Nick egész nap nyomott hangulatban volt. Este elment Vickyhez, hiszen megbeszélték, hogy együtt ünnepelnek. De a lánynak nyoma sem volt. Hiába csengetett az ajtónál, hiába csörgette a telefont, a lány eltűnt. A mobiltelefonja ki volt kapcsolva, csak egy hang figyelmeztette, hogy próbálkozzon később. A szomszédok nem tudtak semmit, ahogy egy rendőr ismerőse sem, akit megkért, nézzen utána, nincs-e nyoma az aktáikban Vickynek. Hátha baleset érte. Már minden rossz megfordult a fejében. Sorra hívta a kórházakat, de nem vittek be azonosítatlan beteget. Vicky eltűnt, mintha nem is lett volna. Most jött csak rá, hogy nem tud a családjáról semmit, nem is ismeri őket. Így érdeklődni sincs kitől.

Alig tudott odafigyelni a tárgyalásra, pedig nagyon fontos volt. Éppen ezért nem hagyhatta másra, holott legszívesebben a haját tépve rohant volna ki a vakvilágba, amikor Jim megemlítette, hogy találkozott tegnap egy különös lánnyal. Elmesélte a beszélgetésüket, és Nick rögtön tudta, hogy ez csak Vicky lehetett. Te jó ég! Tehát ezért tűnt el! Rájött, hogy ki vagyok, és én nem bírok elszabadulni, hogy megmagyarázhassam. Ki tudja, miket gondol rólam?

Kapkodva kereste a ruháit. Csak zuhanyozni és átöltözni ugrott haza, mert enyhén szólva nem volt szalonképes. Az egész délutánt az építkezésen töltötte. A megrendelő mindent látni akart, mindenről helyszíni tájékoztatást kért. Holtfáradt volt az átvirrasztott éjszaka után.

Meg kell találnom Vickyt! Remélem, megbocsát! Nem akarom elveszíteni! – fohászkodott magában.

 

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Nem veszem fel – határozta el. De a hívó kitartóan csengetett. Csak nem ő? Gyorsan felkapta a kagylót. Pánik fogta el, ahogy meghallotta a lány halk, szomorú hangját.

– Szia, Nick!

– Vicky! Most indulok hozzád. Beszélnem kell veled. Fontos – hadarta. Úgy érezte, ha engedi szóhoz jutni a lányt, valami szörnyű dolog fog történni.

– Ne gyere, Nick! Azért hívtalak, hogy elbúcsúzzak. A reptéren vagyok. Tíz perc múlva indul a gépem. Nem akarlak látni többé! Soha többé – mondta sírós hangon.

– Vicky! Hallgass meg, kérlek!

– Nem! Nem akarom hallani, hogy milyen jól szórakoztál rajtam. Tudom már, hogy ki vagy, Nick. Tegnap óta tudom. Milliomos! – mondta megvetően. – Egész éjjel ezen gondolkodtam. De egyszer már megjártam a magadfajtával, és az elég volt egy életre. Te csak szórakozni akartál. Megkaptad. Most már elég volt.

– Vicky… – próbált közbevágni Nick.

– Rólad nem gondoltam, hogy hazudsz nekem – folytatta a lány letörten. – De sajnos benned is csalódnom kellett. Búcsúzzunk el, Nick! Isten veled!

– Ne, Vicky! Kérlek, várj meg! Rögtön odamegyek – könyörgött a férfi kétségbeesve. – Nem foszthatsz meg a védekezés lehetőségétől!

– Nincs semmi értelme, Nick! Vége. – Már alig tudott beszélni, a sírás fojtogatta a torkát. – Ég veled! – ezzel letette a telefont.

 

Azt hitte, éjjel elsírta az összes könnyét, de tévedett. Maradt még bőven. Este hallotta Nick csengetését, de nem mozdult. Lekapcsolt minden világítást, kikapcsolta a mobilját, hogy a házból kiszűrődő csengőhang el ne árulja. Begubózott egy nagy, kényelmes fotelba, és várta, hogy Nick elmenjen végre. Órák hosszat sírt, lázasan gondolkodott, de nem tudta eldönteni, bízhat-e a férfiban. Aztán győzött a négy év előtti keserű tapasztalat.

 

Nick dermedten bámulta a kagylót a kezében, majd lassan ő is letette. Úgy érezte, megbénult az agya, képtelen volt akár csak egyetlen értelmes gondolatra. Mi lesz most? Mit tegyen? Hová mehetett a lány?

Odament a bárszekrényhez, és töltött magának egy dupla whiskyt. Egy hajtásra megitta. Az erős ital égette a torkát, nem volt hozzászokva, hogy tisztán igya. De legalább átsegítette az első sokkon. Már újra fogott az agya. Végre beindultak a kis szürkék – gúnyolta magát.

 

*************************

 

Vicky Floridába repült a szüleihez. Nagyon igyekezett, hogy ne vegyék észre, bántja valami. Jókedvűnek mutatta magát, és sokat tréfálkozott velük. Csak esténként engedte meg magának, hogy sírjon.

A megérkezése utáni napon felhívta Gerry Hayest.

– Megvan még az a munka, amit a múltkor ajánlottál?

– Csak nem akarod mégis elvállalni? – kérdezte a fotós.

– Megvan vagy nincs? – erősködött a lány.

– Megvan – nyugtatta meg Gerry. – Mi történt? Bajban vagy? – hangjából őszinte aggodalom csendült ki. Vicky tudta, hogy a fotós igazi, hű barátja.

– Majd személyesen elmondom, Gerry – ígérte. – Most szükségem van arra, hogy néhány napig valami mást tegyek, mint eddig.

– Rendben, Virginia Wells, tiéd a munka. Négy nap múlva kezdünk, San Franciscóban. Csütörtök reggel találkozunk a Kennedy reptéren, a jegyedet intézem. Oké?

– Nem. Miamiból megyek. Majd San Franciscóban találkozunk.

– Rendben van, kislány. Vigyázz magadra!

*******************************

San Francisco legnagyobb üzletháza előtt fotóztak. Az áruház megbízásából készítettek katalógust a kínálatukról.  Gyönyörű ruhák és ékszerek váltogatták egymást, akár egy divatbemutatón. Vicky összeszedte magát, nem gondolt semmire, csakis a munkára. Két lánnyal dolgozott együtt, így amíg egyikük öltözött, a fotósnak nem kellett várnia.

Egész jól haladtak. Aztán megtörtént. Vicky meglátott a járókelők között egy férfit. Önkéntelenül kiáltott fel.

– Nick! – Ahogy kimondta, már meg is bánta. A férfi meghallotta és visszafordult. Csodálkozva meredt a manökenre. Tehát mégis ő az! – gondolta Vicky. Vajon hogy került ide? Megijedt, hogy elárulta magát. Lázasan törte a fejét, hogy mit tehetne. Nem volt ideje, így nem igazán gondolhatta át a tervét. De meg kell győznie a férfit, hogy ő Virginia.

Gerry legnagyobb ámulatára, aki semmit nem vett észre, a lány futásnak eredt. Nick döbbenten állt, csak azt látta, hogy a lány, akit napok óta hiába keres, most feléje szalad. Lassan öröm ült ki az arcára. Vicky nem vette ezt észre, hiszen nem is mert ránézni. Elszaladt a férfi mellett, és a háta mögött egy jóképű, fiatal férfi nyakába vetette magát.

– Nagyon kérem, mentsen meg! – suttogta a fülébe kétségbeesetten. Aztán a mellettük álló csinos nőt ölelte át, mint egy rég látott rokont. – Adja kölcsön a férjét pár percre – könyörgött. A pár döbbenten állt, mozdulni sem tudtak. – Később mindent megmagyarázok – ígérte meg Vicky. Nem is maradt több ideje, Nick már ott állt mellettük.

– Vicky – szólította meg tétován a lányt. Ő jól megjátszott csodálkozással nézett rá.

– Virginia vagyok – közölte látszólag nyugodtan. De belül remegett. Sikerül-e vajon megtévesztenie?

– Vicky, kérlek, ne játssz velem!

– Virginia! Gyere már vissza! – kiáltott oda neki a fotós. A legjobbkor. Nick kételkedni kezdett.

– Maga tényleg Virginia? – A lány bólintott. – Bocsásson meg! Nick Sanford vagyok, Vicky barátja. És az előbb, amikor a nevemet kiáltotta…

– Ő Nick Daniels, a vőlegényem – vágott közbe sietve Vicky, és odabújt az ismeretlen férfihoz. Szegény úgy meg volt rökönyödve, hogy még tiltakozni sem bírt. – Ő pedig – mutatott a fiatal nőre –, a leendő sógornőm, Kathrine – magában azon imádkozott, még pár percig ne jöjjön meg a hangjuk.

– Örvendek – fogott kezet a férfival Nick, de szinte oda sem figyelt. – Kísértetiesen hasonlítanak egymásra, tudja? – nézte merőn a lányt. Ez úgy hangzott, mint egy vádirat.

– Mint általában az egypetéjű ikrek – védekezett Vicky.

– Virginia! – türelmetlenkedett a fényképész.

– Mennem kell – szólt a lány, de Nick megfogta a karját és nem engedte.

– Virginia, kérem, árulja el, hol van Vicky! – Olyan reménykedve nézett, hogy majdnem meglágyította a lány szívét. De csak majdnem. Még nem merte volna vállalni a kockázatot, hogy felfedje magát.

– Nem tehetem. Vicky nem akarja látni magát. Már éppen eleget csalódott. – Ezzel odafordult a „barátjához” és rámosolygott. – Úgy örülök, hogy eljöttetek megnézni! De most már mennem kell. Este találkozunk. Hol szálltatok meg?

– A Hotel San Franciscóban – felelte az ismeretlen nő. Ő tért magához előbb. – Nyolcra várunk vacsorára. El ne késs! – nevetett fel, és elvonszolta onnan a férjét. – Hagyjuk dolgozni Virginiát – mondta hangosan, de belül majd szétvetette a kíváncsiság. Remélem – gondolta, tényleg eljön, és megmagyarázza ezt az egészet. Eddig úgy néz ki, mint egy romantikus film csúcsjelenete. Még jó, hogy nem vagyok féltékeny típus! A nővérem a nyílt utcán kaparta volna ki a szemét.

– Viszlát, Mr. Sanford! – köszönt el Vicky hevesen dobogó szívvel Nicktől, és rohant vissza a munkájához. A szíve fájdalmasan szúrt. Olyan jó lett volna mindent elfelejteni, és odabújni a férfi mellkasára. Hiszen mindennél jobban szereti. És mégsem lehet. Nem tud bízni egy milliomosban. Légy átkozott, Paul! – kívánta, nem először. Még ennyi idő után is képes vagy tönkretenni azt, ami szép az életemben.

*****************************

Este elment a San Francisco Hotelba. Az ismeretlen pár már várta. Jöttére a férfi udvariasan felállt és bemutatkozott. Alexander Carsonnak hívták, és a kedves asszony mellette a felesége, Susan. Kíváncsian várták a magyarázatát.

Vicky is bemutatkozott. Újra bocsánatot kért, amiért úgy letámadta őket. Kárpótlásul meghívja őket vacsorára. Carsonék ellenkeztek egy kicsit, de Vicky nem engedte szóhoz jutni őket. Feladták a rendelést a pincérnek, és amíg az ételre vártak, Vicky vallomást tett. Rokonszenvesnek találta a párt, és a szavak önkéntelenül törtek ki belőle. Elmesélte, hogy ki ő, ki volt a férfi, és miért volt az a kínos jelenet. Beszélt a három nővérről és a boldogtalanságáról.

Amikor befejezte, nem csak az ő szeme volt párás. Kivételes beleérző képességgel áldotta meg a sors. Carsonék nem haragudtak rá, még csak nem is nehezteltek. Susan elmondta, hogy egy romantikus filmhez hasonlította a jelenetet. Nem is tévedett nagyot.

Végül barátokként váltak el, megadták egymásnak a címüket, és megfogadták, ha már a sors így hozta, nem hagyják elveszni ezt a furcsa kapcsolatot.

Vicky megígérte, hogy a legközelebbi államokbeli kiállítására küld nekik meghívót. Ott választhatnak majd egy eredeti Valerie Wells-képet a mai nap izgalmaiért cserébe.

– Már kárpótolt bennünket ezzel a vacsorával – tiltakozott Alexander. – Igazán nem kell…

– Nem kell, csak szeretném megajándékozni magukat – mosolygott Vicky már egy kissé nyugodtabban.

– Ha lesz kiállítás, mi ott leszünk, nem ússza meg! – kacagott Susan. – Csak időben értesítsen.

************************

Már öt hét múlt el Vicky eltűnése óta. Nick gyakran elhajtott a lány háza előtt, de soha nem észlelt mozgást. Semmi változás. Csak a fű nőtt. Telefonon is hiába próbálkozott, soha, senki nem vette fel. Nem tudta kideríteni, hova utazott a lány. Valószínűleg a nővéreinél van. De hol? Ez rejtély. A végén még magánnyomozót kell fogadnom – tűnődött. De nem igazán fűlt hozzá a foga, hogy ilyen módon kutasson a lány után.

Rutinosan hajtott Vicky háza felé. Nem remélt semmit. Már nem. … Érdekes. Az emeleten ég a villany. Azok a műterem ablakai. Vicky mesélte, hogy Valerie berendezett ott fenn egy műtermet, és az az ő szentélye. Ha elment, bezárta, és elvitte a kulcsot.

Most épp ott van világosság. Tehát megérkezett Valerie. Nick megállt a ház előtt és kiszállt a kocsiból. Elszántan indult az ajtóhoz. Becsengetett és türelmetlenül várt.

Vicky megijedt, amikor meghallotta az éles hangot. Biztos volt benne, hogy Nick csenget. Tudta, hogy el fog jönni, tudta, hogy szembe kell néznie vele, csak nem számított rá, hogy ilyen hamar elérkezik ez a perc.

 

Délelőtt érkezett meg, alaposan kiszellőztetett és kitakarított. Kellemesen elfáradt, de legalább lekötötte a gondolatait. Talán egy órája jött fel festeni, és teljesen belemerült a munkába. Ma este nem számított látogatóra. Ma még nem. Azt hitte, ez a nap még a nyugalomé.

A csengő kitartóan szólt. Úgy látszik, Nick ujja hozzáragadt a gombhoz, és most nem tudja elengedni. Reszketve indult ajtót nyitni.

– Jövök már – kiáltotta. Sóhajtott egy mélyet, hogy erőt gyűjtsön a következő percekhez. Aztán kinyitotta az ajtót.

Nick azonnal belépett. Talán fél, hogy meggondolom magam? Vicky tettetett csodálkozással mérte végig a férfit.

– Ki maga? Megvárhatta volna, amíg behívom! – támadt rá. Nick ölelésre készülő karjai megálltak a levegőben. Elbizonytalanodott. Igaz, hogy ez a lány pont olyan, mint Vicky, de hát az ikreknek megvan az a jó szokása, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Virginiával is összetévesztette.

Jobban megnézte a lányt. Farmer és póló. Vicky is hordott ilyet, de festékfoltok nélkül. Lehet, hogy ez mégis Valerie? Egy kicsit gömbölyűbbnek tűnik Vickynél.

– Valerie? – kérdezte tétován. A lány határozottan bólintott. – Bocsásson meg, hogy így magára török. Nick Sanford a nevem. Vickyt keresem.

– Nick Sanford – ismételte a lány tűnődve. A szíve majd kiugrott a helyéről izgalmában. Csak el nem áruljam magam! – Vicky beszélt önről. Nem akarja többé látni magát. Elköltözött Virginiához, és nincs szándékában visszajönni. Mától én lakom itt. És én sem akarom látni magát. Kérem, menjen el!

– Addig nem, amíg meg nem mondja, hol találom őt! – fenyegetőzött a férfi. – Értse meg, szeretem a nővérét, de Vicky elítélt anélkül, hogy meghallgatott volna. Meg kell találnom.

– Sajnálom. Én tiszteletben tartom a nővérem kérését. Keresse, ha akarja, de nekem hagyjon békét! Én ide pihenni jöttem. Meg festeni. Azt reméltem, itt nyugodtan várhatom a gyermekem születését. Ne tegye tönkre a lelki békémet! Menjen! – Kitárta az ajtót a férfi előtt. Nick habozva tett egy lépést kifelé, majd megállt, és elgyötörten nézett a lányra.

– Kérem, Valerie, segítsen nekem!

– Nem tehetem. Vicky megesketett, hogy nem árulom el – hazudta. Istenem, hogy bírom ki? Add, hogy elmenjen végre! A férfi szemében mélységes fájdalom tükröződött, ahogy kifelé indult. Vicky majdnem a nyakába vetette magát. Úgy szeretett volna hinni neki! Őszintének látszott. De hát Paul is őszintének tűnt! És mi lett a vége? Összeszorította a fogait, hogy el ne sírja magát. Még nem lehet. Nick visszafordult.

– Kérem, Valerie, legalább egy üzenetet adjon át! Mondja meg Vickynek, hogy feltétlenül beszélnünk kell egymással. Hívjon fel! – könyörögve nézett a lányra.

Vicky szólni sem tudott, csak bólintott, majd lassan betette az ajtót a férfi mögött. Egész testében remegve támaszkodott neki a kemény fának. Alig bírta el a lába. Nem volt ereje bemenni sem. Térde megroggyant, zokogva csúszott le a földre.

Sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzelte. Úgy hitte, amíg távol volt, kellőképpen felvértezte magát Nick vonzerejével szemben. Azt hitte, képes lesz hűvösen, idegenként bánni vele. Tévedett! De még mekkorát tévedett! Újra fellángolt szívében a szerelem, amit eddig elnyomott, és erősebb volt, mint valaha. Megint maga előtt látta a karikás szemű férfit, ahogy tehetetlenül, magába roskadva állt. Az Isten verjen meg, Paul! – átkozódott. Miattad nem tudok már hinni Nicknek sem! Örökre kiölted belőlem a bizalmat a férfiak iránt. Óh, hogy gyűlöllek ezért!

Csak lassan csillapodott a sírása. Felkelt, és visszament a műterembe. Dolgoznia kell. Mr. Gordon jó néhány képét eladta, így nincsenek anyagi gondjai. De pótolnia kell őket, hiszen szenzációs lehetőség előtt áll. Talán most lép a világhírnév útjára. Mr. Gordon társtulajdonosa egy párizsi galériának, és megígérte, ott is kiállítja Valerie képeit. Két hónapja van még arra, hogy néhány remekművet alkosson. Persze, a régebbi képeit is odaadhatja, de szeret dolgozni, és amúgy is le kell kötnie magát. A végén úgyis Mr. Gordon választja ki a kiállításra kerülő festményeket.

Vicky megszállottan festett. Nick még egyszer jelentkezett, úgy két héttel az első látogatása után. Ismét Valerie-vel beszélt, Valerie volt az, aki elküldte. Azóta csak néhányszor látta, inkább messziről. És mindannyiszor lelkiismeret-furdalása támadt. A férfi lefogyott, és a hajában is megjelent egy ősz sáv. A szeméből eltűnt a régi ragyogás. Megváltozott. Vajon tényleg miattam? – tűnődött a lány.

************************

Szeptember eleje volt. Vicky szépen gömbölyödött. Már nyolc hete, hogy hazajött, és bizony, nem fér bele a régi ruháiba. Kényelmes melegítőt viselt otthon, amiben könnyedén mozoghatott.

Csengettek. Biztosan Mr. Gordon jött meg. Mára jelezte az érkezését. Vicky ajtót nyitott.

– Jó napot, Mr. Gordon! – fogadta a vendégét.

– Üdvözlöm, Miss Wells! Maga egyre szebb lesz – lépett be a galériás. – Jót tesz magának az anyaság. És jól is áll. Hogy viseli?

– Jól – nevette el magát a lány. – Csak nem győzöm ruhával. Folyton kihízom őket. De hát végülis a hatodik hónapban vagyok. Ez a természetes. Megkínálhatom egy csésze kávéval, Mr. Gordon?

– Igen, kérek. És itt az ideje, hogy Jamesnek szólítson, Valerie. Hiszen most már komoly üzleti kapcsolatunk van. De remélem, barátjának is érez. Vagy még nem szolgáltam rá ilyen bizalmas megszólításra? – tréfálkozott a férfi.

– Dehogynem. Maga rengeteget tett értem, James. Soha nem fogom tudni meghálálni.

Felvillant emlékezetében a néhány hónappal előbbi beszélgetésük.

 

Csengett a telefon.

– Halló – szólt bele Vicky.

– Halló, Miss Wells! James Gordon vagyok.

– Üdvözlöm, Mr.Gordon. Mi újság? Csak nem fogytak el a képeim mind egy szálig?

– Hát, majdnem – nevetett bele a kagylóba a galériás. – Utánpótlás kellene. Mikorra tudna nekem egy tucatnyit szállítani a remekműveiből?

– Nem akar túl sokat? Egy egész tucat?

– Miss Wells! Beszéltem a párizsi üzlettársammal. Szep-tember közepén lehetne egy kiállítást rendezni a maga képeiből. Egész október a miénk. Tudja, micsoda lehetőség ez? De persze, ha nincsenek képek, kiállítás sem lesz!

– Pedig nincsenek, Mr. Gordon! Eladta az összeset. Nekem pedig készülnöm kell a záróvizsgáimra. Utolsó heteimet töltöm az egyetemen. Hacsak szégyenszemre meg nem bukok ön miatt.

– Valerie! Ne tegye ezt velem! Már olyan szépen kigondoltam mindent. Csak egy kicsike tucatka képecske kellene hozzá… – rimánkodott tréfásan.

– Meglesz – komolyodott meg a lány hangja. – Még nem tudom, hogyan, de meglesz. Már van néhány, ha nem is egy tucatka. És a vizsgák után lesz némi időm. Majd a jól megérdemelt pihenésemet halasztom egy kicsit.

 

Hát, ami azt illeti, jól elhalasztottam. Azóta sem jutott rá időm. Közben lefőtt a kávé. Csészébe töltötte és egyiket a férfi elé tette.

– Tejet, cukrot?

– Köszönöm, nem kérek. – Csendben kortyolgatták a kávét, majd a férfi megkérdezte: – Sok szépet festett nekem?

– Rögtön megmutatom. – Vicky betette a mosogatóba az üres csészéket. – Jöjjön. Erre, fent van a műterem. – Elmosolyodott, mikor látta, James milyen türelmetlenül indul utána. Úgy látszik, valóban kíváncsi. Alig bírja kivárni, hogy szem-ügyre vehesse az utóbbi hetek termését.

Az első, amit meglátott, Nick arcképe volt, amit a születésnapjára festett, emlékezetből, de már nem adhatta oda.

– Ez csodálatos! – James el volt ragadtatva. – Ennek a férfinak a szeméből süt a szerelem. Boldog lehet az a nő, akire így néz. Ki ez? – érdeklődött.

– Nem fontos. Nem szeretnék beszélni róla. Fájó emlék.

– Akármilyen fájdalmas is, ezt ki kell állítania!

– Nem szeretném – tiltakozott a lány. Még csak az hiányozna! Túlságosan személyes ahhoz.

– Muszáj! Ez a kép egymaga megér egy kiállítást. Nem kell eladnia, ha ragaszkodik hozzá, de ennek Párizsban a helye. Nem tagadhatja meg tőlem. Ez a biztos sikert jelenti magának, Valerie! Adéle el fog ájulni örömében – puhítgatta a galériás.

– Hát… Rendben van – adta be a derekát vonakodva. – Akkor már nem is kell több? – már összeszedte magát, képes volt újra tréfálkozni.

– Óh, hát azért én biztosra megyek ám! Remélem, van néhány eladó képe is!

– Hogyne. Az összes. Ez az egy a kivétel – felelte Vicky.

Komótosan válogattak a festmények között. James megnézte mindegyiket, közelről, távolabbról, jobbról, balról. Igazi szakértő – gondolta a lány. Szerencsém, hogy találkoztam vele. Közösen kiválasztottak kéttucatnyi képet, köztük a részeg kiskutyát is, és félretették őket a sarokba.

– Holnap értük küldök. Jövő szombaton pedig várom Párizsban!

– Ott leszek – ígérte Vicky. – Már most nagyon izgulok. Hiszen ez kivételes lehetőség nekem. – Beszélgetve mentek le a nappaliba. Ott a férfi egy másik fontos tárgyalásra hivatkozva búcsúzkodni kezdett, majd hamarosan távozott.

Folytatás…