Az Egyesült Földi Birodalmak elnöke befejezte a virtuális akta lapozását. Zúgott a feje a sok adattól, a feszült figyelemtől. Megdörzsölte káprázó szemét.

– Felzaklattak a vallomások, Hella – szólt, s fáradtan kinyújtózott, miközben a meleg barackszínű falak nyugtató halványzöldre változtak. Langyos, virágillatú fuvallat suhant át a termen, halk szellősusogás közben besűrűsödött a levegő. Eltűnt a komputer irányítópultja, helyette dús lombú fák zöldelltek. Kényelmes forgószéke lassan hátradőlt, kinyúlt, már puha pázsiton feküdt egy tó partján. Kezét a feje alá téve gyönyörködött egy darabig a lezúduló vízesés cseppjein megtörő fény játékában, tekintetével követte a szivárvány ívét, majd szemét lehunyva hallgatta a madárcsicsergést.  Csak pár percig pihent, az elég volt, hogy rendezze a gondolatait. Felült, hagyta szétfoszlani a hologramot. Hátralökte a székét, s a sarokban terpeszkedő régimódi ülőgarnitúrához sétált. Rutinból odébb tolta az egyik fotelt, hogy hozzáférjen a kisasztalon álló gyümölcstálhoz. A személyzet gondoskodott róla, hogy mindig megtalálja ott a kedvenceit. Markába vett néhány szem kesudiót, szórakozottan rágcsálni kezdte.

– Köszönöm, Hella! Add be a filmet! – utasította a központi számítógépet, s visszaült az íróasztalához. A szemközti falba épített óriási képernyőn az űrflotta egyenruháját viselő, negyven év körüli férfi haladt a tisztjei élén. Néha oldalra nézett, biccentett köszöntésül, de nem állt meg, és nem szólt senkihez.

– Úgy látom, ez a felvétel a visszaérkezésük után készült. Nagyítsd ki, Hella! Az arcát, főként a szemét akarom látni.

Az elnök parancsszavára a komputer ráközelített az űrhajóskapitány arcára. Solan hosszan fürkészte a vonásait, majd amikor pontosan szemből látszott, kimerevíttette a képet és erősebb nagyítást kért. Belemerült a kapitány tekintetébe. Hosszú percek után szólt újra:

– Jól van, hozzák ide! Kikapcsolhatod a monitort!

Tíz perc múlva halk csendüléssel nyílt a fogadószoba ajtaja, két férfi lépett be. Az iménti filmen látott űrhajós kissé kábultnak tűnt, tétova lépéseit talpig feketébe öltözött fegyveres őr vigyázta.

– Üdvözlöm, kapitány! – fordult feléjük az elnök.

Fürkész pillantása végigsiklott a fekete nadrágot és sötétbordó, hosszú ujjú, gallér nélküli felsőt viselő alakon. Lefogyott, állapította meg, pedig a hazaérkezéskor sem lehetett túlsúlyosnak nevezni. Annak kifejezetten örült, hogy egyiküknek sem kell felnéznie a másikra. Tekintete megpihent a fogoly nyakára feszülő széles pánton. Az átlátszó műanyagon apró vörös fények villogtak.

– Bionikus akaratblokkoló? – pillantott elhűlten a személyes biztonságát vigyázó Ronwald hadnagyra. A helyeslő bólintás után visszafordult a fogolyhoz. – Szükség van erre, kapitány?

Endrik ráemelte a szemét, de nem szólt. Furcsa volt a nézése, Solan nem tudta eldönteni, mit lát benne. Nem harag volt, inkább megvetés, vibráló türelmetlenség, beletörődés, dac és eltitkolt fájdalom. Annak a büszke csillogásnak, ami a filmen úgy megragadta, most nyoma sem volt. Időnként úgy látszott, levegő után kapkod, izmai megfeszültek, kitörni készült, aztán lehiggadt.

Solan hallott már erről a készülékről, de annak ellenére, hogy nem új konstrukció, még sohasem látta testközelből, működés közben. Tudta, csak a legveszélyesebb bűnözőkre teszik ezt a fajta bilincset, ami rákapcsolódik őrzöttje idegrendszerére, és már az első gondolati impulzus fellobbanásánál blokkolja agresszív szándékát, saját bioenergiáját használva fel ellene. Minél jobban szabadulni akar az elítélt, annál erősebben fogja a bilincs. Programjától függően képes fizikai fájdalmat okozni, vagy az idegpályák stimulálásával úgy szabályozni őrizettje életfunkcióit, hogy képtelen legyen mozdulni, lélegezni, akár csak gondolkodni.

– Vedd le róla, Ron! – utasította a hadnagyot Solan.

– Eszemben sincs! – vágta rá amaz, s mikor az elnök felkapta a fejét, nyugodt hangon hozzátette: – Nem változott a véleményem. Továbbra sem helyeslem, hogy a Föld első embereként a magánlakrészedben hallgatsz ki egy elítéltet. – Solan tekintete lassú táncot járt a fogoly, a testőr és a bilincs között. – Meg se próbáld! Ismerlek, ezért a legerősebb biztonsági fokozatra állítottam, csak nekem engedelmeskedik.

Solan mélyet sóhajtott. Ő is ismerte a hadnagyot, hiszen félig-meddig barátok voltak. Tudta, hiába beszél neki, úgyis azt teszi, amit jónak gondol. Nem is hibáztathatta az ellenkezéséért, hiszen az a dolga, hogy vigyázzon az elnök testi épségére.

– Hagyj magunkra! – parancsolt rá. A testőr állta a tekintetét, de nem mozdult, csak a fejét billentette kissé oldalra. – Ron, ne ingerelj!

– Nincs szándékomban, de ezt a kívánságodat barátként sem teljesíteném, a biztonsági szolgálat vezetőjeként pedig egyáltalán nem tehetem. Ez a katona megölte a feljebbvalóját. Nem hagyhatlak egyedül vele.

– Rajta van ez a… – tett egy határozatlan mozdulatot Solan. – Mit akarsz még?

– Ő még így is veszélyes – felelte komolyan Ron. – Annak a halálos ítéletnek oka van!

Vagy száz éve eltörölték a Földön a halálbüntetést. A hadseregen kívül mindenhol tilos az alkalmazása, s a seregben is csak a legsúlyosabb esetekben szabhatják ki. De még itt is szükséges a végrehajtásához az Egyesült Földi Birodalmak elnökének jóváhagyása. Solan a beiktatása óta mindössze két esetben adott engedélyt kivégzésre.

– Jó, maradj! – hagyta rá sóhajtva az elnök. – Ülj le és meg se moccanj! – mutatott a sarokba. Körüljárta a foglyot, alaposan megnézte minden oldalról a nyakára rögzült készüléket. Leolvasta a jelzését, de ahogy sejtette, semmiféle zárszerkezetet nem talált rajta. Megállt Endrik előtt, s hosszan a szemébe nézett. – BAB-27! Azonosíts! Ellenőrizd a jogosultságaimat! – adta ki a parancsot, miközben nem eresztette el a kapitány tekintetét.

A pánton fehér fény csillant, s egy ujjnyi szélességű négyszögben őrült sebességgel színes pontok villantak fel. Néhány másodperc múltán nyugodt zöld fény gyúlt.

– Azonosítás kész – szólt egy géphang. Az ilyen szerkezetekbe nem programoztak kellemes, dallamos orgánumot. – Azonosítva Gabriel Solan, az Egyesült Földi Birodalmak elnöke. Jogosultságok ellenőrizve. Az elnök szava minden parancs felett áll.

– BAB-27! Őrizet vége…

– Ne! – ugrott fel Ron, és feléjük iramodott. – BAB-27! Őrzés!

– …válj le!

Solan utasítására a bilincsen minden fény kialudt. A készülék levált Endrik idegrendszeréről, szabaddá téve eddigi foglyát. Ron rászegezte a fegyverét, de mire kimondta: „Ha megmozdulsz, szétlövöm a fejed!”, a kapitány már maga elé rántotta Solant, ujjait acélkapocsként a torkába vájva. Másik kezével villámgyorsan elvette tőle s a halántékának szegezte a saját lézerpisztolyát. Az elnök nem védekezett.

– Hogy az a…! – üvöltött Ron, de nem mert lőni. – Mondtam, hogy veszélyes. Miért nem hallgatsz rám? BAB-27! Kapcsolj be!

– Leválasztottam, Ron – préselte ki a szavakat Solan, s megérintette Endrik karját. – Eresszen el, kérem! Te meg tedd el a fegyvert! – utasította hadnagyát már erősebb hangon, mert kérésére azonnal lazult nyakán a szorítás. Kifordult Endrik karjából. – Köszönöm! – vetett rá egy kaján pillantást, s elé tartotta a tenyerét.

Amaz kissé felhúzta a szemöldökét, de csak biccentett, nem tette szóvá, pedig fura volt megtapasztalni, hogy nem érzett félelmet a másikban. Visszaadta Solan fegyverét.

– Kitűnő a reflexe, kapitány. Ön rendkívül gyors.

– Most már megérted, miért ragaszkodom ahhoz, hogy állandóan legyen nálad fegyver? Bárhol érhet támadás, bárhol és bármikor! – zsörtölődött Ronwald hadnagy.

– És bárhol, bármikor ellenem fordíthatják, mint most.

– Mert hagytad, hogy elvegye! – csikorgott. – Megtanulhatnád végre használni!

– Tudom használni, csak nem akarom – válaszolt nyugodt hangon az elnök. A hadnagy ingerülten legyintett egyet, s tehetetlenségében a fogolyra zúdította haragját.

– Katonatiszt létedre nem igazán tiszteled a feletteseid rangját – förmedt rá.

– A rangokkal semmi bajom, csak a viselőivel – morogta Endrik, s tüntetően nem vett tudomást a másik lekezelő hangneméről.

– Miért? – kérdezte Solan halvány félmosollyal.

– Nem becsülik az életet.

– Ezért ölte meg a parancsnokát?

– Inkább őt, mint egy bolygónyi ártatlant.

– Ha minden katona fellázadna egy hibás parancs miatt, összeomlana a rendszer – dünnyögte Ron.

– Ha minden katona teljesítené a hibás parancsokat, hamarosan nem lenne, akinek parancsoljanak – vetett rá haragos pillantást Endrik. – Nem vagyok hajlandó gyanútlan, vétlen lényeket elpusztítani. Én tisztelem az élet minden formáját, és nyomós oka kell legyen, hogy elvegyem, mégha katona vagyok is.

– Nyomós oka volt, hogy félretéve az élet iránti tiszteletét, megölte Dadan ezredest? – kérdezte Solan.

– Igen.

– Én is az élet egyik formája vagyok. Engem is tisztel?

Endrik lassan végigmérte azzal a sajátos pillantással, amely már a belépésekor feltűnt az elnöknek, aztán szótlanul elfordította a fejét. Solan megpróbálta visszafojtani a mosolyát, de a szeme árulkodón csillogott. Ron csodálkozva figyelte. Ő nem bízott a fogolyban, és dühítette a viselkedése.

– Mindig ilyen őszinte? – faggatózott tovább az elnök. Kapott egy bólintást a kérdésére. – Van esélyem kivívni a tiszteletét?

– Nagyon meg kellene dolgoznia érte. – Endrik tudta, hogy válasza szemtelen, de nem érdekelte. Már úgyis halálra ítélték, miért játszaná meg magát? Azt sem igazán értette, mit akar tőle ez a mosolygó szemű, nyugalmat árasztó ember, aki egészen más, mint amilyennek ő képzelte az Egyesült Földi Birodalmak elnökét. Először is túl fiatal, tán harminc, ha van, mégis a nyolcvanasok szelíd bölcsessége ül a szemében. Másodszor, ez a laza, könnyed, minden cicomától mentes öltözék, a fekete nadrág, a nyitott nyakú, királykék ing nagyon jól áll neki, csak éppen senki sem gondolná róla, hogy ő a világ első embere.

– Majd igyekszem.

– Ne fáradjon!

– Esélyt sem ad?

– Esélye van, ideje nincs. Elfelejti, hogy engem mindjárt kivégeznek.

– Azt majd én döntöm el.

– Katona vagyok és megtagadtam egy parancsot. Lázadásra buzdítottam a hajóm legénységét, végül megöltem a felettesemet. Tudom, mi jár mindezért.

– Én is – komolyodott el Solan. – De jogom van felülbírálni az ítéletet.

– Csak nem akarod életben hagyni? – háborodott fel Ron. – Miért vonzódsz ennyire az ilyen megbízhatatlan egyénekhez?

– Ha nem csak azt nézed, mit tett, hanem azt is, miért, kiderülhet, hogy a legmegbízhatatlanabbnak ítélt a legmegbízhatóbb.

– Persze, azért állt ellen a modulátornak. – Ron idegesen járkált fel-alá, fél szemét Endriken, fél kezét a fegyverén tartva. – Mondd, mit titkolsz? – torpant meg a fogoly előtt, szemébe fúrva a tekintetét. Amaz egykedvűen nézett vissza rá. Nem felelt.

– Endrik kapitány! – zavarta meg a szempárbajt Solan. – Hozzájárul, hogy a modulátor megvizsgálja az emlékeit?

– Nem! – csattant a válasz.

– Miért ilyen ellenséges?

– Túl sokan és túl sokat faggattak már.

– Nem lenne jobb megnyílni?

– Elmondtam mindent, amit a bíróságnak tudnia kellett az ítélethozatalhoz.

– Én viszont azt a részét akarom hallani, amit ön szerint a bíróságnak nem kellett tudnia.

– Az lényegtelen – hárított Endrik. – Akinek halnia kellett, meghalt, akinek élnie kell, az él. Vállalom a büntetést, s a kivégzésemmel az ügy lezárul.

Az elnök kitartóan fürkészte Endrik tekintetét, mely most majdnem olyan volt, mint a filmen. Persze, egészen más volt így szemtől szemben állva, amikor a másik rá nézett és nem felé. Érezte az eltökéltségét, de nem engedhetett neki. Taníthatná a metakommunikációt – gondolta, mert a kapitány elutasítóan elfordította róla a szemét, s még a karját is összefonta a mellén. Lábfejét az ablak irányába mozdította, mint aki lépni készül, de a hadnagy rámordult, hogy maradjon a helyén.

– Téved – mondta szelíden Solan. – Mivel én is tisztelem az életet, addig nem adok engedélyt a kivégzésre, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy rászolgált.

– Nem elég, amennyit tud?

– Nem, nem elég. A legapróbb részletet is tudni akarom. Mindent!

– Olvassa el a személyzet vallomását!

– Láttam őket – vont vállat az elnök –, de látni szeretném az ön verzióját is.

A férfi némán megrázta a fejét. Ronwald hadnagy dühbe gurult. Nem értette, az elnök miért kíméli az árulót. Igaz, végtelen a türelme, de neki egyáltalán nem volt kedve egy gyilkossal bájologni.

– Hozatom a vallatószondát – nyúlt a kommunikátora felé. – Ahhoz nem szükséges az együttműködése, az majd kiszedi belőle a titkait, nem marad a fejében semmi, csak az űr, amit elénk vetített.

Endrik lesütötte a szemét, de a száját dacosan összeszorította. Ismerte a vallatószondát. A hatását. Látott olyanokat, akiknél alkalmazták. Minden impulzust leszippantottak az agyukból, sem tudás, sem emlék nem maradt benne. Tiszta lett, mint egy újszülötté. Ha akadt, aki elég türelmes volt hozzájuk, megtanulhattak újra járni, beszélni, gondolkodni, önállóan cselekedni, de többé egyik sem volt önmaga. Többségük azonban akarattalan bábbá vált, s minthogy jobbára komoly bűnökért elítélt fegyencek voltak, a Birodalom megelégedett annyival, hogy képesek járni, dolgozni. Nem kívánta ezt a sorsot, csak azzal vigasztalhatta magát, hogy akkor már nem tudja majd ezt sem.

– Állítsd le magad, Ron! – parancsolta Solan. – Tudod jól, hogy nem szeretem a drasztikus módszereket, a szonda pedig a maga egyirányú működésével azok közé tartozik. Kizárólag a legvégső esetben használom.

– Kit érdekel, hogy nem lehet visszatölteni az adatokat? Túlságosan engedékeny vagy, nem először mondom. Keményebb kézzel kellene fognod a katonáidat.

– Van olyan erős a hatalmam, hogy engedékeny lehessek, de tudok kemény lenni, ha kell. Egyszer majd megérted – tette hozzá, a másik értetlen pillantását látva. – Kapitány! – fordult újra a fogoly felé. – Ne ellenkezzen tovább! Mindenkinek jobb, ha önként veti alá magát a modulátornak!

– Videohívás Letta asszonytól – jelezte egy kellemes női hang. A hatalmas monitoron villogni kezdett egy piros lámpa, majd csinos, középkorú hölgy jelent meg, aki feltűnően hasonlított az elnökre.

