Egy téli éjszakán lágy dallam született. Először csak halvány foszlányként motoszkált a zeneszerző fejében, majd egyre inkább felerősödött. Nem hagyta nyugodni a gazdáját, minduntalan odatolakodott a tudatába. Megzavarta az álmát, próbálta felébreszteni, ám Leoni hasra fordult és aludt tovább. Ekkor megjelent előtte teljes pompájában a dallam. Nagyzenekari kíséretet is varázsolt magának, szívet-lelket gyönyörködtető muzsikát lopott Leoni fülébe. Addig-addig duruzsolt neki, míg álmában dúdolni kezdte a dallamot.

Erre aztán már Leoni is felébredt. Annyira az álom hatása alatt állt, hogy hirtelen nem is tudta, hol van. Kótyagosan dúdolászta a finom zengésű dallamot. Amikor rájött, mit tesz, gyorsan leült az íróasztalához, és lekottázta a fejében született dalt. Fogta a gitárját, és rögtön eljátszotta. Nem volt elégedett. Megírta hát a kísérőzenét is, dobokkal, hegedűvel, furulyával. Aztán a furulyát mégis lecserélte szaxofonra, írt még egy basszusgitár-szólamot. Talán most jó lesz – tette félre.

Délután megérkeztek a zenekar tagjai, Leoni azonnal megmutatta nekik az álomdalt. A fiúk is fellelkesültek, felvették azon nyomban lemezre, és beszavazták a készülő album anyaga közé.

Csak a kis dallam öröme nem volt felhőtlen. Érezte, hogy a zenekar megtett minden tőle telhetőt, hogy valóban szép dallá tegyék őt, mégis úgy érezte, valami hiányzik még. Hát persze, a szöveg! – eszmélt rá egyszeriben. Rá kell vennem őket, hogy írjanak nekem szöveget! – döntötte el a kis dallam.

Éjszaka aztán munkához látott. A zenekar mind a négy tagjának egyszerre jelent meg álmában. Hallották a muzsikát, amit ők maguk alkottak, szinte látták a hangokat… Színeket, képeket vetített elébük… Amikor úgy gondolta, hogy már eléggé rá vannak hangolódva, szavakat suttogott a fülükbe, mondatokat, rímeket… Szinte szuggerálta őket, hogy írjanak hozzá verset. Leoni motyogott magában, felébredve azonban elfelejtette a szavakat. A fiúk sem emlékeztek az álmukra.

A kis dallam nagyon elszomorodott, és elhatározta, hogy keres magának szöveget.

Elment hát a költőhöz, hogy kérjen tőle verset. Befészkelte magát a fülébe, bármit csinált is éppen, nem hagyta, hogy akár egy pillanatra megfeledkezzen őróla.

– Mit dúdolsz? – kérdezte Maika, a költő felesége.

– Nem tudom – felelte Raoul. – Valami kis fülbemászó dallam, fogalmam sincs, hol hallottam, de nem hagy nyugton.

– Szép. Csak nem fogsz átnyergelni zeneszerzőnek?

– Nem, nem! Arra képtelen lennék. A zenét csak hallgatni szeretem, de bennem versek laknak, nem dallamok. Ez is arra késztet, hogy verset írjak rá. Úgy érzem, mintha sürgetne.

– Akkor írd meg azt a verset, drágám, talán megnyugszol tőle – biztatta Maika.

A költő maga elé tett egy tiszta lapot, és fogta a tollát… Belemerült a munkába, nem is hallotta felesége motoszkálását a konyhából.

Raoul hirtelen felkapta a fejét.

– Te is hallod, Maika?

– Leonitól jön – válaszolta a felesége. Kivette a tepsit a sütőből. – A szomszédban zenélnek a fiúk. Készül az új lemezük.

– Azt hallgasd, mit játszanak! – szólította fel Raoul. – AZT a dalt! Ami nem hagy nyugodni, amihez épp most készültem el a verssel.

– Akkor megvan, hogy hol hallottad – nevetett rá Maika. – Azt mondod, kész a vers? Mutasd meg nekik!

– Áá… minek? Tudnak ők szöveget írni a dalaiknak, nem kellek én ehhez… – szomorodott el a költő, mert úgy érezte, nagyon jól sikerült a verse. – Az én versem megmarad versnek.

– Ha így akarod… – egyezett bele látszólag Maika. Mégis folytatta. – Azért egy próbát megérne. Leoni nem fog megharagudni, hisz ismered. Hátha még örül is, hogy nem kell szöveggel vesződniük…

– Mondd csak, mondd neki! – biztatta a kis dallam Maikát. – Kell nekem az a vers. KELL!

Maika addig-addig duruzsolt a párja fülébe, míg Raoul beleegyezett. Maika rakott néhány szelet süteményt egy tányérra, és bekopogtak a szomszéd házba. A zenészek örömmel fogadták barátaikat.

– Megvan az utolsó dal a lemezhez! – újságolta Leoni. – Meghallgatjátok?

Az igenlő válasz hallatán mindannyian bevonultak a stúdiószobába, és a fiúk játszani kezdtek. Hát persze, hogy AZT a dalt! Raoul és Maika összenéztek. A költő felállt, egy papírlapot vett elő a zsebéből, és a kottatartóra helyezte az énekes elé. Leoni nem hagyta abba a zenélést, gitározás közben futotta át az írást. A kis dallam azonnal lecsapott, rásimult a szövegre, a zenész szemén keresztül mászott a fülébe, egyesült dallá az agyában.

– Elölről! – adta ki a parancsot Leoni

Gitár pendült, dob pergett… és a kis dallam örömére felcsendült végre a DAL!

„Fehér fenyő, havas ág,
Csikorgó fagy, jégvirág.
Ólmos égbolt, téli vágy:
Szikrázó nap, gyöngyvirág.

Szőke kislány mosolyog,
Barna fiú felragyog.
Kézen fogva ballagnak,
Égből pelyhek hullanak.

Szent Karácsony ünnepén
Sok-sok fényes gyertya ég.
Földre öröm költözik –
Szeretetbe öltözik.”

A dal itt meghallgatható (bocsi, nem stúdiófelvétel, csak ha valaki szeretné elénekelni, a dallam megtanulására készült)