Vicky szerencsésen letette a vizsgáit. Sikerült! – ujjongott. Végre vége az egyetemnek! Ezt meg kell ünnepelni! Holnapután lesz Nick születésnapja, hát duplán ünnepelünk!

Úgyis ritkábban találkoztak az utóbbi hetekben, hogy nyugodtan tudjon felkészülni. Az állását az ügyvédi irodában még a vizsgák kezdete előtt felmondta. Már nem volt szüksége rá. Valerie egyre jobban befut. Kapkodják a képeit, szépen keres. És, ha Valerie-nek van pénze, akkor Vickynek is van.

Jelenleg viszont unatkozott. Nicknek tartania kell a határidőt, ezért most éjjel-nappal folyik a munka az építkezésen. Két álló napig nélkülöznie kell. Mit csináljak? – töprengett. Úgy igazán nem volt kedve semmihez. Csak lazítani akart, kikapcsolódni az intenzív tanulás után.

Hirtelen eszébe jutott a könyv. Nick könyve. Elővette, fellapozta az első oldalt. Észrevétlenül elmúlt az idő, teljesen belemerült az olvasásba. Tényleg megdöbbentő könyv – adott igazat a férfinak. És az is igaz, hogy bármikor bekövetkezhet. Rossz még rágondolni is! Inkább lefekszem – határozta el.

 

Álmában az utolsó ember kísértette. Látta, ahogy bolyong kétségbeesve, magányosan. Céltalanul. Reménytelenül. Látta a hitetlenkedést és az örömöt, amikor a férfi megtalálta az ismeretlen lábnyomokat a homokban. Lehet, hogy mégsem ő az egyetlen? Hogy maradt még túlélő az atomrobbanás után? Vajon újra kell-e teremteni az emberiséget?

Vicky feladta a harcot. Felkelt, és felment a műterembe. Feltett egy kifeszített vásznat az állványra, és nekiállt festéket keverni.

Órák hosszat dolgozott megszállottan. Az agyában motoszkáló kép nem hagyta nyugodni. Keze fel-le járt a vásznon, az idő elvesztette jelentőségét. Lassan kivilágosodott.

– Mára elég – mondta Vicky Valerie-nek. – Nyújtóztasd ki a tagjaidat, öreglány! Megérdemled!

Pár lépést hátrált és ránézett a festményre. A kép hátterében egy város füstölgő romjai. Roncsok, pusztulás. A másik oldalon a város melletti erdő kivirult, zöldebb, élőbb, mint valaha. Égbekiáltó a különbség a két oldal között. A kép előterében a férfi. Az utolsó ember. Látszik, hogy a városból jött, mezítláb a homokban. A festő azt a pillanatot vitte képre, amikor felfedezve az apró női lábnyomokat, leguggol és ujjaival végigsimítva rajtuk, tekintetével követi a nyomokat. Arca még merev, fásult, de szemében már ott a remény. És ez a ragyogó szempár egyenesen a néző szemébe tekint, hogy úgy érzi, ő az, akit a férfi keres.

– Döbbenetes! – suttogta maga elé a lány. – Nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmire. Óh, Nick, még ezt is neked köszönhetem!

 

******************************

 

Már csak ez hiányzott! – szidta Vicky a harisnyáján leszaladt szemet. Idegesen öltözködött, alig tudta felhúzni magára a ruháit. Nagyon izgult. Vajon mit mond az orvos?

Péntek délelőtt volt. Most esett át a nőgyógyászati vizsgálaton, és izgatottan várta az eredményt. Már napok óta émelygett a gyomra, de eddig valahogy nem figyelt rá. Talán még nem volt olyan erős a hányingere, hogy feltűnt volna. Ma reggel azonban ránézni sem bírt az ennivalóra. Ez már gyanús volt! Gyorsan utánaszámolt, és kiderült, hogy nem jött meg a menzesze. Sőt! A múlt hónapban sem! De a sok tanulnivaló annyira lekötötte a figyelmét, nem törődött semmi mással akkoriban.

Atyaisten! Lehet, hogy terhes vagyok? Kikereste a nőgyógyásza telefonszámát, és kért egy időpontot. Szerencsére már aznap délelőtt fogadni tudta.

Most itt szerencsétlenkedik a ruháival, és majd szétveti a kíváncsiság. Bár lényegében csak megerősítést várt a gyanújára. Nem bírták el a lábai, szabályosan lerogyott a székre az orvossal szemben. Dr. Scott rámosolygott a szemüvege mögül.

– Nos, Miss Wells, valóban állapotos. A kilencedik hétben van.

Vickynek egy pillanatra megállt a szívverése. Mégiscsak más egy szakembertől hallani, még, ha biztosra vette is, hogy terhes. Most mi lesz? Vajon Nick mit szól hozzá? Egyáltalán akar-e gyereket? Sosem beszéltek erről.

– Örül a babának? – kérdezte az orvos, hogy a lány nem szólt semmit.

– Igen! Nagyon! – Vicky átszellemült tekintettel nézett dr. Scottra. – Még át kell ugyan szerveznem az életemet, de nem cserélnék senkivel. Legfeljebb egy olyan kismamával, aki már a kilencedik hónapban van.

– Ne akarjon cserélni – nevette el magát az orvos. – Ne adja oda a várakozás örömét, a gyermek növekedésének, mozgásának érzését. Ez is az anyaság, nem csak a szülés maga.

– Milyen igaza van – felelte a lány. Felállt, elköszönt.

– Aztán el ne felejtsen ellenőrzésre jönni! – figyelmez-tette még utoljára dr. Scott, és melegen kezet fogott vele. – Az asszisztensnőm majd ad egy időpontot.

– Köszönöm, doktor úr! A viszontlátásra!

Már kinn járt az utcán, amikor hirtelen úgy érezte, menten kilyukad a gyomra az éhségtől. Hát persze! Hiszen ma még nem is ettem! Ránézni sem bírtam. Most meg úgy érzem, képes lennék felfalni egy egész csirkét egymagam. Egy pillanat! Már nem is vagyok egymagam! Most már kettőnknek eszem!

 

Hazament, gyorsan kiadós ebédet készített magának. Közben erősen gondolkodott. Június másodika van. Nick születésnapja. Ma este eljön. Több ajándékot kap tőlem, mint gondolná! Az ikrek, a meglepetés és a gyerek! Lehet, hogy sok is lesz neki egyszerre.

Miután jóízűen elfogyasztotta az ebédjét, körülnézett, hogy mire van még szüksége az ünnepi vacsorához. Már csak a húst kell megvennie, más minden itthon van. Vette a kabátkáját, a pénztárcáját betette a táskájába, és elindult az áruházba.

De nem hagyták nyugodni a gondolatai. Vajon Nick mit szól majd? Örül? Vagy éppen ellenkezőleg? Akar-e gyereket? Szereti-e a gyerekeket egyáltalán? Erről úgy igazán komolyan soha nem beszélgettek még. Vicky elbizonytalanodott.

A lábai önkéntelenül az építkezés felé vitték az áruház helyett. Megállt a hatalmas kapuval szemközt, bár maga sem tudta, mit akar itt. Mire vár? Igaz, hogy épp vége a munkaidőnek, most jönnek kifelé a munkások, de ez még nem jelenti azt, hogy Nick is most és itt jön ki. Egyszer megmutatta az építkezést, hogy jelenleg ezen dolgoznak az emberei, és említette, hogy van másik kijárat is, a másik utcára.

Hirtelen meglátta őt. A szíve vadul kalapálni kezdett. Már majdnem elkiáltotta magát, de egy építőmunkás megelőzte. Nick visszafordult, váltott vele néhány szót. Hangos nevetésük a lányig is elhallatszott.

– Istenem, de szeretem! Ha csak meglátom, már nem bírok magammal. Hát még, ha megérint! – gondolta Vicky, miközben nézte őket. Közben azok ketten elváltak, és Nick elindult az ellenkező irányba. A munkás a lány felé tartott egy társával. Már tisztán értette a beszélgetésüket is.

– Rendes ember a főnök – mondta az, aki Nickkel beszélt előzőleg. – Ugyanúgy dolgozik, mint mi. Saját magától is megköveteli ugyanazt, amit az embereitől. Senki sem gondolná, hogy ő a tulajdonosa ennek a hatalmas vállalatnak. Pedig megtehetné, hogy csak ül az íróasztala mellett, és tologatja a papírokat egyik sarkától a másikig. De Nick nem ilyen, majd te is meglátod, ha olyan rég leszel itt, mint én. És még humora is van. Nem veszi sértésnek, ha egy kicsit csipkelődünk vele…

Vicky lemerevedett. Úgy érezte, mintha a fejére esett volna egy jókora tégla. Szédült, meg kellett kapaszkodnia a falban. Nick a tulajdonosa a cégnek? Akkor milliomosnak kell lennie! Ez pedig azt jelenti, hogy hazudott. Most valahogy eltörpült az a tény, hogy ő is hazudott a férfinak. Hiszen éppen ma este akart meggyónni mindent.

Közben a két munkás odaért mellé, és látva, hogy halottsápadt, megkérdezték, segíthetnek-e valamiben.

– Óh, igen! – nézett rájuk a lány elveszetten. Úgy érezte, bizonyosságot kell szereznie. Hátha nem is az ő Nickjéről beszéltek! – Kérem, mondják meg, ki volt az az ember!

– Melyik? – értetlenkedett a munkás.

– Nick! Akivel az imént beszélgetett. Kicsoda ő valójában? – Reszketett a hangja, alig bírt beszélni. Legszívesebben sírva fakadt volna. – Azt mondta, hogy ő a tulaj, vagy rosszul hallottam? – reménykedett az utolsó szalmaszálba kapaszkodva.

– Jól hallotta. Nick Sanford tényleg a Rabeco vállalat tulajdonosa. Talán ismeri?

– Bár ne ismerném! – kiáltott a lány elkeseredetten.

– Talán elcsábította, és aztán otthagyta magát? – érdeklődött a munkás. – Bár ezt nem tudom elhinni, ő nem olyan. Talpig becsületes ember.

– Az! Talpig hazug! – mondta a lány indulatosan, és sar-kon fordult, otthagyva a meglepett munkásokat.

Most mit csináljak? – töprengett. Nick hazudott nekem. Becsapott. Akárcsak Paul. Gazdag! Akárcsak Paul. És én gyereket várok tőle! Mint annak idején Paultól. Vajon Nick hogy fogadja a hírt? Mint Paul?

Megreszketett erre a gondolatra. Az nem lehet! Nem akarom elveszíteni ezt a gyereket is! Azt nem élném túl! Nick nem tudhatja meg! Nem vállalom a kockázatot – döntötte el. – Hiszen nem is ismerem őt. Amit tudok róla, az talán ugyanolyan hazugság, mint az, hogy éppen csak ki tudja fizetni a vacsorámat. Ki hát! Az egész vendéglőt megvehetné, mindenestől.

Nem emlékezett rá, hogyan került haza. Belül teljesen megdermedt. Lelki szemei előtt a négy évvel korábbi események peregtek.

******************************

Tizenkilenc éves volt, naiv és fülig szerelmes. Első évét végezte az egyetemen. Paul végzős volt. Tetszett neki, hogy ez a csodaszép lány csak őt imádja, másra rá sem néz. Pedig sokan szerették volna. De ő beleesett Paul vonzerejének csapdájába, és nem volt szabadulás.

A férfi szőke volt, kékszemű és deltás. Az egyetem futballcsapatának csatárja. Népszerű volt, megtehette, hogy válogat a lányok között. És ő Vickyt választotta.

– Én meg a mennyekben jártam – emlékezett keserűen a lány. – Magasabban lebegtem, mint a felhők. Nagyobbat is estem!

Két hónap sem telt el, és ő odaköltözött Paulhoz. Ekkor már tudta, hogy a fiú gazdag családból származik, de nem érdekelte. Nem látott a szerelemtől. Nem látta, hogy a férfinak ingyen tanulótársra volt szüksége, aki segítette, hogy átcsússzon a vizsgáin. Persze, tetszett neki a lány, a hiúságának is jólesett, bár furcsák voltak együtt. Két fiatal, szőke, kékszemű ember. Inkább látszottak volna testvéreknek, mint szerelmeseknek.

– Pedig egy pár voltunk! – sóhajtott magában Vicky. – Ő volt nekem az első, és az egyetlen is, amíg Nicket meg nem ismertem.

 

Letelt az első év. Paul elvégezte az egyetemet, épphogy, de sikerült neki. De, mivel a sport jobban érdekelte, profi futballista lett. Ha tehette, a lány is elment a meccsekre. Felhőt-lenül boldog volt.

Egy nap Vicky rájött, hogy terhes. Este ünnepi vacsorával várta haza Pault. Ínyencségeket főzött, betette a „Szerelmes asszony”-t a magnóba, gyertyát gyújtott, és várt. Amikor Paul hazajött, a nyakába ugrott. Szinte lázban égett az izgalomtól. Alig várta, hogy elmondhassa a jó hírt a szerelmesének.

Vacsora után töltött egy pohár bort a férfinak, magának pedig narancslét. Leültek a kanapéra. Szorosan befészkelődött a férfi karjába.

– Paul! Mondani szeretnék valamit – kezdte boldogan ragyogó szemmel.

– Mondjad!

– Gyerekünk lesz! Kisbabánk – ismételte, mert a férfi értetlenül bámult rá.

És akkor elkezdődött a rémálom. Paul dühösen ugrott fel. Villámló szemmel kezdett kiabálni. Vicky soha nem látta még ilyennek. Teljesen kivetkőzött magából. Az erek kidagadtak a halántékán, ahogy ordított. Meg sem próbálta türtőztetni magát.

– Hogy lehet az? Azt mondtad, szeded a tablettát. Mégis, hogy képzelted?

– De hát én úgy szerettem volna egy gyereket tőled! Azt hittem, te is örülni fogsz neki. Tudom, hogy még korai, hiszen még tanulok, de, ha már így esett, meg akarom tartani. Egyébként véletlen volt. Tényleg szedem a tablettát, de egyszer elfelejtettem bevenni, és most…

– És most azt hiszed, hogy meg tudsz fogni egy gyerekkel! Igaz? Dehogy akarsz te tanulni! Gazdag férjet akarsz, ennyi az egész. De nem fog sikerülni! Velem nem! – dühöngött.

A lány teljesen megdöbbent. Szóhoz sem jutott a szidalmaktól. Először még próbálta menteni a szerelmet, hiszen ő szerette a férfit. Megkísérelt közelebb férkőzni hozzá, át akarta ölelni, hogy az ő vállába fúrva a fejét, könyörögjön. Mondd, hogy csak álmodom! Biztosan mindjárt felébredek. Hiszen ez a férfi nem az, akit én szeretek! Ez valaki más. Egy idegen. Vadidegen! Kétségbeesetten nézett rá, de hiába. A férfi durván ellökte magától, és tovább ordítozott.

– Ne hidd, hogy ilyen könnyen elbánsz velem. Nekem a szabadságom többet ér egy ostoba, pénzéhes nőszemélynél, meg a „véletlen” gyereknél. Egyáltalán tőlem van ez a gyerek? Ki tudja, mit csinálsz, amikor nem vagyok itthon! – Egyre jobban belelovalta magát, már nem volt képes kontrollálni a gondolatait, csak ömlött belőle a szó, a sértés. – Igen, ez az! Nem is tőlem van, csak nyilván az én anyagi helyzetem volt a legmegfelelőbb a szeretőidé közül.

