Megosztás ezzel:
Boldogság
Hirtelen toppant elém a dzsungel sűrűjéből. Egyszer csak ott állt a méternyi magas sziklán. Meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy bárkit találok ezen a vidéken. Mögé néztem, de nem követte senki, sem szülő, sem más felnőtt, de még Csita sem, mint Tarzant. Talán ötéves lehet – tippeltem. A legteljesebb természetességgel viselte meztelenségét, valószínűleg nem is tudta, hogy létezik olyasmi, mint illem. Bizonyára itt, a dzsungelben nem is létezett. Bár nagyobb és erősebb voltam nála, félelemnek nyoma sem látszott rajta. Nem szólt, csak rám vetette sötétkék szemét. Többé nem tudtam szabadulni a pillantásától, rabul ejtett, immár ő volt az erősebb.
Most, igen, most értettem meg a régi mondást, miszerint a szem a lélek tükre. Az arcunk hazudhat, a mimikának tudunk parancsolni, a tekintetünknek nem. A gyermek szája alig-alig mosolygott, de a szeme! Abból valami megfoghatatlan, földöntúli boldogság sugárzott. Játékos, vidám, kicsit csintalan, de felhőtlen boldogság, amilyen csak egy önfeledt gyermek tud lenni – ha hagyják.
Sokáig néztük egymást. Nem volt szükség szavakra, életöröme úgy ivódott belém, mint a nap fénye, észrevétlenül, megállíthatatlanul. Kisugárzása tükörre lelt bennem, már én is ragyogtam, sőt tündököltem! Éreztem, arcom kipirul, szemem csillog, szám mosolyra húzódik. Megszűnt a külvilág, békesség áradt szét bennem.
Az óra kegyetlen zörgése most nem bántott, morgolódás nélkül pattantam ki az ágyból, s mentem a fürdőszobába. Automatikus mozdulattal nyúltam a villanyborotva után, a tükör elé léptem. Az ismerős arc valahogy megváltozott. Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam.
A borosta a régi, a ráncok is, de a szemekben szokatlan csillogás jelent meg: játékos, vidám, kicsit csintalan, de felhőtlen boldogság, amilyen csak egy önfeledt gyermek tud lenni – ha hagyják.
Megosztás ezzel:
