Lili, a kis tündértanuló óvatlan volt. Bújócskát játszott a társaival, de nem figyelt eléggé a veszélyekre. Csak arra volt gondja, hogy olyan helyet találjon, ahol nem lelnek rá.

Sötét odú ásított a fa törzsén. Elég magasan is volt, persze ez egy tündérnek nem lehet akadály! Aranypettyes szárnyai felrepítették a nyíláshoz. Bekukkantott. Sötét gombszemek bámultak rá riadtan, éles metszőfogak csattantak rémülten. A mókus az odú mélyére húzódott.

– Ne haragudj, nem akartalak zavarni! – kért elnézést tőle Lili. Tovalibbent.

Beljebb haladt az erdőben. Társai csivitelése egyre messzebbről hallatszott. Szürke sziklákra esett a pillantása. Megörült nekik. Talán lesz egy barlang a közelben! Ott, ni! – tárult elé a bejárat. Csak egy röpke pillanatig gondolkodott, hogy bemerészkedjen-e? Bekka hangját közelebbről hallotta, mint az imént. Úgy látszik, ők is erre tartanak. Nem szabad, hogy ilyen hamar megtalálják! El kell bújnia! Uzsgyi, be a barlangba!

Fekete volt a levegő odabenn. Lili a kinti fénytől elvakulva semmit sem látott. Azt a hatalmas, erős pókhálót sem, ami lezárta a nyílást. Neki is röpült teljes erejéből. Azon nyomban beleragadt. A nyálkás, ragacsos szálak hozzátapadtak finom szárnyaihoz, mozdítani sem tudta őket. Apró kezecskéivel megpróbálta kiszabadítani magát, de még jobban belegabalyodott.

Lili megrémült. A háló béklyóba kötötte, a pók a finom rezgéseket érzékelve már közelített zsákmányához. Lassú, méltóságteljes póklépésekkel, de rendíthetetlenül.

– Ugye, nem engem szánsz vacsorára? – próbált szóba elegyedni ellenfelével a tündérke.

– De bizony! – mordult a pók. Csápjait lengetve egyre közeledett. – Éhes vagyok! Pedig várnom kell még, amíg az emésztőnedvem felold téged. Tudtad, hogy csak folyékonyat vagyok képes enni? Hiába rángatod a hálómat! Már az enyém vagy, nem menekülhetsz!

– Abrakadabra! Tapadj a falra! – kísérelte meg a kis tündér a lehetetlent. Pontosan tudta, hogy egy varázsige nem elég, kellene a pálcasuhintás is, de nem éri el a pálcáját. Karja odaragadt a pókfonalhoz.

– Bekka! Kitti! – kiáltott nagyot Lili, miközben teljes erejéből rángatta a körhálót. De nem érkezett segítség, játszópajtásai másfelé haladhattak el. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan szabadulhatna ki.

A keresztespók már emelte a csápját, hogy megmarja áldozatát, amikor idegen rezgéseket érzékelt. Visszafordult.

– Csak elzavarom a hívatlan látogatót, és jövök vissza hozzád – vetette oda a tündérlánykának. Ám a látogató túl nagy volt.

– Tibi! Hova bújtál? – harsant egy hang a barlangon kívül. – Úgyis megtalállak!

A kisfiú csak nevetett egyet, halkan. Dehogy találják meg itt a barlangban! Beljebb lépett, de megtorpant a szeme elé feszülő pókháló láttán. Úgy ítélte meg, le tudja szakítani a finomszövésű hálót. Felemelte a kezét…

– Szabadíts ki!

Tibi körülnézett, ki szólhatott. Nem látott senkit. Megrázta a fejét, és elkönyvelte magában, hogy hallucinált. Nincs itt senki, nem szólt senki!

– Itt vagyok, fent! – türelmetlenkedett Lili. – Szedd le rólam ezeket a tapadó szálakat! Kérlek! Igyekezz, mindjárt visszajön az a ronda pók!

– Te meg ki vagy? Hogy lehetsz olyan kicsi? – faggatózott Tibi.

– Lili vagyok, és tündér. Csinálj már valamit!

– Ha tündér vagy, magadnak is tudnod kellene kiszabadulni! Csak varázsolsz egyet, és máris szabad vagy…

– Nem tudom mozdítani a karom, a pálcám nélkül meg nem megy. Segítesz?

– Persze! – felelte a kisfiú. – Még sosem láttam igazi tündért, hogyne segítenék! Ez is ritka alkalom lehet. Én azt hittem, ti mindent meg tudtok oldani, és ti segítetek az embereknek. Sosem hallottam olyat, hogy egy tündérnek segített valaki!

Ezzel felnyúlt és határozottan szétszakította a pókhálót. Tulajdonosa előrelátóan egy sötét sarokba menekült. Volt annyira okos, hogy nála hatalmasabbal nem vette fel a reménytelen kimenetelű harcot. Inkább újraszövi a hálóját, és vár… tudta, hamarosan újabb áldozat akad bele, és végre ő is jóllakhat…

– Tibi! – harsant a kiáltás, egész közelről. A kisfiú nagyot ugrott. Beljebb szaladt a barlangban. Még nem találhatják meg, akkor elveszíti a játékot. Az nem lehet, hogy ne ő nyerjen! Apró kis kavics volt csak, amin megcsúszott a lába. Mégsem bírta megtartani az egyensúlyát, elesett és legurult a lejtőn. Mély gödörbe zuhant, alaposan összeverte magát a sziklákon.

Lili elmélyülten szedegette le magáról a tapadós-ragadós pókfonaldarabkákat. Csak a hangos jajkiáltásra figyelt fel. Azonnal Tibi segítségére sietett. Szerencsére már tudta mozgatni a karjait, szárnyait. Leszállt a barlangszakadék mélyére a kisfiú után.

– Hozz segítséget! – kérte Tibi az orra előtt röpködő tündért, mielőtt elájult volna a belé hasító fájdalomtól. Lili elhussant…

– Itt van! Megtaláltuk! – kiáltott nagyot a barlangász. – Eltört a lába, de ahogy látom, más baja nem esett.

Óvatosan kimentették a kisfiút a hasadékból. Kivitték a szabadba, aggódó szüleihez. Akkor kezdett magához térni, amikor a mentő közölte:

– Egy mellékjáratba zuhant le, amit eddig vékony, ágakból és mohából álló réteg fedett, és épp alatta szakadt be. Majd a nyílás szinte teljesen vissza is zárult. Bárki volt is, aki megsúgta, hogy itt keressük, jól tette, mert sosem találtunk volna rá nélküle.

Lili, a kis tanulótündér elégedetten verdesett aranypettyes szárnyaival. Mégis sikerült hát! Hiába, hogy a felnőttek nem látták meg őt, nem hallották szavait, feltalálta magát. Mivel kutya nem volt a barlangászokkal, egy fekete macskát szemelt ki a nemes feladatra. Őt irányította, vezette el a hasadékig. Ő volt, aki addig nyávogott, míg az emberek felfigyeltek rá, és követték.

Tibi rápillantott a macskára, majd a tündérkére nézett. Arcán mosoly suhant át.

– Köszönöm, Lili!