Megosztás ezzel:

Volt egyszer egy kicsi cumi, úgy hívták, hogy Szisz. Gyönyörű égszínkék pillangószárnyat ábrázolt a műanyag része, a pettyeket lyukak helyettesítették, középső gombjára festve egy aranyhalacska úszkált. A cumi boldog volt, hogy ilyen szépre készítették, és titokban abban reménykedett, hogy egy tündéri kisfiú lesz a gazdája. Izgatottan várta a bababolt polcán, mikor jön már el érte végre.

Nem kellett sokáig várakoznia, ahogy a polcra kitették, máris érkezett egy anyuka, aki cumit keresett a kislányának. De Szisz nem akart egy kislányé lenni! Ő fiú gazdára vágyott, a színei is hozzá illenek, nem kislányhoz. El is sötétedett rosszkedvében, mert anyuka felvette és körbenézegette. Látva csúnya, borongós színét, visszatette a polcra.

Ekkor egy másik kéz nyúlt Szisz felé. Az asszony karjában egyéves forma fiúcska ficánkolt, mindenáron ki szerette volna ragadni anyukája kezéből a színes, magakellető tárgyat.

– Tetszik neked, Petike? – mutatta neki az anyukája, de még nem adta a kezébe. Magyarázólag tette hozzá, az eladóhoz fordulva. – Az összes cumiját szétrágta már, vagy kidobta a babakocsiból, és ha nem vettük észre, bizony elveszett. Most olyat keresek, ami neki is tetszik, hátha azt nem dobja el.

– Bizony a gyerekeknek is van ízlése – felelte mosolyogva az eladónő –, és megválogatják, mi tetszik nekik. De ahhoz aztán ragaszkodnak!

Petike végre megszerezte a csodát anyu kezéből. Azonnal a szájába kapta, úgy tokostól, ahogy volt, rágcsálni kezdte mind a nyolc fogacskájával. Csakhogy minden igyekezete ellenére sem bírt hozzáférni vadonatúj kedvencéhez a kemény csomagolástól.

– Megvesszük – jelentette ki anyuka, fizetett és hazavitték Sziszt.

Petike időközben négyéves lett, soha többé nem rágta szét a cumiját, ki sem dobta a kocsiból, eztán már nem kellett újat venni. Szisz hű társa volt jóban-rosszban, éjjel és nappal egyaránt. Ha éhes, vagy bánatos volt, ha beszélt volna, de nem hallgatták meg, ha szépet akart álmodni, mindig Sziszt kereste. Az ő jólesően szopogatható gumiját kívánta a szájába, selymes érintését a nyelvén. Megszaporodott fogacskáival nagyon vigyázott, nehogy megsértse a cumit. Néha csak a kezében tartotta, gyönyörködött benne, simogatta.

Csakhogy Szisz elfáradt! Sok volt már neki ez a három év, amit szinte szünet nélkül Petikével töltött. Szeretett volna nyugdíjba menni, megérdemelt pihenését élvezni, emlékként üldögélni a polcon. Úgy gondolta, ő megtette, amiért készítették, segített egy kisfiúnak felnőni. De négyévesen már nem kell, nem is illik cumizni! Mit tehetne, hogy a fiúcska is megértse ezt, hisz a mamájának sem hiszi el, rá sem hallgat, hiába kérleli, hogy szokjon le a cumiról.

Addig-addig morfondírozott magában Szisz, míg rájött a megoldásra. Hiszen egyszer már meg tudta tenni, hogy valaki ne kívánja meg épp őt. Sikerülni fog újra! Módszeresen hozzálátott terve megvalósításához. Először csak a színét változtatta meg égszínkékről kicsit sötétebbre, csúnyábbra, hogy Petike ne vegye észre azonnal. Pár nap múlva aztán fakulni kezdett, elveszítette a csillogását, ezzel egyidőben íztelenné vált. Az aranyhal abbahagyta a vidám úszkálást a középső gombrészen. A szopóka megkeményedett, már nem simult hozzá a kisfiú nyelvéhez, hiába szívta. Biztos, ami biztos, pillangószárnyaival kívülről is nyomni kezdte az arcát.

Petike egyre kevésbé kívánta a cumiját. Valahogy nem esett olyan jól a szopogatása, mint régen. Az íze is megváltozott, már nem adta azt a biztonságot, amit megszokott tőle. A gumi kemény lett, pedig meg is rágta egy kicsit, hátha megpuhul, mint a husika az ebédjében. Ám mindhiába!

Egy napon pedig Szisz végre a vágyott helyre került. Petike vacsora után nem nyúlt érte, és nélküle aludt el. Reggel ránézett, megfogta, a szájába próbálta, aztán letette a kisszekrényre. Azóta is ott tölti megérdemelt pihenését.

Megosztás ezzel: