Vedres- Nagy Ibolya: Varázs-mandala c. képéhez
Drága jó nagymamám!
Ma megint eszembe jutottál, mert láttam valami szépet, ami rád emlékeztetett.
Hat vagy hétéves voltam, amikor filctollal kifestettem az egyik horgolmányodat. Emlékszel? Édes istenem, de megszidtál érte! Még most is fülembe cseng a hangod. De annyira szép volt az a terítő, gyermekfejemet megragadta mintájának tarkasága, leheletfinom csipkézése, muszáj volt kiszínesítenem! Sokkal szebb lett utána. Rajzoltam rá piros szívecskéket, de te azt mondtad, csak kifelé mutogatom a jóságomat, a lelkem sötét, ott a bizonyíték középen. Azért tettem tönkre a munkádat. Ekkor elkezdem sorolni, hogy a fekete virág első szirma Kati néni, a második, Jani bá, a harmadik Feri bácsi, aztán Örzse néni, Juci néni, Marika néni, Peti bá, Öcsi bácsi, és az utolsó az apukám, és te minden virágsziromra ejtettél egy könnyet.
Kilenc gyermekedet kellett eltemetned, drága nagyi, de nem hagytad, hogy legyűrjön a feketeség. Összeszedted magad, értünk, miattunk, és szereteted körbefont minket, unokákat, majd aranyvirágként az égbe, a csillagokig nyújtózkodott. Mi ebben a puha melegségben, védetten éltünk a szárnyaid alatt.
Bár te nem ismerted el, tudom ám, mert a temetésed után anyu elárulta, hogy büszkén mutogattad a rokonoknak a színes terítőt, még a barátnőidnek is eldicsekedtél vele. Rám pedig hetekig csúnyán néztél, és büntetésből meg kellett tanulnom horgolni, hogy tudjam, mennyi munka van egy olyan apró, kerek gyönyörűségben. Akkor elhittem, haragszol, pedig csak jó ürügyet találtál, hogy velem is megszerettesd a hobbidat. Szerencséd volt, és nekem is, hogy örököltem a kézügyességedet, ha már anyut nem tudtad ránevelni az ilyen finom, nőies foglalatosságokra. Neked köszönhetem, drága, egyetlen nagymamám, a te tudásodnak és kitartásodnak, hogy ma ismert és keresett népművész vagyok.
Drága jó nagyi, kérlek, egyengesd utamat továbbra is a te régi bölcsességeddel, és vigyázd földi lépteimet, míg eljön az ideje, hogy újra együtt lehessek veled.
Szerető unokád:
Vali.