[embedplusvideo height=”402″ width=”500″ standard=”http://www.youtube.com/v/rQN9YohnZ2E?fs=1” vars=”ytid=rQN9YohnZ2E&width=500&height=402&start=&stop=&rs=w&hd=0&autoplay=0&react=1&chapters=¬es=” id=”ep4790″ /]
Ez az ősrégi kabaré, amit anno (ifjúkoromban) “orron-szájon át” nyomattak a rádióban, egyszer jól megtréfált engem.
Nyár volt, már a közelgő kéthetes leállás hangulatában dolgoztunk. Az egész éves robot után jó kedvünk volt, a szakadatlanul özönlő munka sem vehette el, hiszen hétvégétől pihenés jön! Dologidőben előre kellett mennem a futószalag mellől a diszpécserhez . Elfogyott a munkám, meg akartam beszélni vele, adjon addig mást, amíg lesz nekem való. Egyéni teljesítménybérben, bármilyen jól esne is, a fizetésem bánja, ha lazsálok. Beugrott ez a kabaré, és mire odaértem Arankához, spontán dőlt belőlem:
– Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék… – mivel kíváncsian nézett rám, hát folytattam: – hogy az NDK turmixgép… a kivehetős ajtajú… – itt már láttam rajta, valami nem stimmel! – hogy megjött-e már?
Erre elmosolyintotta magát.
– Még nem. Majd tizedikén, hétfőn hozzák. Honnan tudod?
No, ekkor meg én néztem rá „okosan”.
Ő nem ismerte a kabarét, én nem tudtam, hogy turmixgépet rendelt.