James Gordon első dolga volt, hogy bemutassa az üzlettársának. Adéle Morris gyönyörű fiatal lány volt, talán huszonöt-huszonhat éves lehetett. Hosszú fekete haja a derekát verdeste. Egyetlen ékszere egy aranylánc volt a nyakában, amelyen egy csepp alakú rubinkő lógott. Fekete kisestélyiben fogadta a vendégeket. Arcán széles mosoly ült, amely a szemében is visszatükröződött. Fáradhatatlannak tetszett. Egész idő alatt tett-vett, intézkedett. Láthatólag élvezte a munkáját.

Vicky fáradtan nézett körül a teremben. Rengeteg vendég jött el a megnyitóra. A lelke mélyén bevallotta, hogy nem számított ennyi emberre. Most itt nyüzsögnek körülötte, és mindegyik váltani akar néhány szót a művésznővel. Lassan összeolvadtak előtte az arcok, már nem tudta megkülönböztetni a csodás ruhába öltözött hölgyeket, elegáns urakat. Csak a kezükben tartott pezsgőspohár volt állandóan visszatérő motívum.

 

De jó lenne leülni egy kicsit! – gondolta. A hosszú repülőút után úgy sajgott a hátsó fele, hogy azt gondolta, egy hétig képtelen lesz ráülni. Most meg már a lábai fájnak. Ráadásul ez a kis haszontalan is rakoncátlankodik – tette a hasára a kezét. James rögtön hozzáfordult.

– Pihennie kellene néhány percet – mondta aggódva. Belekarolt a lányba, és egy viszonylag csendes sarokban álló székhez vezette. Vicky hálás pillantást vetve rá, megkönnyebbülve ült le.

– Legszívesebben lerúgnám a cipőmet, és felraknám valahova a lábamat – mosolygott a férfira kimerülten. – De tudom, erre várnom kell még egy kicsit.

– Nagyon elfáradt, ugye? A pici hogy viseli?

– Nyugtalan. Valószínűleg érzi az izgalmamat. Csodálatosan megszervezték a megnyitót, James! – váltott témát. – Honnan szedték ezt a rengeteg embert? Fizetett nekik, hogy eljöjjenek?

A férfi elnevette magát a lány tréfás szavaira.

– Természetesen. – Látva a művésznő megdöbbenését, gyorsan hozzátette. – Én fizetem a pezsgőt. Tudja – fűzte hozzá, mint egy összeesküvő –, ha nem egészen józanok, könnyebben szórják a pénzüket olyan haszontalan dolgokra, mint a festmények, szobrok, stb.

Vicky ránevetett a férfira. Kedvelte ezt az embert, szívesen elfogadta volna nagybácsinak. A lába is kipihente már egy kissé a fáradalmakat, úgyhogy visszatért a jókedve. Érdeklődve nézte azt az elegáns hölgyet, aki, úgy tűnt, épp feléjük tart egy sötét öltönyös, fess úriember karján. Negyvennyolc-ötven évesnek tippelte, bár nem igazán látszott rajta. Valami furcsa kifejezés ült a szemében, amit Vicky nem tudott megfejteni.

A galériatulajdonos bemutatta a párt.

– Monsieur André Morris, az üzlettársam, Adéle édesapja. A hölgy a felesége, Madame Sarah Morris. Nagy pártfogója a művészetnek, ahogy Adéle is. Ezért lehet most nekem egy fél galériám Párizsban – szellemeskedett.

Madame Morris kedvesen kezet nyújtott.

– Gyönyörűek a munkái, művésznő! Főleg a „Szerelem” című kép tetszik. A lányomtól hallottam róla, és már türelmetlenül vártam, hogy láthassam. Kár, hogy nem adja el. Tényleg nem? – firtatta. – Bármilyen borsos árat megadnék érte, úgyhogy ne kíméljen!

– Köszönöm, asszonyom, de ez az egyetlen kép nem eladó – mondta Vicky. Nem, Nick képe nem eladó, semmiképpen! – Higgye el, igazán sajnálom, hiszen már annyi jó ajánlatot kaptam rá! De nem tudok megválni tőle.

– Megkérdezhetem, ki volt a modellje? – érdeklődött az asszony. – Tudja, ismerős nekem ez az arc. Lehet, hogy találkoztam vele annak idején, amikor még Amerikában éltem.

– Ön amerikai? – lepődött meg a lány. Remélem, nem ismeri Nicket!

– Igen. Akkor költöztem Párizsba, amikor férjhez mentem Andréhoz. Ő üzleti úton járt az Államokban, ott ismerkedtünk meg. André egy itteni újság tulajdonosa, itt a hazája, ide köti a munkája. Én pedig követtem őt ide.

– És nem hiányzik Amerika? – úgy belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, hogy a két férfi magukra hagyta őket. Sarah odaült Vicky mellé és figyelmesen nézte.

– Amerika nélkül megvagyok – felelte. – Sokkal inkább hiányzik a fiam. Az első házasságomból született, harminckét éves, felnőtt férfi. Komoly üzletember. Őt oda köti minden, igazi amerikai. Valamennyire kárpótol érte Adéle. Kedves, melegszívű leányt kaptam a személyében. Bár még csak hat éve ismerjük egymást, mégis összeköt minket a szeretet. De azért hálás vagyok Alexander Graham Bellnek, amiért feltalálta a telefont – nevette el magát az asszony. – Nos, nem árulja el, ki volt a modellje? Nem Maxnek hívják véletlenül?

– Nem. Nicholasnak – komorodott el a lány. – Ne haragudjon, nem szeretnék róla beszélni. – Kicsit megkönnyebbült. Talán mégsem ismeri.

– Megbántotta magát? – Vicky nem válaszolt. Sarah Morris elgondolkozva nézett rá. – Az övé a gyerek?

Vicky felkapta a fejét. Csodálkozva tekintett a nőre. Vajon olvas a gondolataimban? – tűnődött.

– Miből gondolja? – kérdezte elutasítóan.

– Csak összerakom az apró cserepeket. Maga, Valerie, nem visel jegygyűrűt, a lánynevét használja, a legsikeresebb képének modelljéről pedig nem akar beszélni. Ugye, eltaláltam, hogy ez a Nicholas a gyermeke apja? – A lány tétova bólintására csak ennyit felelt: – Nem faggatom tovább, pedig igazán szívesen tenném. De már így is túlságosan tolakodó voltam. Bocsásson meg, Valerie!

Vicky nem tudott haragudni az asszonyra. Valahogy, minden kíváncsisága ellenére rokonszenvesnek találta. Bámulatos beleérző képessége lehet ennek a nőnek! – gondolta. Vagy őt is megtépázta az élet, azért ilyen megértő? Irigylem a fiát az anyjáért. Sarah hangja riasztotta fel a gondolataiból.

– Valerie! Ha úgy érzi, olyan gondja van, amit nem tud egyedül megoldani, kérem, ossza meg velem! Tudom, hogy csak percek óta ismerjük egymást, de maga máris olyan nekem, mintha a lányom lenne. Szívesen segítek, ha tudok – mondta, annyi melegséggel, hogy a lánynak könny szökött a szemébe.

– Éppen arra gondoltam, milyen jó lehet a fiának, hogy ilyen anyja van – vallotta be.

– Magának nincs? – kérdezte Sarah.

– De igen – mosolyodott el Vicky. – Csak nagyon messze élnek a szüleim. Floridában vettek egy kis vendéglőt néhány éve, az köti le majd’ minden idejüket. Nagyon szeretjük egymást, csak sajnos elég ritkán sikerül találkoznunk.

– Gondolom, maga is sokat dolgozott – nézett végig a képeken Sarah. Csak most vették észre, hogy a vendégsereg erősen megfogyatkozott. Már csak a legkitartóbbak és a későn jövők voltak jelen.

– Igen. Talpra kellett állnom. Anyagilag is, lelkileg is – felelte Vicky. – Most, ez után a kiállítás után talán egyenesbe jövök.

– Nem segítene az anyagi talpraállásban, ha eladná azt a képet? – kérdezte óvatosan Mme Morris.

– De igen, valószínűleg segítene. Nagyon is sokat, csak éppen képtelen vagyok rá. De ezt úgyis tudja.

– Szereti? – kérdezte Sarah. Izgatottan várta a választ.

– Maga született vizsgálóbíró, Sarah! Pedig az előbb megígérte, hogy nem faggatózik többet – emlékeztette Vicky.

– Igaz. Kicsúszott a számon – védekezett az asszony, majd reménykedve pislantott rá. – Azért válaszol?

– Igen – nézett rá komolyan a lány. – Igen, szeretem. Mindazok ellenére, hogy összevissza hazudozott nekem, nem bírom elfelejteni. Nem is tudnám – tette a kezét gömbölyödő hasára. És van még valami, amit senkinek sem mondott el. Az az ő titka marad, amíg csak el nem jön az ideje, hogy napvilágra kerüljön.

– Örülök neki – válaszolta Mme Morris. Későn vette észre, hogy elszólta magát. – Tudja, Valerie, a szerelem a világ legszebb érzése. Nélküle semmit sem ér az ember. Hát még egy művész! – magyarázkodott. – A világ remekművei mind az öröm, vagy a fájdalom hatására készültek. Sok művészt pont a keserű csalódás tett naggyá.

– Igen, ez igaz – révedt el a lány tekintete. Talányosan somolygott. – De én jobban szeretnék örömömben alkotni remekműveket.

– Olyat, mint a „Szerelem”?

James Gordon megjelenése megmentette Vickyt a választól. Életének nagy napja ez a mai, kár lenne végleg elrontani ilyen szomorú gondolatokkal. Éppen elég, hogy a kép állandóan emlékezteti Nickre.

– Nem tudom, észrevették-e a hölgyek, hogy elmentek a vendégek? – Enyhe irónia bujkált a hangjában. – Olyan elmélyülten beszélgettek, hogy senki nem merte megzavarni önöket holmi búcsúzkodással.

– Ne haragudjon rám, James! – kérte Vicky. – Tudom, az én dolgom lett volna kikísérni a vendégeket. Szörnyen elhanyagoltam őket, igaz?

– Igaz – válaszolta keményen Gordon. Ám a szemében vidám szikrák táncoltak, amikor folytatta. – De azt hiszem, megbocsátották önnek. Párizs nem csak a művészeteket, a művészeket is szereti, becsüli. És Adéle remekül helyettesítette. De most már ideje lenne, ha ágyba kerülne. Ráfér magára a pihenés.

– Már itt sem vagyok – állt fel Vicky. – Mme Morris, köszönöm, hogy ilyen kedves volt hozzám – fordult Sarah felé. – Ön nélkül nehezebben vészeltem volna át ezt az estét.

– Én örülök, hogy megismerhettem magát, Valerie! – Nem is sejted, mennyire örülök neki – gondolta. – Meddig marad Párizsban? Látom még? El kell jönnie hozzánk vacsorára!

– Néhány napig még biztosan maradnom kell – nézett a galériatulajdonosra a lány.

– Az első héten feltétlenül – bólintott a férfi. – Mme Morrisnak remek szakácsnője van! – súgta a lány fülébe, elég hangosan, hogy az asszony is hallhassa.

Vicky elnevette magát.

– Akkor el kell mennem, ugye?

James Gordon sajnálkozva tárta szét a karját.

– Sajnos, asszonyom, a művésznőnek minden estéje foglalt. Előre betábláztam az egész hetét. – Látva, hogy Mme Morris rosszallóan húzza össze a szemöldökét, tréfálkozva folytatta. – Be kell vallanom, hogy számítottam a meghívására, és a kedd estére az ön nevét írtam.

– Milyen jól ismer! – gúnyolódott a nő mosolygó szemmel. – De most az egyszer megbocsátom. Sőt! Jutalmul önt is meghívom!

– Köszönöm, ott leszek.

Búcsút vettek egymástól. Adéle bezárta a galériát, és James hazavitte Vickyt a szállodába. A lány már alig várta, hogy lefekhessen. Gyorsan lezuhanyozott, és szinte beleesett az ágyba.

– Jó végre megpihenni, igaz, te kis lurkó? – szólt a babához, és a hasára tette a kezét. Szinte rögtön elaludt.

***********************

– Jaj, Nick, vedd már föl! – fohászkodott Mme Morris türelmetlenül. Hajnal felé járt, Párizsban legalábbis. De New Yorkban késő éjjel van. Hol kószál ez a fiú? Már a hetediket csengeti a telefon. Végre felkapta valaki.

– Sanford – hallotta Nick hangját.

– Szervusz, fiam! Itt anyád!

– Szia, anya! Olyan izgatott a hangod. Mi történt? Nem szoktál ilyenkor telefonálni. – Nick hangjában aggodalom csendült. – Remélem, nincs semmi baj!

– Nem, nem, semmi! Csak kérdezni akarok tőled valamit.

– Nagyon fontos lehet!

– Az. Talán neked fontos. Ismersz egy Valerie Wells nevű festőnőt?

– Igen, ismerem. Bár ezt azért túlzás lenne állítani. Kétszer találkoztam vele. Miért kérded? – lepődött meg a férfi.

Sarah Morris megdöbbent. Kétszer? Az a lány szerelmes belé, lefesti, és mindezt anélkül, hogy igazán ismernék egymást? De akkor miért mondta Valerie, hogy Nick összevissza hazudozott neki? No és a gyerek? Vagy ilyen hamar…?

– Anya! Ott vagy még?

– Igen, persze, csak elgondolkodtam valamin. Most van itt Párizsban Valerie Wells kiállítása, és a legnagyobb sikert aratott képe a te portréd, Nick! – Hogy csend volt a vonalban, megkérdezte: – Hallottad, mit mondtam?

– Hallottam. Csak most én gondolkodtam el. Próbálom összerakni a mozaikot. Hogy festhetett le engem Valerie? Kétszer látott összesen. Én a nővérét, Vickyt ismerem. Vicky szakított velem, és eltűnt az életemből minden magyarázat nélkül. Valerie-vel akkor találkoztam, amikor őt kerestem.

– Akkor, édes fiam, adok még néhány kockát a mozaikodhoz – mondta Sarah. – Órákig beszélgettem Valerie-vel. Persze, nem mondtam meg, hogy ismerlek, de kiszedtem belőle, hogy Nicknek hívják a modelljét, szerelmes belé, és tőle van a gyerek is.

– Gyerek. Tőlem. Valerie-nek – értetlenkedett a férfi. – Hogy az ördögbe lehetne tőlem gyereke Valerie-nek? – mérgelődött. – Még, ha Vicky lenne! Egy percig sem kételkednék!

– Csak rakosgasd a kockáidat, fiam! Lehet, hogy a két lány szerepet cserélt? Nem ikrek véletlenül? – csúfolódott az anyja.

– Hiába gúnyolódsz, anya, igenis ikrek. Sőt, van még egy harmadik nővér is, Virginia, aki fotómodell. – Nicknek megfájdult a feje a zűrzavaros gondolatoktól. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Mi a csoda folyik itt?

– Nos, mindenesetre, ez a lány még egy hétig itt lesz Párizsban. Kedden este nálam vacsorázik – közölte Sarah. – Ha nem boldogulsz a rejtéllyel, szívesen látlak téged is. Annál is inkább, mert megöl a kíváncsiság – ismerte be.

– Felteheted a terítéket számomra, anya! Biztos, hogy ott leszek! – ígérte Nick. – De most gondolkoznom kell, ne haragudj, ha leteszem.

– Nick! – kiáltott a kagylóba Sarah.

– Tessék!

– Lehet, hogy nagymama leszek végre? – kérdezte reménykedve.

– Nem tudom, anya! Bár tudnám! De már semmit sem értek. Kedden találkozunk. Szia! – ezzel letette a telefont.

 

Hirtelen fázni kezdett. Ahogy magához tért a döbbenettől, már észlelte maga körül a világot. Rájött, hogy egy szál törülköző minden öltözéke, mert a telefon épp a zuhany alatt érte. Először azt gondolta, hagyja csengeni, de olyan erőszakosnak tűnt a hívó, hogy inkább felvette. Most teste-lelke egyaránt fázik. Teljesen megzavarodott.

– Vicky! Mi az ördögöt művelsz velem? – nyögött fel hangosan. Ki vagy te egyáltalán? Ki az a lány, akit én ismerek és szeretek? Vicky vagy Valerie? – Bebújt a takaró alá. Leoltotta a lámpát, és lehunyta a szemét. Rögtön megjelent előtte a lány képe, ahogy hónapok óta mindig, amióta csak ismeri.

De vajon ismeri-e? És, ha igen, melyiket? Meg fogok őrülni! – gondolta. Hogy lehetek én Valerie gyerekének az apja? Hacsak nem cseréltek mégis szerepet a lányok. De mikor? És miért? Vajon az a lány, akivel Vicky házában találkoztam, és Valerie-nek mondta magát, melyikük volt?

Már lüktetett a feje az erőlködéstől. Nem várok keddig! – döntötte el. Már holnap utazok. Vagyis ma – vetett egy pillantást az óra foszforeszkáló számlapjára. Éjjeli fél egyet mutatott. Felemelte a telefont és megrendelte a repülőjegyét. Még jó, hogy a reptér éjjel-nappal működik – gondolta.

Most, hogy ezt elintézte, kicsit megnyugodott. Utolsó gondolata az volt, hogy megkeresi Valerie-t, és ő majd minden kérdésére választ ad. Aztán elnyomta az álom.

 

Összetörten ébredt. Még álmában is a lánnyal civakodott. Nem akarta elárulni, hogy ő melyik a három nővér közül. Folyton csak azt hajtogatta, Nick mennyit hazudott. El akarta kapni, jól megrázni, hogy végre figyeljen rá a lány, de állandóan kicsúszott a kezei közül. Nem jutott vele semmire. Örült, amikor felébredt. Remélem, a valóságban könnyebben boldogulok vele – gondolta. Meg kell találnom Vickyt. Muszáj.

Beállt a hideg zuhany alá, ettől valamelyest magához tért. Most már nem egy torzonborz ősembert látott a tükörben, hanem egy karikás szemű, ázott újkorit.

Megborotválkozott, farmert és fekete inget vett magára. Megnézte az eredményt. A karikák ugyan megmaradtak, de így már emberek közé mehetek – húzta el a száját. Az órájára nézett. Van még idő egy gyors reggelire. Készített magának pár tükörtojást, de alig bírta megenni, olyan mehetnékje volt.

Szedd már össze magad! – biztatta önmagát. Akkor sem voltál ilyen ideges, amikor az első randevúdra mentél. Azóta pedig már szerezhettél egy kis gyakorlatot. Na igen, de eddig nem volt komoly egyik kapcsolat sem. Amíg nem jött Vicky. Azóta a többi nő megszűnt számára létezni.

Csakhogy ettől most a jövőm, a sorsom függ! – Zaklatott gondolatok kavarogtak a fejében.

Felkapta a bőrdzsekijét, belegyömöszölte az iratait a zsebeibe és egy forgószelet megszégyenítő sebességgel elhagyta a lakását.

Folytatás…