– Gondoltam, szólok, hogy a húgod elindult hozzád, nem tudtam visszatartani. Ismered, milyen nyughatatlan – tárta szét a kezét sajnálkozva.

Endrik tekintete elkalandozott a helyiségben. Bár a meleg színű bútorzaton kívül nem látott semmi különöset, sejtette, hogy a legmodernebb elektronikus eszközök vannak a falakba rejtve. Meg sem kell érinteni őket, hangvezérléssel működnek, vagy ki tudja, talán már a gondolatait is kitalálják, mint ez a ketyere a nyakán. Megnyalta kiszáradt ajkát. Szomjazott. Az az átkozott bilincs gátolta a nyálképzését, mintha legalábbis le akart volna köpni valakit. Odanyúlt, de bár már nem működött, meglazítani mégsem tudta.

– Köszönöm, hogy szóltál, anya. Most nem érek rá, majd később beszélek vele – válaszolt az elnök, s a monitor elsötétedett. – Kérek egy pohár vizet, Hella!

Az íróasztalból vagy fél méter magasra kiemelkedett egy tenyérnyi darab, alatta az apró liftben egy pohár friss víz. Solan a kapitány kezébe adta, aki szomjasan kiitta, s halkan megköszönve visszatette a poharat a helyére. A lift lesüllyedt, mintha ott sem lett volna.

– Ne zavarjon senki, amíg nem végzünk! – utasította Solan a komputert, majd várakozón Endrikre nézett. – Nos?

– Elmondok mindent, egy feltétellel – bólintott ő bizonytalanul.

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabhass! – sziszegte indulatosan a hadnagy.

– De, pontosan olyan helyzetben van – ellenkezett vele Solan. – Mi az a feltétel? – fordult a fogolyhoz.

– Bármit tud meg az emlékeimen keresztül, nem változik az alaphelyzet. Én vétettem, ön megbüntet. Engem! A többi lényegtelen.

Solan figyelmesen nézte. Most nem bujkált mosoly a szája sarkában, a szeme is komoly volt. Végre megértette. Ez az ember véd valakit, aki fontos számára. Annyira fontos, hogy az életét is odadobja érte. S bár vállalja a felelősséget, valamiért mégis szükségét érzi, hogy megmutassa, mi történt akkor, ott, a hajón.

– Szavait úgy értelmezem: más helyett vállalja a büntetést. Nem célom, hogy a vétlen fizessen.

– Nem vagyok vétlen.

– Miért akar mindenáron meghalni?

– Nem akarok. Így alakult – felelte halkan, elborult tekintettel Endrik, aztán magasra emelte az állát, és büszkén kihúzta magát.

– Még nem tudom, mi zavar a szavaiban, de előbb-utóbb rájövök. Nem fogadom el a feltételét. Látszólag sem, hogy aztán megszegjem a szavam. Ha elutasítja a modulátort, kényszervallatást alkalmazunk.

– Hozatom a szondát – mozdult Ron, de az elnök ismét leintette.

– Mondtam már, hogy nem! Előbb a modulátorral tennék próbát. De várj még, hadd döntsön! – Várakozón nézett Endrikre, de annak makacs pillantását látva nagyot sóhajtott. – Akkor az akarata ellenére, kapitány.

A hadnagy beleszólt a csuklóján viselt kommunikátorba, s pár pillanat múltán belépett egy katona, kezében apró szerkentyűvel. Solan „Széket!” parancsszavára megnyílt a padozat, és felemelkedett egy karfás szék. Ron intett Endriknek, hogy üljön le, s levette a nyakáról a bilincset. Szívem szerint lekötöznélek – sziszegte a fülébe, miközben a bal halántékára illesztette a műszert, majd a párját a jobb oldalra. Nem igazán értette, mi tartja ott azt a két, alig tenyérnyi korongot, de még sohasem estek le. Amint kigyúlt rajtuk a zöld fény, a fogadó készüléket csatlakoztatta a központi számítógéphez.

– Modulátor! Mérd be Endrik kapitány agyhullámait!

– Agyhullámok bemérve – válaszolt egy géphang.

– Konvertáld és vetítsd ki!

Endrik kényelmesen elhelyezkedett, és becsukta a szemét. Nyugodtnak látszott, mint aki alszik. A nagy monitoron az Orion csillagkép jelent meg.

– Már megint ellenáll! – csattant fel Ronwald hadnagy.

– Meglátjuk, meddig – csitította Solan, és járkálni kezdett. – Hella! Kihallgatási jegyzőkönyv, felvétel indul. A kihallgatott személy Jeremy Endrik, a kilences űrflotta vezérhajójának kapitánya. Utolsó megbízatása alapján egy katonai expedíciót szállított nem hadászati célú kutatóútra. A vád szerint fellázadt a felettese ellen, és megölte őt, ezért a bíróság halálra ítélte. – Megállt Endrik előtt. – Kapitány! Ön a hajó parancsnoka volt – kezdte a faggatást –, Dadan ezredes az expedícióé. Ön kizárólag a hajó biztonsága érdekében bírálhatta felül az ezredes döntéseit. Mit követett el, ami kiváltotta az ön nemtetszését? … Tett olyasvalamit, amivel veszélyeztette a személyzetet, vagy magát az űrhajót? … Ön nyilván nem volt hozzászokva, hogy más parancsoljon a hajóján. Féltette a tekintélyét, ezért lázadt fel? … Kérem, mondja el, mi történt! Miért kellett meghalnia az expedíció vezetőjének?

A képernyőn egy pillanatra kibontakozott egy űrhajó vezérlőhídja, de mire élesedett volna a kép, el is tűnt, s csak a csillagos űr feketedett.

– Ki volt még szolgálatban aznap? … Ki volt jelen Dadan ezredes halálánál? … Egyedül tette, vagy volt segítője? … Miért nem lépett közbe a legénység? … Helyeselték a döntését? … Kényszerítette őket, hogy segítsenek? … Miért törölte a hajó központi számítógépének memóriáját?

Minden kérdés után megrebbent a világűr képe, jelezve, Endrik hallja a kérdést, de védekezik, hogy ne törhessenek elő az emlékképei. Erősen koncentrált a végtelenségre, néha valamelyik csillagképre vagy ismertebb halmazra.

– Modulátor! Erősítsd a jeleket! – parancsolta Ronwald.

– Jelerősség maximumon – felelte a géphang.

Solan a hadnagyra pillantott. Most nem akarta rendreutasítani, bár nem tetszett neki, hogy beleavatkozik a kihallgatás menetébe. Csodálta Endrik akaraterejét, de tisztában volt azzal is, hogy mentálisan gyenge emberként nem lehetne flottatiszt. Éppen ezért kételkedett a lázadásában. Megpróbált taktikát váltani.

– Van családja, kapitány? – kérdezte, de a fogoly most sem engedett az emlékeknek.

– Van neki, de ha így folytatja, nem lesz! – fenyegetőzött Ron. A monitoron kivehetetlenül elmosódott kép villant, majd azonnal visszasüllyedt a csillagokba.

– Endrik, elég! – szólt rá az elnök. – Nézzen rám! – Endrik kinyitotta a szemét, tekintetük összekapcsolódott. – Jobban szeretné a szondát? – A férfi nyelt egyet, majd alig észrevehetően nemet intett a fejével. – Én sem – mondta csendesen Solan –, de megteszem, ha rákényszerít. Ne dacoljon tovább!

– Az a feltétel…

– Mondtam már, hogy nem! – csattant fel az elnök.

A férfi makacsul összezárta a száját. Nem hajtotta le a fejét, csak kissé elfordította, s a tekintetét vette le Solanról, de a testbeszéde világosan kifejezte, továbbra is hallgatni fog.

– Kapitány! – szólt rá fenyegetően Solan, és keményen a vállába markolva az ülés támlájának feszítette a hátát. Elfogta Endrik pillantását, belemélyedt. – Eh! – elvette a kezét, ingerült mozdulata akár egy taszítás. – Hozd a szondát, Ron! – Endrik fel akart ugrani, de vasmarokkal visszanyomta a székbe. – Hella, bilincset!

Parancsszavára megnyílt a karfa, acélpánt hurkolódott a kapitány mindkét csuklója és bokája köré, ezzel egyidejűleg széles pánt indult kétoldalt a háttámlából, és összeölelkezett Endrik mellkasa előtt.

– Még meggondolhatja magát – ajánlotta az elnök, de Endrik elutasító arckifejezéssel elfordította a fejét. Solan levette róla a korongokat, járkálni kezdett, majd lehiggadva, teljesen természetes hangon megkérdezte:

– Mi a véleménye a házasságról, kapitány? – Endrik egy pillanatra ránézett, de csak szótlanul végigmérte és elfordult újra. – „A” elavult intézmény, „B” csak ha kényszerítenek, „C” jó pénzért hajlandó vagyok rá, „D” házasságpárti vagyok, „E” ha elkötelezem magam, az életemet is odaadom a másikért, „F” csak olyan házasságot kötök, amiből könnyű szabadulni. – Kicsit várt, de most sem kapott választ. – Használja ki azt a rövid időt, amíg még értelmes ember – szúrt oda az elnök, és talált, mert a kapitány szemében tűz lobbant.

– Remélem, fog az átok, te nyomorult! – szűrte a szót a foga között. Már az sem érdekelte, hogy megsérti az elnököt.

– Engem? Nem, nem hiszem – húzta el a száját Solan. Halk csendüléssel nyílt az ajtó, egy katona átlátszó sisakot adott Ron kezébe, aki a kapitány fejére illesztette. A készülék fizikailag nem érintette meg, felette lebegett, és követte minden fejmozdulatát. – Tehát, „A” elavult intézmény – kezdte újra sorolni az elnök, de Endrik közbevágott:

– „E” mint „elégedett?”

– Igen, köszönöm! – bólintott komolyan, figyelmen kívül hagyva a másik szemtelenségét. – V6-os szonda, azonosíts!

– Solan elnök azonosítva – zümmögte a gép.

– Csak tőlem fogadhatsz el parancsot! Futtass le egy önellenőrző programot!

– Önellenőrzés kész, V6-os hibátlan – jelentette a szonda.

– Kapcsolódj!

Halk zümmögéssel kapcsolódott a vallatószonda Endrik agyhullámaira. Solan merőn nézte a kapitányt, aki szorosra zárta a szemét, mert érezte, elfutja a könny. A halálra már felkészült lélekben, de erre a borzalomra nem lehet. Mennyivel jobb lett volna, ha egyszerűen kivégzik, mint árulót. De ez… Ez rosszabb a halálnál! A teste élni fog tovább, de minek? Érezte, ahogy a vérnyomása emelkedik. A gondolatait uralta, de az életfunkcióit nem. Zihálva kapkodott levegőért. Solan nem vette le róla a szemét.

– Kapitány! A szonda ellen nem győzhet – mondta neki csendesen. – Így vagy úgy, de megtudom, amit akarok, csak ön nem lesz többé az… aki. Nem tudom, mit titkol, de ér ennyit az az információ?

– Az információ talán nem – nézett fel Endrik –, de a becsületem igen. Egykor esküt tettem, hogy a legénységemet, ha kell, tűzön-vízen át megvédem. Most kell.

– Mit ér a becsület élet nélkül? – kérdezte cinikusan Ron.

– És mit ér az élet becsület nélkül? – kérdezett vissza a kapitány.

– Megértettem – hajtotta meg a fejét Solan, és járkálni kezdett. Néhányszor elsétált Ronwald mellett, hosszú pillantásokat vetve rá. A hadnagy türelmetlenül várta a döntését, de szólni nem mert. Végre az elnök megállt a fogoly előtt.

– Szeretne elbúcsúzni valakitől, mielőtt…?

Endrik szemében megint az a fájdalmas kifejezés égett, mint a belépésekor. Elszorult a torka, hát csak megcsóválta a fejét némán. Nem, nem akar, már elbúcsúzott a szeretteitől, miért okozna újabb fájdalmat nekik?

– Ahogy akarja. V6-os! Egyes program… – elakadt, sóhajtott. Nem eresztette el a kapitány tekintetét, úgy mondta ki az utolsó parancsszót: – Start!

Alig hallható, mégis idegborzoló zizzenéssel lépett működésbe a szonda. Endrik beleremegett, s most mégis utat tört magának az a könnycsepp. De már nem szégyellte. Csak azt fájlalta, hogy többé nem láthatja Őt, nem szoríthatja karjába, nem lehet ott a gyermeke születésénél, nem állhat mellette, míg felnőtté érik… hogy vége… mindennek vége. Borzongás futott fel a gerincén az elnök szobormerev tekintete alatt. Úgy érezte, Solan átnéz rajta, a pupilláin keresztül egyenesen a tudatalattijába furakszik, vagy talán magát az ősrobbanást éli át, és már repül ki a csillagokba, mert mintha lélekben nem is itt lenne.

– V6-os, állj, kapcsolj ki! – szólalt meg hirtelen Solan. Látta a szeme sarkából, hogy Ron felkapja a fejét, de nem törődött vele. Közelebb hajolt Endrikhez, megvárta, míg ránéz. – Nem szeretem, ha megzsarolnak. Rendszerint nem is tűröm el senkitől, de most az egyszer engedek. Elfogadom a feltételét. – A háta mögött Ron dünnyögött valamit, ha jól értette, azt: puhány!

– Be is tartja? – Solan meghökkent a kérdéstől. Mit feleljen? Bármit mond, ha kétely ébredt benne, miért pont ezt hinné el?

– Mindig megtartja a szavát – legyintett Ronwald, de mozdulatából és a hanglejtéséből érződött, nem helyesli főnökének ezt a szokását. Solan csak egy pillantással utasította rendre, aztán újra Endrik szemébe nézve finoman megvonta a vállát, mintha azt mondaná: én már csak ilyen vagyok.

– Most pedig tudni akarom végre az igazságot! Készen áll? – kérdezte. Endrik bólintott. Solan leparancsolta a bilincseket, visszacserélte a szondát a modulátorra, és kért egy széket magának is. – Akkor kezdjük újra! Elsőként válaszoljon az előbbi kérdésemre: Miért törölte a hajó központi számítógépének memóriáját?

– Elvileg ugyan csak nekem volt hozzáférésem, de nem én töröltem. Az ezredes kódolta át úgy a rendszert, hogy huszonnégy óránként törlődjön. Amikor észrevettem, megpróbáltam visszaállítani, de még engem, a hajó kapitányát is kiütéssel „jutalmazott”, amikor megkíséreltem hozzáférni a parancskódhoz.

– Akkor nyilván megérti, hogy a pártatlan döntéshez szükségem van az ön vallomására is. Emlékezzen vissza, kérem! Mi történt azon a napon, amikor Dadan meghalt?

Endrik a múltba révedt. Nem szólt, de a fogadó készülék halvány fényeket vetített köré, s a fényekből lassan alakok bontakoztak ki…

 

Hatalmas képernyőn nézték a végtelent. A hajó száguldott az űrben, bár a csillagok állni látszottak. Megnyugtató zöld fények halványlottak a kezelőpultokon, a személyzet megfontolt mozdulatokkal tette a dolgát. Dadan ezredes az irányító konzol előtt állt, ujjai fürgén jártak a billentyűzeten, miközben verbális parancsokat osztogatott a központi vezérlésnek. Szavait fehér fények nyugtázták. A hajó új irányt vett, a monitoron látták, ahogy távolodnak a ködtől.

– Ismét lezárhatjuk utunk egy szakaszát – mormolta az ezredes csak úgy, magának.

– Most lépünk ki az Orion-köd vonzásából – jelentette a kormányos a kapitánynak. – Még tíz másodperc. Kilenc… nyolc… Fogjuk a szondák jelzéseit, uram.

– Remek. Kormányos! Mihelyst biztonságos távolságban vagyunk a ködtől: állj! – adta ki a parancsot Dadan ezredes. – Értékeljék a beérkező információkat! Tudni akarom, mi van azon a kisbolygón.

 

– Zavarja, ha közben kérdezek? – érdeklődött csendesen Solan, de továbbra is figyelemmel követte a modulátor jeleit.

– Nem, ha célirányos a kérdés – válaszolt Endrik, de nem nyitotta ki a szemét.

– Mikor küldték ki a szondákat?

– Úgy két hónappal előbb. Gyorsabban haladtak, mint a hajó, a hatótávolságuk viszont kicsi volt. Utol kellett érnünk őket, hogy foghassuk a jeleiket. Mire a hatósugarukba kerültünk, elvégezték a rutinvizsgálatokat.

– Értem. Folytassa, kérem!

 

– A szondák mintákat vettek a talajból, többszáz méter mélyről is, ezredes úr – szólalt meg Mabong, az expedíció egyik geológusa. – Számításaik szerint a bolygó tömegének csaknem harmada titán.

– Micsoda? – kapta fel a fejét Dadan. – A Földnek hajdan tán egy százaléka sem volt rutil, most meg már nyomokban sem találni. Kimerültek a készletek. Ennek meg a harmada?

– Igen, uram, de nem rutil. Tiszta, fém állapotú titán.

– Ellenőrizte az adatokat?

– Három különféle programot futtattam le, mindegyiknél azonos eredménnyel.

– Nagyszerű! – örvendezett Dadan. – Van élet odalenn? Milyen a légkör?

– A légkör nem kompatibilis az emberi szervezettel, uram. Számunkra belélegezhetetlen gázok vegyülete.

– Élet nyomai?

– Van élet a felszínen. Tegye monitorra a képet! – utasította a szolgálatban lévő informatikus tisztet, aki megpöccentett egy kapcsolót. – A földi poliphoz hasonlító csápos lények lakják a bolygót, csak ezek lebegve közlekednek az alacsony gravitáció miatt. Nem tudni, mennyire értelmesek. Barlangokban laknak, építményeknek nyomát sem látni a felvételeken. Kommunikációnak nincs jele.

Dadan egy darabig nézte a felvételeket. A lények a talajtól különböző magasságban repkedtek, látszólag rendszertelenül. Nem szállítottak semmit, nem tömörültek csoportokba, s bár nem tettek hirtelen kitérőket, mégsem ütköztek össze.

– Jól van. Mabong! Egy geológuscsapat menjen a bolygóra, vizsgálják meg a felszínt! Vegyenek mintákat, ellenőrizzék a szondák információit. Nem szeretnék tévedni. Lia! Az ön csapata a populációt vizsgálja! Mik ezek a lények, hányan vannak, belőlük áll-e a bolygó lakossága, ha igen, milyen szellemi szinten állnak, kialakult-e valamiféle civilizáció. Van-e másfajta populáció rajtuk kívül? Ismeri a feladatot, van már gyakorlata benne.

A kutatócsapat egy hét múltán tért vissza a hajóra. Válaszokat hoztak a kérdésekre, és újabb kérdéseket, melyekre választ kellett keresniük. A kommunikációs tiszt jelentése szerint nem sikerült felvenni verbális kapcsolatot a lényekkel. Köztük járkáltak, de azok kitértek az idegenek elől, nem álltak velük szóba, s ha vaknak tűntek is, nem ütköztek beléjük, s egyiküket sem sodorták el.

– A csápjaikat madártollszerű képződmény borítja, repülésmódjuk mégis inkább a denevérére emlékeztet – jelentette az egyik kutató. – Bemértük az ultrahang-jeleket, de nem tudjuk, honnan bocsátják ki. Semmiféle testnyílást nem láttunk rajtuk. Nincs szemük, sem szájuk, vagy ha van, hát jól elrejtve.

– Vizsgálati alany?

– Erőszak alkalmazása nélkül nem lehet megfogni őket, uram. Ha feléjük nyúltunk, odébb libbentek, mint egy légbuborék. Egymással sem érintkeznek. Nem törődtek velünk, mégis biztos vagyok benne, hogy értelmesek. Gondolati síkon kommunikálnak egymással.

– Ezt honnan veszi?

– Érzékeltem az agyhullámaikat, ezredes úr, csak nem tudtam ráhangolódni. Ahhoz több időre lenne szükségem.

– Más élőlény?

– Nem láttunk, kicsi az esélye, hogy van más populáció is. Növények sincsenek. Nem tudni, a lények mivel táplálkoznak. Ha nem egymást eszik, egyetlen lehetőség, hogy a légkörből vonnak ki valamit.

– Geológiai szempontból beigazolódott a szondák jelentése?

– Igen. Rengeteg tiszta titánfém található, gyakran a felszínen.

– Köszönöm. Mabong! Dugjátok össze a fejeteket a robbantó gárdával! Tervet kérek, hogyan lehet kettévágni a bolygót úgy, hogy a robbanás a Föld felé lökje a leválasztott részt. Földközelben aztán befogjuk és hazavisszük – vigyorgott elégedetten.

– De, uram! – tiltakozott Lia. – Egy ilyen mértékű robbantás megváltoztatja a bolygó gravitációját, ha egyáltalán marad belőle egyben akkora, amit még bolygónak nevezhetünk. Ha igen, akkor is elvékonyodik, vagy teljesen elszökik a légkör. Mindenképpen a helyi populáció végét okozná.

– Terveket kérek, pontos számításokat, és nem ellenérveket. A többi az én dolgom! – torkolta le Dadan, és sebbel-lobbal elvonult. A legénység elhűlten nézett össze, aztán valamennyien Endrik kapitányra függesztették a tekintetüket.

– Dadan ezredes az expedíció vezetője, mindannyian engedelmességgel tartozunk neki. Teljesítsék a parancsot!

 

– Teljesítették? – kérdezte Solan.

– Igen – nézett fel Endrik. – Kiszámolták, hova, milyen mélyre, milyen mennyiségű robbanószer szükséges, hogy a kívánt irányba taszítsa a leválasztott részt. Dadan ezredes parancsára megszálltuk a felszínt, és telepítettük az aknákat. Gyakran több ezer méter mélységbe fúrtunk le, keresztül a titánrétegen, ami roppant nehéz feladat volt. Közben folyamatosan hívtuk a Földet, de nem kaptunk választ. Az egyik rádiós tiszt kiderítette, hogy el sem mennek az üzenetek a hajóról, egy hozzáférhetetlen parancskód blokkolja a rádiójeleket. A tiszt megkísérelte feltörni, de néhány nap múltán holtan találtak rá.

– Mi történt vele?

– Nem tudom. Az orvos, aki megvizsgálta a holttestét, eltűnt. Egy űrhajóból, ahol nem működött a teleport, ami önmagában is gyanús, már csak két lehetőség maradt: vagy a szemétégetőben porladt el, vagy kilökték az űrbe. Túl sok furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem akartam több embert veszíteni, ezért úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel semmi. Kevés emberben bíztam meg feltétel nélkül, de tudtam, csak rájuk számíthatok. Magunkra maradtunk, elzárva minden külső segítségtől. A háttérben árgus szemmel figyeltünk mindent és mindenkit, miközben teljesítettük Dadan parancsát. Fúrtunk, robbanóanyagokat telepítettünk. Hónapokba telt, de elkészültünk.

– Hogyan viselkedtek eközben a lények?

– Még nem érték el a mi fejlettségi szintünket, ezért nem is sejthették, mire készülünk. Nyugodtan tűrték a jelenlétünket. Sparks hadnagynak sikerült mentális síkon felvenni a kapcsolatot egyikükkel. Kiderült, hogy valóban értelmes lények, bár nincs olyan infrastruktúrájuk, mint nekünk, de csak azért, mert nincs szükségük rá. Ahogy sejtettük, a légkör gázaiból vonnak ki valamit, ami oldja a titánt, aztán ezt a vegyületet a szervezetük átalakítja táplálékká. Próbálták elmagyarázni a folyamatot, de…

– Értem. Vagyis nem értem, ahogy nyilván önök sem értették meg – húzta félmosolyra a száját Solan. – Közölték az expedíció vezetőjével, hogy a bolygót értelmes lények lakják?

– Dadan ezredest nem érdekelte. Dadan ezredest csak a titán érdekelte – válaszolt lesújtó hangon Endrik kapitány, s Solan elnök megértette a szavaiban rezgő megvetést. Nyilván nem az ezredes volt az első, hasonló felfogású felettese. – Nem számított, hogy egy világnyi életbe kerül. Azt mondta, az Egyesült Földi Birodalmak elnökének parancsa értelmében az a kisbolygó az övé, és töröltetett minden adatot, ami a bolygó lakottságára utalt – nézett vádlón az elnökre.

– Az én parancsom..? – tűnődött el Solan. Halk pittyenés hangzott, a központi számítógép jelezte, mondandója lenne. – Igen, Hella?

– Az archívum szerint még Jebra elnök tett egy – mindeddig be nem váltott, és vissza sem vont – ígéretet Dadan ezredesnek, miszerint, ha felfedez egy addig ismeretlen, lakatlan kisbolygót a Tejútrendszerben, az az övé, érdemei elismeréséül.

– Gondoskodni akart róla, hogy lakatlan legyen – felelte mogorván Endrik. – Nekem pedig nem volt jogosultságom felülbírálni őt, hiszen a hajót nem veszélyeztette. Arra, hogy köze lenne a személyzet eltűnéséhez, a legapróbb bizonyítékom sem volt.

– Mi történt az utolsó napon?

– Az ébresztő után a hídon találtam őt… – Endrik sóhajtva lehunyta a szemét.

 

Dadan ezredes utasításokat osztogatott a hídon. Az egyik kezelőpultnál Mabong, a geológus ült. Az ezredes szavára gombokat nyomkodott, fények villództak.

– Tíz perc. Visszaszámlálás indul!

– Nem robbanthatja szét a bolygót! – tiltakozott Endrik. – Értelmes lények lakják.

– Én vagyok az expedíció vezetője, nem te! – ordított lila fejjel Dadan. – Én felelek a kutatóút sikeréért. A Földnek titánra van szüksége, itt meg annyi van, amennyiről álmodni sem mertünk. Mit számít az a néhány tollas polip?

– Az a néhány tollas polip több ezer érző, gondolkodó lény!

– Már nem sokáig… – dünnyögte Dadan.

– Dadan ezredes! – lépett felettese elé a kapitány. – Az élet védelméről szóló 2213/1-es törvény első pontja alapján, a Földön kívüli értelmes élet veszélyeztetése miatt letartóztatom önt.

– Milyen jogon? – háborgott Dadan. – Kaptál felhatalmazást?

– Mivel titokzatos módon megszűnt a kapcsolatunk a Földdel, nem. Nem kaptam, de a hajó kapitányaként jogomban áll…

– Semmi sem áll jogodban! Én vagyok a parancsnok – nevetett gonoszul Dadan. – Ne lázadj, mert megbánod! – Intett, mire két fegyveres férfi közrefogta Endriket. Nem fenyegették nyíltan, egy lépéssel mögé álltak, de úgy, hogy könnyedén elérhessék. – Mabong, mennyi időnk van?

Mindenki a számlálóra nézett. Hetvenkettőt mutatott, és a másodpercek könyörtelenül fogytak. Hatvannál a komputer hangosan kezdett számolni.

– Robbanófejeket élesíteni! – adta ki a parancsot Dadan.

Endrik körülnézett. A tisztek közül néhányan közelebb léptek. Ketten Dadan mellé álltak, ketten kisétáltak Endrik látómezejéből. Ahogy kissé félrefordította a fejét, látszott, hogy a háta mögött helyezkedtek el. Harminc… huszonkilenc… Egy férfi a kezelőpulthoz ment. Egy másik a detonátort kezelő tiszt mellé. Huszonegy… Húsz… Endrik szemmel tartotta a vezérlőben tartózkodókat, úgy tűnt, pontosan tudja, ki mikor merre fog lépni. Aztán arra a lányra pillantott, aki a lények agyhullámait érzékelte. Tizenöt… Tizennégy…

– Remélem, pontosan számoltatok – szólalt meg fenyegető hangon Dadan. – Ha igen, hamarosan gazdagok leszünk. – Itt már nevetett. – Mabong! Készülj!

Nyolc… Hét… A lány rászegezte tekintetét Endrik kapitányra, fegyvert rántott és lőtt.

– Tűz! – kiáltotta Endrik, s maga is a pisztolyáért kapott. Tűhegyes lézerfény szelte le Dadan fejét. A mellette álló két katona sebzetten zuhant le, Endrik megkímélte az életüket. Megperdült, de a háta mögött lévők már holtan feküdtek. Mabong feltartott kézzel állt, az őt vigyázó tiszt éppen leállította a robbantást.

 

– Állj! – szólt hirtelen Solan. – Hella! Játszd újra az utolsó húsz másodpercet!

A monitor villant, váltott a kép, Dadan nevetve utasította Mabongot: készülj! A háttérben a komputer számolt. Endrik is a monitort figyelte. Furcsa volt képernyőn nézni a saját emlékeit. Vajon mit láthatott az elnök, amiért visszapergeti a filmet? Igencsak jó szeme van, ha észrevette… Állj! – csattant, s kép kimerevedett annál a pillanatnál, amikor a lány fegyveréből kicsapott a sugár.

– Az a lány talán csak egy másodperccel, de előbb lőtt, mint ahogy ön kiadta a tűzparancsot.

Hát mégis észrevette!

– Bella különleges képességekkel rendelkezik – felelte Endrik. – Időnként olvas a gondolataimban. A tűzparancsot is kiolvasta, ezért lőtt előbb, de akkor is az én utasításomra tette. Enyém a felelősség! Én lázadtam fel, a legénység csak a parancsaimat teljesítette.

– Vagyis csatlakoztak lázadó kapitányukhoz.

– Ha nem teszik, azzal ellenem lázadtak volna. Katonai űrhajón, katonai személyzettel szállítottuk az expedíciót, ennek ellenére Dadan ezredes csak utas volt a hajón. Kizárólag nekem parancsolhatott, a legénységemnek nem.

– Úgy érzem, valamit még mindig elhallgat – Solan összehúzott szemmel fürkészte, de választ nem kapott. Aztán aprót biccentett, mintha csak a saját gondolataira bólintott volna rá. – Nem tudja bizonyítani, igaz? Nyilván ez az utasítás is törlődött a komputer memóriájából. Bizonyíték híján pedig a teljes legénységet bíróság elé kellene állítani. – Endrik kényszeredetten bólintott. – A modulátor tisztázhatná, hiszen pontosan kivetíti minden emlékét. Akár szóban, akár írásban kapta a parancsot, annak képe ott van az elméjében.

– Megvádoltak, hogy manipulálom a készüléket.

– Manipulálta?

– Nem. Egy idő után, amikor elegem lett a véghetetlen vallatásból, nem engedtem, hogy előhívja az emlékeimet, de nem manipuláltam. Arra még Bella sem képes, pedig tizenegyes a Hexin-szintje. – Solan érdeklődve húzta fel az egyik szemöldökét. – Bizonyára ön is ismeri a Hexin-skálát… vagy nem? – kérdezte tétován, mert az elnök nem reagált. – Az emberi agyműködést méri egy tíz plusz ötös skálán. Az ötös szint az átlagember, tízes a zseni.

– S a tizenötös micsoda?

– Isten. Legalábbis nagyon közelít hozzá.

– Az a nő meg tizenegyes? Félelmetes! – gúnyolódott a hadnagy.

– Nem félelmetes – morrant rá Endrik. – Bella kedves, szerény lány. Nem érzi felsőbbrendűnek magát azért, mert vannak bizonyos adottságai, s nem kérkedik velük, csak használja őket, ha szükséges.

– Jó úton járok, ha azt gondolom, ön a köztudottan manipulálhatatlan szondát akarta bizonyítékként használni? – kérdezte Solan.

Endrik rácsodálkozott. Kinyílt a szája, aztán be is csukta szótlanul, pillantása elrévedt, önkéntelenül lehajtotta a fejét. Az elnök türelmesen várta a válaszát. Gyanította, a kapitány maga sincs tudatában, miért ellenkezett oly makacsul. Adott neki időt, hogy tisztázza magában, s eldöntse, beismeri-e.

– Ön bizonyára pszichológus, hogy így a lelkembe lát.

– Nem, nem vagyok az – csóválta meg a fejét Solan –, bár tanultam pszichológiát… is – tette hozzá enyhe nyomatékkal egy légvételnyi szünet után.

– Ismerem az admiralitás mentalitását – szólt csendesen Endrik. – A rám kiszabott halálos ítélet mentesítette az embereimet a vád alól, de a gyanú tovább él, és nem akarom, hogy foltot hagyjon a becsületükön. Iszonyodom a szondától, talán ezért nem fogtam fel, de… igazat kell adnom önnek: valahol mélyen belül tudtam, ez az egyetlen lehetőségem a védelmükre.

– Feláldozni értük önmagad? – kérdezte megvetően a hadnagy. – Esztelenség!

– Tudomásom szerint az idősíkok pontos bemérésével a modulátor megkülönbözteti az eredeti emlékeket az utólag megváltoztatott mozzanatoktól. Elfogadom a modulátor mérési eredményeit, ha megmutatja azt a bizonyos utasítást – jelentette ki határozottan Solan. Pillantása visszatért a monitoron vibráló képre. – Hol van most ez a Bella?

– Elküldtem regenerálódni. Ráfér a pihenés. Majd, ha lezárult az ügy, és az egészségi állapota is engedi, jelentkezik szolgálatra.

– Vagyis elrejtette, nehogy őt büntessék.

Endrik nyílt tekintettel nézett vissza rá. Nem mondott igent, de nem is tagadta a kijelentést. A hadnagy türelmetlenül téblábolt, aztán kényszeredetten leült, amikor Solan kért még egy széket és határozottan rámutatott.

– Ki ez a lány? – folytatta az elnök.

– Senki – vonta meg a vállát Endrik.

– Tizenegyes Hexin-szinttel?

– Katonai szempontból senki – helyesbített a kapitány. – Fedélzeti pszichológus. … Az életem – tette hozzá kis szünet után, és magabiztosan viszonozta az elnök vizsgálódó tekintetét.

