Megosztás ezzel:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy Napfény hercegnő és Vihar királyfi találkoztak egymással. Vihar királyfinak nagyon megtetszett a hercegnő. Szép volt, derűs, vidám, magával ragadó. A birodalma szikrázó fényekből állt, mindenki szerette. Napfény boldog volt, és kiegyensúlyozott.

Tökéletes ellentétje volt a királyfinak, aki sötét volt, borús, és folyton kesergett valamiért. Ha csak kicsi bánata volt, halkan sírdogált, a földön lágy eső szemerkélt. Néha még az sem látszott, honnan esik, hisz felhőnek nyoma sem volt az égen. Ha megharagították, akkor viszont tombolt! Olyankor a földi emberek igyekeztek biztos helyre menekülni a haragja elől.

Napfény hercegnő érdekesnek találta az ifjú Vihart, annyira más volt, mint ő maga, és a sok ismeretlen tulajdonság rejtélyessé tette a királyfit. A titkok pedig mindig vonzották a nőket. Napfény sem tudott ellenállni. Csodálta Vihart, hogy milyen sokféle tud lenni. Gyengéd, kedves, gondoskodó, de pusztítóan haragos is. Megindította az ifjú királyfi gyengesége, hogy tud, és mer is sírni.

– Képtelen vagyok eltitkolni az érzéseimet – magyarázta Vihar. – És, ha megtehetném, akkor sem tenném meg. Hisz, ha én nem sírnék, a földön eső hiányában minden elszáradna, és kihalna az élet.

– Ha én nem ragyognék rájuk olyan erősen, nem párologtatnám el a folyók vizét, nem kellene gyakran sírnod! – döbbent rá Napfény.

– Ne vádold magad, szépséges hercegnő! – kérte a királyfi. – A földnek mindkettőnkre szüksége van. Fényre, melegre éppúgy, mint vízre.

– De, ha nem tündökölnék olyan fényesen… – kezdte újra a lány.

– Akkor hideg lenne odalent, nem teremnének a fák, nem lenne gabona, mert a növényeknek szükségük van rád. Nélküled meghalnak, növények nélkül pedig az emberek is elpusztulnak. És ekkor ugyanott vagyunk, mint, ha én nem sírnék többé.

– Mindketten kellünk nekik? – kérdezte a hercegnő naivan.

– Bizony, mindketten. Legokosabban tennénk, ha összeházasodnánk! – ajánlotta Vihar. – Akkor biztosítva lenne a földiek jövője, mert mi ketten mindig itt lennénk nekik.

A hercegnőnek tetszett a gondolat. Igen! Házasodjunk össze!

Az esküvőre minden meghívott vendég eljött. Milliónyi apró, hófehér bárányfelhő képében együtt hallgatták a jegyespár házassági fogadalmát.

– Szeretlek, és mindig szeretni fogom szikrázó szépségedet, te vagy, és te leszel életem tündöklő napsugara! – ígérte Vihar. 

– Szeretlek, és kitartok melletted, míg világ a világ, de mindig adni fogok neked okot arra, hogy sírhass! – fogadta meg Napfény.

Így élnek ők azóta is az emberek javára, egyszer békében, máskor haragban egymással.

Amikor épp béke honol közöttük, a légköri egyensúlyt fenntartva hol Napfény, hol Vihar uralkodik az égbolton. Idelenn a földön világos van, meleg, és a megfelelő időben kellő mennyiségű csapadék.

Időnként a hercegnő szomorú mesét mond a királyfinak, kinek bánatában kicsordulnak a könnyei, és lágy permettel öntözi a földi vetéseket. Aranyló gabonatáblák köszönik neki az égi áldást.

Ha összevesznek valamin, elsötétül a mennybolt, dörög, villámlik, Vihar ekkor tombolva adja ki magából a haragját. Krokodilkönnyeket ejtve készteti fedél alá a szabadban lévő embereket. Persze, Napfény nem hagyja magát, itt-ott felvillantja sugárzó mosolyát, igyekezvén legyőzni élete haragos párját. Ilyenkor, amikor süt a nap, és esik az eső, mondják az emberek: veri az ördög a feleségét! 

Talán égi kibékülésük a legszebb! Ha vége a vitának, Napfény teljes szépségében ragyog odafenn, de Vihar még könnyekkel szemében áll mellette, és a hercegnőt átölelve gyönyörű szivárványt képez a horizonton.

Megosztás ezzel: