Meseország olyan volt, mint egy óriási színpad. Ha betévedt oda egy mesevágyó gyermek, rögvest előadtak neki egy csodás történetet. Piroska és a farkast, Jancsi és Juliskát, Hamupipőkét, Hófehérkét… amit épp szeretett volna.

Történt egy napon, hogy Juliska megelégelte, hogy folyton-folyvást csak Juliskát játszhatja, nagy néha Piroskát, ha ő épp el van foglalva egy már megkezdett előadásban.

– Ennél én sokkal többre vagyok képes – zsörtölődött Jancsinak, mert hát kinek panaszkodhatott volna? – Szeretnék végre Hamupipőke lenni egyszer, vagy királykisasszony. Én is el tudom játszani! Talán még jobban is, mint ők, akik most teszik.

– De hát mi nem az a mese vagyunk – csitította Jancsi. – Mi szegény család gyermekei vagyunk, nem királyé. És ezt is ugyanolyan jól kell játszanunk, mint a királylányt, mert a gyerekek a mi történetünket is szeretik, és gyakran kérik.

– Én akkor is királylány akarok lenni! – jelentette ki dacosan Juliska, és közölte is a rendezővel.

Mit volt mit tenni, hagyták, hogy beiratkozzon a királylány-képzőbe. Mire elvégzi, talán megjön az esze, és rádöbben, hol a helye – reménykedtek Meseország lakói.

– Melyik királylány szeretnél lenni? – kérdezte a tanítónő Juliskát. – Az első, a középső, vagy a legkisebb?

– Az első, természetesen! – vágta rá a lányka. – Végre valahára valamiben az első akarok lenni! És semmiképpen a legkisebb, Juliska is kicsi…

Teltek-múltak a hónapok, évekké gyűltek össze. Juliska dicsérettel végezte el a királylány-képzőt, még oklevelet is kapott. Szépen bekereteztette, és kiakasztotta a falra, hogy mindenki láthassa, aki betér hozzájuk.

Egyik nap hívta a rendező.

– Juliska, most, hogy visszajöttél az iskolából, folytathatnád a mesélést – mondta. – Pöttöm Panna és Hófehérke már nagyon fáradtak, ők ketten felváltva játszották a szerepedet, amíg távol voltál. De már sok nekik a sajátjuk mellett. Rájuk fér a pihenés.

– Hát pihenjenek! – válaszolta Juliska flegmán, és magasra emelte az orrát. – Amikor nincs előadásuk, ne csavarogjanak, hanem pihenjenek! Én többé nem leszek Juliska, királykisasszony-szerepet adj nekem!

– Az jelenleg nincs – sajnálkozott a rendező. – Mindegyik királyleány itt van, és mesélésre kész. Majd szólok, ha be kell ugrani valaki helyett. De addig…

– Addig várok! – emelte magasra az orrát Juliska hercegnő.

Néhány nap múltával Piroska megbetegedett. Olyan magas láza volt, hogy hiába kérték a gyerekek, nem bírt felkelni és játszani. A főrendező hívatta Juliskát, és elmondta, mekkora bajban van. Nincs, aki eljátssza a szerepet, mert Piroska megfázott, és nyomja az ágyat. Lenne-e kedve beugrani helyette?

– Azt már nem! – tiltakozott a lányka. – Hogy én azzal a büdös, szőrös farkassal egy mesében..? És még kedves is legyek hozzá? Soha! – És sértetten elvonult.

Hófehérke megszánta a rendezőt, de még inkább a mesére várakozó gyerekeket, és vállalta a játékot. Még szerencse, hogy kívülről ismerte a mesét. Nem is volt semmi baj egészen addig, amíg el nem kapta ő is az influenzát. Nagy-nagy lelkierővel végigjátszotta a mesét, de aztán ő is ágynak esett.

– Piroska még nem gyógyult fel, és most még Hófehérkét is pótolni kell! – fogta a fejét a rendező. Ajjaj, mi lesz ennek a vége? Újra magához kérette Juliskát.

– Juliska, kedvesem, Hófehérke nagyon beteg, el kellene játszanod a szerepét. Tudom, hogy kívülről fújod. Ugye, segítesz rajtam?

– Fulladjak meg a kedvedért egy mérgezett almától? – hitetlenkedett Juliska. – Nem gondolod komolyan, hogy elcsúfítom magam!

– Nem lennél csúf, Hófehérke a legszebb a világon… – hízelgett a rendező.

– Persze, fulladástól lila fejjel nagyon szép leszek – fintorgott a lányka. – Meg a sok törpével az oldalamon. Nem!

– Akkor cserélj a kis gyufaárus lánnyal, ő majd elmeséli Hófehérkét…

– Éhezzek és fázzak, és fagyjak meg? Elment az eszed? Majd, ha királykisasszonynak hívsz, megyek…

De a királykisasszonyok szerencsére nem betegedtek meg. Őket így nem kellett pótolni. Rendületlenül játszották a szerepüket. A sok kisgyerek ámulattal figyelte Meseország történeteit. Csillogott a szemük, ahogy átélték a kalandokat.

Hanem egyszercsak a királylányok is elkezdtek ágynak dőlni! Már kettő is beteg lett, a gyerekek meg ezidőtájt királylányos meséket kértek. A rendező kénytelen volt Juliskát segítségül hívni.

– Juliskám, drágám – könyörgött neki, – most tényleg nagy szükség van rád! Rigócsőr királynak nincs, ki eljátssza szépséges menyasszonyát. Nem panaszkodhatsz, igazi királylány-szerep!

– Az! Hogyne! – Juliska hangja metszően éles volt. Fel volt háborodva, de nagyon. – Igazi királylány. Sebesre kell dolgoznia a kezeit! És Rigócsőr folyton megleckézteti! Ez nem az a szerep, amire én vágyom.

– De hát mit akarsz tulajdonképpen? – mérgelődött a rendező. – Valódi szép, kevély, kiállhatatlan királylány-szerep, épp olyan, mint te vagy!

– Nem vagyok kiállhatatlan! – vitatkozott Juliska. – Csak a többiek irigykednek, amiért kitűnő eredménnyel tudtam elvégezni az iskolát. Nagyon jól tudom, hogy ők képtelenek lettek volna erre.

– Igen, valóban! – hagyta helyben a rendező. – Mert ők kedvesek, szeretetre méltóak, segítőkészek, és remekül elő tudnák adni a legkisebb királykisasszonyt anélkül, hogy iskolában kellett volna megtanulniuk. Te pedig elmentél a királylány-képzőbe, és a régi, kedves Juliskából faragtak egy tudálékos, lusta, utálatos hercegnőt. Menj vissza, és tanuld meg a legkisebb királylánykát is! Ha újra tudni fogod, hogy a kevély hercegnő csak szerep, te pedig Juliska vagy, talán majd egyszer megkaphatod Csipkerózsika szerepét.

Juliska elkeseredett. Hát ezért tanult hosszú-hosszú éveken át? Észre sem vette, hogy a kevélység a vérévé vált, és emiatt a barátai elmaradtak mellőle. A többi mesealak pedig nem akart vele együtt dolgozni, mert már a mesén kívül is fennhéjázó volt. Most szomorúan nézett vissza a rendezőre, szeméből kibuggyantak a könnyek, és lemosták a szeretetreméltó Juliskáról az utálatos királykisasszony-bevonatot.