– Értem – bólintott Solan, furcsa, meleg csillanással a szemében. – Lássuk azt a parancsot!

Endrik tekintete eltompult, elcsúszott a semmibe. Mélyet sóhajtott, s lassan lehunyta a szemét. Visszagondolt arra a napra, amikor megkapta ezt a szokatlan megbízást. Az expedíciót szigorú titoktartás mellett kellett elvinnie a Dadan ezredes által kijelölt csillagrendszerbe. A flotta főparancsnoka videofonon tájékoztatta a kapitányt. „Nem tudom, Jebra elnök mit vár ettől az úttól, de én nem bízom az ezredesben – mondta –, vigyázzon vele! Mint az expedíció vezetője, adhat önnek utasítást, de a személyzetnek nem parancsolhat. Ezt ő is tudja és elfogadta, ez volt a feltétele, hogy vállaljuk a megbízást.”

– Te ezt elhiszed? – kérdezte gúnyosan Ronwald hadnagy.

– Modulátor! Keress párhuzamos idősíkot az utolsó öt perc képeihez! – utasította az elnök a készüléket.

– Nincs párhuzamos idősík – jelentette az pár másodperces intenzív villogás után.

– Rendben. Kapcsolódj le! – Odabólintott Endriknek. – Köszönöm, kapitány, végeztünk. Ron, levennéd a modulátorkorongokat?

– Még mindig megbízhatónak tartod? Fellázította az egész legénységét! Borzalmas ez a mészárlás – intett a monitor felé Ron, miközben teljesítette a parancsot. – Eddig csak a feletteséről tudtam, de többen haltak vagy sérültek meg. Lehet, hogy a saját embereit is ő tüntette el. A helyedben belenéznék a fejébe a vallatószondával, hiszen láthattad, milyen magas szinten uralja a gondolatait.

– Veled ellentétben én láttam minden vallomást, Ron – válaszolt nyugodtan az elnök. – Dadan ezredes megszegte az Egyesült Földi Birodalmak törvényeit, és önkényesen intézkedett, veszélyeztetve egy bolygó lakóinak életét. Megkaptam a szükséges bizonyítékokat. Az ügyet lezárom.

– Úgy gondolod, már mindent tudsz?

– Igen, Ron. Tudom azt is, ki áll az egész összeesküvés hátterében. Megfogadom a tanácsodat és keményen büntetem. – Belefúrta tekintetét a biztonsági főnök szemébe, s jeges hangon adta ki a parancsot: – Verbális utasítás Béta–1-nek. Vörös kód, ismétlem, vörös kód. Vészleállítás! Önmegsemmisítés indul!

– Jó trükk – biggyesztette le a száját Ron, de bár beszélni tudott, mozdulni már nem bírt. – Nincs bennem önmegsemmisítő.

– Minden robotban van. Akkor is, ha mesterséges intelligenciát kapott.

– Kiszedtem a detonátort.

– Tudom. Egy apró, ártatlannak tűnő programkód folyamatosan informált engem minden tevékenységedről. Ez a kis kód az ellenőrző rendszered. Tudom, hogy most azt keresed… már meg is találtad… de hiába, nincs hozzáférésed. Megfeledkeztél a robotok legfőbb törvényéről, Béta–1. Öt másodperced van.

Ron elmosolyodott. Nem tudhatta, hogy a szeméből kicsapó vörös fény jelzi Solannak, éppen feltörni készül azt a bizonyos kódot.

– Megvan! – kiáltotta, színes fények villogtak a szemében, aztán kihunyt mind… csak egy merev, mozdulatlan báb maradt a biztonsági tisztből.

– Mi történt? – ámult Endrik.

– Feltörte a kódot – felelte Solan.

– Köszönöm, Sol–4-es. Feladat vége, kapcsolj ki! – csendült egy erőteljes hang az ajtó felől. A karcsú, feketébe öltözött fiatalember lezserül könyékig tűrte az ingujját, széles vállát optikailag még jobban kiemelte a gombolás mellett szaladó, válltól lefelé keskenyedő fehér csík. Solan odament a hasonmásához, megnyomta az orrát, majd Endrik elé lépett, aki leesett állal bámult egyikről a másikra.

– Ő is… robot?

– Mesterséges intelligenciával – bólintott rá Solan.

– Ön az igazi? – Solan nem felelt, csak a szeme csillogott, ahogy állta Endrik kutató tekintetét. – Igen, az – bólintott saját szavaira a katona. – Különben rávágta volna, hogy igen. Habár… a robotok nem hazudhatnak. Akkor lehet, hogy mégsem?

– Logikus okfejtés… akár igaz is lehet.

– Melyik? – húzta össze a szemöldökét Endrik.

– Mindkettő. – Solant mulattatta a helyzet.

– Solan elnök úr… vagyis… – dadogott némileg zavartan a kapitány –, Sol–4-es… ígért nekem valamit…

– Tudok róla, én utasítottam rá. Az ígéretet ő tette, de engem köt – bólintott megnyugtatóan, s intett, mire az ajtóban megjelent egy gyönyörű nő. A húszas évei végén járhatott, bronzvörös haja a háta közepéig göndörödött. Sudár termetét napsárga ruha fedte, melynek bő szoknyarésze a bokája körül tekergőzött, s egyáltalán nem rejtette el viselője állapotát. A várandós asszonyok titokzatos mosolyával közeledett. Égszínkék tekintetét le nem vette Endrikről.

– Bella! – lepődött meg láttára a kapitány. – Te hogy kerülsz ide? Pihenned kellene valahol távol innen…

– Sparks hadnagy megkért, hogy személyesen vizsgáljam ki a férje ügyét. Elmondott mindent, amit tudott, láttam a vallomásokat – köztük Mabong őrmesterét –, de a pártatlan döntéshez szükségem volt az ön emlékeire is. Endrik kapitány! Felmentem a lázadás, valamint Dadan ezredes meggyilkolásának vádja alól. Tette jogos volt, hatalmas veszélytől óvta meg nemcsak a hajóját, de az Egyesült Földi Birodalmakat, s személy szerint engem is. S akkor még nem említettem az idegen lényeket. Nem büntetést, jutalmat érdemel.

– Beérném némi magyarázattal – mormolta zavartan Endrik, s óvatosan magához szorította az asszonyt. Tenyerét rásimította gömbölyű hasára, boldogan rámosolygott.

– Röviden: az expedíció célja a Föld kimerült nyersanyag-készletének pótlása volt. Színesfém, nemesfém, titán, élelem, esetleges új lakóhely, bármi, ami hasznos lehet számunkra. Indulás előtt Dadan ezredes titokban és engedély nélkül
Béta–1 agyába másolta a saját tudatát. Onnan kezdve Béta–1 úgy viselkedett, ahogy Dadan tette volna. Tudta, hogy robot, de lázadt ellene, ezért kiszerelte testéből a detonátort. Attól a perctől figyeltem – akkor még Jebra elnök legfőbb tanácsadója, jobbkeze voltam –, mert bár megértettem, hogy egy intelligencia, mégha mesterséges is, nem szereti az életveszélyt, mégsem volt joga ilyet tenni. Ha mégis megtette, annak oka van, csak nem tudtam rájönni, micsoda. Több tucat ellenőrzőprogram háttérfuttatása után derült ki Dadan mesterkedése. Ekkor felvettük a kapcsolatot Sparks hadnaggyal, aki különleges képességei miatt rendkívül jó felderítőtiszt, s véletlenül éppen a kutatóhajón teljesített szolgálatot. Az ő feladata volt kideríteni Dadan szándékait. Eközben idehaza Ron igyekezett a bizalmamba férkőzni, s meg kell mondjam, jól teljesített, időnként valóban barátomnak éreztem. Az expedíció visszatérése után nyilván az ő feladata lett volna az éppen hatalmon lévő elnök megölése, hiszen az ezredes nem csak gazdag akart lenni, hatalmat is kívánt. Csakhogy időközben Béta–1 felébredt, s úgy döntött, Dadan helyébe lép. Ehhez meg kellett szabadulnia az ellenőrzéstől, csak azt nem tudta, hogy a kód az első próbálkozástól élesedik, és visszavonhatatlanul törli a memóriáját. Ronwald hadnagy megszűnt létezni, ez itt már csak egy memóriára váró gép.

– Tehát nincs bizonyíték a szándékaira.

– Az adatok nem vesztek el, az ellenőrző kód átlőtte a memória teljes tartalmát a központi számítógépre. Már elemzi a komputer, de úgy sejtem, sok újat nem tudunk meg.

– Nem fél, hogy Sol–4-es is fellázad? Hiszen ő is mesterséges intelligenciát kapott. Mi történik, ha ő is öntudatra
ébred?

– Sol–4 már felébredt. Tisztában van a személyével, és ugyanúgy elfogadta a helyzetét, ahogy ön is elfogadta a katonai hierarchiát. Kikapcsol, ha megkérem. A Sol-széria már fejlettebb, megbízhatóbb, mint Béta–1. Ráadásul ők az én tudatom másolatával működnek.

– Ön pedig rendkívül bölcs és nagylelkű. – Szavaiban nyoma sem volt gúnynak. – De azért vigyázzon velük! Ha egy mesterséges intelligencia valóban öntudatra ébred, nem hagyja magát parancsszóra kikapcsolni, ahogy Sol–4 tette.

– Köszönöm a figyelmeztetést. Észben tartom a szavait, kapitány.

– Ezzel az ügy lezárult? Engem felmentett, de a többieket sem vádolja, igaz?

– Megígértem – bólintott Solan. – Hella! Jegyezd fel! Az Egyesült Földi Birodalmak elnökeként felülvizsgáltam Jeremy Endrik ügyét. A kapitányt felmentem Dadan ezredes meggyilkolásának vádja alól, és törlöm a katonai bíróság által kiszabott halálos ítéletet. Egyúttal egy visszavonhatatlan aranycsillagot tűzök a kapitány személyi adatbankjára, az Egyesült Földi Birodalmak törvényeihez, valamint a flottához és a kapitányi esküjéhez való hűségének elismeréséül. Az ügyet ezzel lezárom. Jegyzőkönyv vége. Lásd el dátummal, Hella! Ön pedig, Jeremy – tette félre a hivatalos hangnemet –, ahogy Bella, ön is megérdemli a regenerálódást. A sok megpróbáltatás után jót fog tenni a lelkének néhány hét családi körben.

– Nem biztos – sóhajtott Endrik. – Még nem ismerem Bella családját, hazatérésünk óta senkivel sem találkozhattam. Kicsit tartok tőlük.

– Ugyan miért?

– Nem vagyok ostoba, a Hexin-szintem bőven túl van a félúton az átlag és a zseni között, de ők… – Megcsóválta a fejét. – Eleinte zavart Bella különlegessége, kétesélyes volt, képes leszek-e megszokni. Megnyugtatásképpen közölte egyszer, hogy a szülei átlagemberek, ő is „csak” tizenegyes szintű, ellenben a fivére tizenhármas… Mit mondjak, nem lettem nyugodt tőle. Ha Bella a fejembe lát, akkor ő?

– Neki talán más képességei vannak. – Solan szeme jókedvűen csillant. – Mindenesetre ő is csak ember.

– Én is ezzel biztatom magam – húzta el a száját csüggedten Endrik, mire Solan hangosan felkacagott.

A kapitány figyelmesen nézte. Egészen más embert látott maga előtt, mint érkezésekor. Az egy nyugodt, udvarias férfiú volt, aki később átváltozott könyörtelen hivatalos személlyé, ez meg itt egy könnyed, fesztelen fiatalember. Érezte, oldódik a lelkét szorító görcs, s rá is hatni kezd az elnök derűje. Eszébe villant Solan kérdése, melyet még a kihallgatás elején tett fel. Mekkorát változott azóta a véleménye!

– Meghajlok ön előtt, elnök úr – mondta Endrik, és fejet hajtott. Solan csodálkozva pillantott rá. – Azt mondtam az elején, nagyon meg kellene dolgoznia a tiszteletemért, de nem hittem, hogy sikerül elérnie. Mindig azt gondoltam, az Egyesült Földi Birodalmak legfőbb ura olyan, mint hajdan a császárok: hatalomvágyó, megalomániás zsarnok. Kellemesen csalódtam.

– Az elődöm valóban olyan volt, amilyennek ön képzelte. Amíg önök az űrben utaztak, mi leváltottuk Jebra elnököt. Visszaélt a hatalmával, nem volt méltó a betöltött pozícióra. Első embernek lenni sokkal inkább felelősség, mint élvezet, hiszen nem kincsek egyéni birtoklásáról szól, hanem a Föld lakóinak jólétéről, s a belénk vetett bizalom megtartásáról. Hogy ez mennyire „könnyű” feladat, azt az űrflotta kapitányaként nyilván ön is jól tudja – nézett rá komolyan Solan. – Most menjenek, pihenjenek, kapnak rá két egész hónapot – bocsátotta el őket egy kézmozdulattal.

– Köszönöm! – hajtott fejet búcsúzóul Endrik, Bella pedig arcon csókolta az elnököt.

– Én is köszönöm neked, Gabriel! – súgta neki félhangosan, boldogan.

– Nincs mit! – mosolygott rá Solan, s egy pillanatra átölelte a nőt. – Tetszik a választottad, hugi.

– Hugi? – kapkodta a tekintetét egyikről a másikra Endrik, majd mutatóujját az elnökre emelve Bellát kérdezte szinte vádlón: – Ő a tizenhármas…? Ajjaj! – kesergett olyan mókásan, hogy Solannak megint nevetnie kellett.

– Üdv a családban, Jeremy! – nyújtott kezet, és amikor a másik elfogadta, barátságosan hátba veregette. – Nem kell félned tőlem, jobbára növényekkel táplálkozom.

– Aha, jobbára! – dünnyögte Endrik, de már az ő szeme is huncutul csillant meg. – Igaz, hogy az aurád elhajlítja a lézersugarat? Bella szerint sebezhetetlen vagy.

– Nem, nem vagyok sebezhetetlen – ellenkezett Solan. – Csak, ha nagyon erősen koncentrálok – fűzte hozzá pár másodperc múltán.

– Márpedig koncentrálni azt tudsz. Irgalmatlan ellenfél vagy.

– Alaposan meggyötörtelek. – Endrik tekintete elborult. Bólintott. – Bocsásd meg nekem! A pozícióm kötelez, a családtagjaimmal sem tehetek kivételt.

– Mi lesz, ha egyszer az életükről kell döntened?

– Gyakran fohászkodom, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe – válaszolt csendesen Solan. – Ma kaptam belőle ízelítőt. Nem volt könnyű, pedig hozzád még nem kötődtem, hiszen nem ismertelek személyesen. – Lesóhajtotta magáról a rossz érzést, elmosolyodott. – Bizakodom, hogy a sorsom kíméletes lesz hozzám. És most sipirc pihenni arra a távoli helyre, mielőtt megérkezik a baba!

– Már itt sem vagyunk! – intett búcsút a húga, s férje karjába bújt. – De először meg kell ismerkedned a szüleimmel – mondta neki. – Már nagyon várnak. Anya maga főzi a vacsorát, nem bízza a robotszakácsra. Te is jössz, Gabriel?

– Persze, ki nem hagynám!

– Félrevezető a családneved, drágám. Sosem mondtad, hogy Solan elnök a testvéred – zsörtölődött Endrik, miközben átölelve Bella derekát kifelé indultak.

– Jobb volt úgy, hogy nem tudta senki. Számít ez valamit? – kérdezte a lány.

– Végül is… nem – felelt komolyan a kapitány, s finoman magához vonva, csak úgy, menet közben futó csókot adott a szájára. Hirtelen megtorpant. – Várj egy pillanatot!

Két lépéssel Solan mellett termett, villámgyors mozdulattal elkapta a nyakát, s megnyomta az orrát. Várakozása ellenére semmi sem történt azon kívül, hogy az elnök feljajdult, majd hangos kacajra fakadva simogatta inzultált testrészét.

– Bocsánat! Csak ellenőriztem, az igazi vagy-e… – mormolta Endrik.

– Kétségtelen, hogy Sol–4-nek ott van a kapcsolója, de nekem fáj!

– Ne haragudj rá, Gabriel! – kérte Bella nevetve. Kezét nyújtotta a férje felé. – Gyere, életem, vár ránk valami különleges csemege, aztán egy csodálatos kis sziget.

– Félő, ott is azon fogok morfondírozni, hogy ő az igazi volt-e… – pislantott vissza az ajtóból gyanakodva Endrik.

– Ennek eldöntéséhez adok némi információt – kacsintott rá Solan. – Sol–4-hez volt szerencséd. Sol–3-nak a nyakszirtjén van a kapcsolója, Sol–2-nek a halántékán, Sol–1-nek pedig a kulcscsontja alatt.

Az ajtó nesztelen összezárult Endrik döbbent tekintete előtt.

 

Vége