 

Vicky nem bírta hallgatni. Szeméből megállíthatatlanul ömlött a könny. Kezét szorosan a fülére tapasztotta, de Paul hangját nem tudta kirekeszteni. Örökre bevésődött az agyába.

– Azonnal szedd össze a holmidat, és takarodj a lakásomból! – szólította fel Paul, lefeszítve kezeit a füléről. Gyűlölködve kiabálta az arcába: – Soha többé nem akarlak látni! Még csak hallani sem akarok rólad. Megértetted?

Igen, megértette. Paul soha nem szerette, csak kihasználta őt. Erre csak most döbbent rá, amikor már késő volt. A szerelme halálos sebet kapott, az önbecsülése, a férfiak iránti bizalma pedig életveszélyeset.

El kell tűnnöm innen, de azonnal! Igen, de hová? – kérdezte a józanabbik énje. Mindegy, első éjszakára megteszi egy motel, aztán majd meglátjuk. Ahogy múlni kezdett az első sokk hatása, igyekezett kicsit összeszedni magát. Fogta az utazótáskáját és gyorsan belegyömöszölte a legszükségesebb holmijait.

Paul árgus szemmel figyelte minden mozdulatát. Fel-alá futkosott, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Úgy is nézett ki. Szemmel láthatólag alig várta, hogy a lány eltűnjön az életéből.

– A többi holmimért eljövök valamelyik nap, amikor nem leszel itthon – mondta a lány halkan. A könnyei már elapadtak, úgy érezte, most már képes lesz járni. Elindult az ajtó felé.

A szomorú, csendes szavak újra felszították Paul dühét. A lány után iramodott. Erősen megmarkolta a karját, és az ajtóhoz vonszolta. Vicky elfojtott egy kiáltást. Nem kell tudnia, hogy fájdalmat okoz, valószínűleg csak örülne neki – gondolta. A kék foltjaimnak meg olyan mindegy, hogy az okozójuk tud-e róluk, vagy sem. Fájni úgyis nekem fognak.

– Ne merészeld még egyszer betenni ide a lábad! Azt sem akarom tudni, hogy élsz-e még. A holmidat majd a bejárónő összepakolja és elviszi utánad. Tűnj el végre! – Kinyitotta az ajtót, és kilökte a lányt.

Vicky megtántorodott az erős lökéstől, és mire visszanyerte volna az egyensúlyát, Paul hozzávágta a táskáját. A lány térde megroggyant, sikoltva esett le a lépcsőn. Szerencsére csak három lépcsőfok – gondolta, miután sebtében végigtapogatta magát. Úgy vélte, nem esett baja, nem érzett semmit. Felállt, felvette a csomagját, és elment egy közeli motelbe.

 

Kivett egy szobát, lezuhanyozott és lefeküdt. Már nem tudott sírni, de gondolkodni sem volt ereje. Majd holnap. Azon nyomban álomba merült, ahogy letette a fejét a párnára.

Éjfél után ébredt fel arra, hogy nagyon fáj a hasa. Kiment a fürdőszobába, és rémülten látta, hogy vérzik. Azonnal hívott egy taxit, kórházba vitette magát, de már késő volt. A gyermeket nem lehetett megmenteni. A zuhanás megtette a magáét.

Vicky feküdt a kórházi ágyon, és gondolkozott. Volt ideje bőven. Mása sem volt. Nincs lakásom. Nincs többé szeretőm, és nincs már gyermekem sem. Az érzelmi életem romokban hever.

Valószínűleg látszott is rajta, mert meglátogatta a kórház pszichiátere. Sokat segített. Határozottan jót tett a lelkének, hogy valakinek elmondhatta a bánatát. Az a néhány alkalom, amit együtt töltöttek beszélgetésbe merülve, érlelte meg az elhatározását. Elfelejti Pault, lezárja a múltat. Új életet kezd. És soha többé nem hagyja kihasználni magát!

**********************

Összeköltözött az egyik egyetemi társnőjével, így ketten osztoztak a lakás költségein. Mindketten elégedettek voltak. Jól kijöttek egymással.

Vicky munkát keresett, hogy el tudja tartani magát, hiszen az ösztöndíja kevés volt a megélhetéshez. Pincérnő lett egy éjszakai lokálban. Hetente négy éjszakát dolgozott. Nappal megszállottan tanult.

Kemény időszak volt, de sikerült. Bár festeni kevés ideje maradt, eddigi eredményeivel elégedett volt. Így telt el egy év.

Már a harmadik évét töltötte az egyetemen. Egy napon furcsa társaság ült annál az asztalnál, ahol ő szolgált fel. Fiatalok voltak és zajosak. Folyton ugratták egymást. Az egyik férfi, ő volt a legidősebb, úgy negyven körül, le nem vette a szemét Vickyről.

Megvárta, míg végzett. Beszélni akart vele. Kiderült, hogy reklámfotós, az asztaltársai pedig modellek. Ő most éppen egy szép és érdekes nőt keres egy kozmetikai sorozathoz, és Vicky nagyon tetszik neki.

– Hajlandó lenne egy próbafelvételre? – érdeklődött Gerry Hayes.

 

A képek jól sikerültek, a megbízó egyenesen el volt ragadtatva. Vicky megkapta a munkát. Így lett fotómodell Virginia Wells néven. És, bár kikötötték, hogy egy évig nem reklámozhat mást, csak az ő termékeiket, nem is volt szándékában, hiszen még nem fejezte be az egyetemet. Jól megfizették, így otthagyta a lokált. Egy kis ügyvédi irodában keresett magának heti néhány órás állást, hogy kiegészítse vele a jövedelmét. Így mindig volt annyi pénze, amennyire szüksége volt.

Most már maradt ideje festeni, ettől csak jobban ment a tanulás. Megfestette az érzéseit, a gondolatait. Aztán Jennynek, a lakótársnőjének az a képtelen ötlete támadt, hogy meg kéne mutatni a képeket egy szakembernek. Neki ugyanis van egy távoli nagybátyja, akinek több nagyvárosban is galériája van, és fel szokott karolni névtelen művészeket is, ha tehetségesnek találja őket.

Jenny addig rágta a fülét, míg engedett. Elvittek néhány képet, és Mr. Gordonnak nagyon tetszettek. Vállalta, hogy kiállítja őket, sőt, amit nem is gondolt volna Vicky, el is adott belőlük párat. Így történt, hogy lassan keresett művész lett Valerie Wells.

 

Hát igen, a három nővér! Tulajdonképpen csak ő van, egymaga. Még a közös kép is hamis. Gerry készítette, mert Vicky nem bírta elviselni az újságírókat. Kitalálta, hogy ő nem is ő, hanem a testvére. Így aztán a riporterek hoppon maradtak, mert mindig más nővért találtak, mint akit kerestek. A Wells ikrek titokzatosak voltak és megfoghatatlanok.

Vicky pedig nyugodtan élt, festett, és sorra tette le a vizsgáit. A barátja pedig őrizte a titkát.

 

Azóta már eltelt újabb két év. Virginia alkalmanként, ha Gerry megkereste, fotózott, de nem vállalt túl sok munkát. Valerie jónevű, keresett festő, bár még nem világhírű. De már az sincs messze.

Vicky elköltözött a Jennyvel közös lakásból.  New York viszonylag nyugalmasabb részén vett egy kis kertes házacskát, a tetőtérben műtermet rendezett be, ahova Valerie vonult vissza festeni. A nappaliban, a kandalló felett pedig a három nővér közös fényképe óvta a nyugalmát. Boldog is volt.

Mostanáig.

Vajon Nick hogyan reagálna?

Folytatás…