkozó férfinak.

– Nagyon kérem – könyörgött Nick –, ha tudnak valamit, mondják el nekem! Ne kíméljenek! Bármi legyen is az igazság, ennél a bizonytalanságnál csak jobb lehet.

Mrs. Wells elgondolkozva nézett maga elé. Szemmel láthatólag küzdött magával, az érzéseivel. Megértette a fiatalokat, mindkettőt. Csak azt nem tudta, hogyan segíthetne nekik. Az a jó, ha beszél, vagy az, ha hallgat. Beleavatkozhat-e ő ebbe? Talán maguk is megoldanák a problémáikat – tűnődött. Az utolsó lökést mégis a férje adta.

– Tudod, hogy milyen makacs a lányunk. Ha sértve érzi a büszkeségét, talán egy életre elüldözi ezt a fiút, anélkül, hogy elmondaná neki az igazat.

Veronica felnézett rá, aztán lassan, megfontoltan bólintott.

– Igazad van. Jobb, ha tudja.

Utolsó rész…