Megosztás ezzel:
Mimmy képéhez készült mese
Volt egyszer egy lány, vízfüggönyként omló hajában vérvörös rózsák nyíltak. A lány a legszomorúbb vidékre is nyarat hozott. Amerre járt, felvidultak az emberek, talán még a búzamező is élénkebben hajladozott a lágy szellőben. A levegőben halk muzsika szállt, mely a környék madarainak dalából, a szél zúgásából, a víz csobogásából tevődött össze. Nem is hívták a lányt másképp a falujában, csak Nyártündérnek.
Ő mégis szomorú volt, mert nem volt senkije a világon. Szülei már rég meghaltak, testvére nincs; mégis, mégis hiányzott valami az életéből. A párját kereste, akár az égen szálló madarak. Már a huszonötödik évét is betöltötte, s még mindig nem találta meg azt, akihez szívesen feleségül ment volna, aki mellett szeretett volna ősz anyókává öregedni.
Egyre jobban átadta magát a bánatnak, de azon a napon, mikor hajában elhervadt az első rózsa, egy daliás férfi érkezett a faluba. Jusztusz vándormuzsikus volt. Oly csodálatos hangokat csalt ki a hegedűjéből, hogy aki hallotta, sírva fakadt a gyönyörűségtől. Körbe is rajongták a környék eladó leányai, de ő rájuk sem nézett.
Hosszú-hosszú évek óta járta a világot, keresve valakit, akit csak álmában látott. Muzsikát simított hallgatói lelkére, s néhány nap után továbbállt. Egy kicsi feketerigó volt csupán útitársa, akit árva fiókaként talált a tisztáson, hol megpihent. Markában melengette, szúnyogot fogott neki, hogy éhen ne pusztuljon, s a kismadár megerősödött, felcseperedett. Attól a naptól fogva együtt vándoroltak. Jusztusz Pántlikának nevezte el, mert ugyanolyan szépnek, dallamosnak találta a nevet, mint ahogy a rigó fütyül. Ő lepődött meg aztán a legjobban, amikor megértette a madár csicsergését. Többször is megóvta már őt a csalfa leányok hálójától.
Jusztusz menni készült innen is, amikor meglátta Nyártündért. Azonnal tudta, ő az, akit keres, aki miatt vándorol faluról falura, városról városra. Amikor aztán Pántlika is a fülébe dalolta, hogy „ő az, ő az!”, már tudta, meglelte élete párját, s ez az eldugott kis hegyi falu lesz eztán az otthona.
Este odalopakodott a lány ablaka alá, és az éjszaka titokzatos sötétjében felcsendült a hegedűszó. Olyan szépet még senkinek sem játszott, mint szíve választottjának, Nyártündérnek. A Hold félretolta az arcát takaró felhőket, s lekukkantott a földre. Rápisszegett a Napra, hogy ébredjen már fel, s hallgassa ő is a csodát. Ki is dugta a Nap néhány halvány sugarát, pirosra festve az ég alját, s együtt táncolt Jusztusszal, Pántlikával és a Holddal. Az erdő madarai csatlakoztak hozzájuk, vidám csicsergésükkel felébresztették a környék lakóit. Amikor már mindenki ezt a csodás koncertet hallgatta, a muzsikuslegény letette a hegedűjét, szemébe nézett az ablakban mosolygó lánynak, s megszólalt:
– Nyártündér, drága szerelmem, kiért végigmuzsikáltam a fél világot, lábad elé teszem a hegedűm, benne a szívem – s letette a hegedűt a lány elé. – Leszel-e az én édes, szerelmetes párom? Leszel-e életem őszének s telének tündére? Hozzám jössz-e feleségül?
Nyártündér felemelte a hegedűt, s óvatosan megpendített egy húrt.
– Leszek, hogyne lennék, egyetlen Jusztuszom, hiszen téged várlak, mióta az eszemet tudom. – Megcsókolta a hegedűt. – Beletettem én is a szívemet, eztán együtt muzsikálunk a világ örömére.
Jusztusz felkapta a lányt, megpörgette, megcsókolta. Aztán álla alá illesztette hangszerét, s immár kettejük dala zengett az éterben. Nyártündér hajában illatozni kezdtek a rózsák, új bimbók növekedtek, s nyíltak ki. Pántlika hangos trillázással röppent fel, s egy magas fa tetejéről hívta a kiszemelt rigólányt közös fészeképítésre.
Jusztusz és Nyártündér még azon a napon összeházasodtak. A falu népe akkora lakodalmat csapott nekik, hogy a hetedik határból is jöttek vendégek, s talán még most is mulatnak, ha bele nem fáradtak.
Megosztás ezzel:
