Valamikor, az idők kezdetén, amikor még a Naptündér is fiatal volt, örökké fenn ragyogott az égen. Vidám volt, és jókedvében dalolt. Kedves, buta kis dalocskákat, amiket ő maga talált ki. De az emberek imádták, és ha meghallották, nekik is jókedvük kerekedett. Nem voltak soha fáradtak, álmosak, folyton tenni akartak valamit, tele voltak energiával.

De a Föld túlsó oldalán, ahova már nem értek el Naptündér sugarai, bizony nagyon sötét volt. Olyan fekete volt a világ, hogy az ott élő emberek nem látták a saját orruk hegyét. Ha szép, tiszta volt az égbolt, a csillagok fényében jól tudtak tájékozódni, de, ha esőre állt, és felhők borították az eget, csak tapogatóztak. Csillagtündér ezért igyekezett, és megtett minden tőle telhetőt, hogy valamennyi fény jusson nekik is.

Egyszer aztán egy vándor érkezett a fényből. Neki szokatlan volt a sötétség, és mindennek nekiment. A helybeliek kinevették, hogy minek neki a szeme, ha nem használja. És akkor a vándor csodálatos dolgokról kezdett mesélni.

– Van a világnak olyan szeglete, ahol mindig világos van, soha, de soha nincs sötét, a csillagokat nem is ismerik. Ahogy ti nem ismeritek a Naptündért, úgy ők még nem is hallottak talán Csillagtündérről.

– Hát az meg hogy lehet? – csodálkoztak az emberek. – Hát él olyan ember a földön, aki nem ismeri Csillagtündért?

– Él bizony, nem is kevés ilyen ember él – helyeselt a vándor.

A kis Juxa éberen figyelte az idegen szavait.

– Ez olyan igazságtalan! – szólt. – Mi miért nem ismerhetjük Naptündért, és azok az emberek meg a Csillagtündért?

– Azért, mert valaha, amikor a világ rendje kialakult, a Tündérkirálynő így rendelkezett – felelte neki a falu öregje. Ő volt a tanító, amit tudtak, mind tőle tanulták. Aztán majd ők is továbbadják a következő nemzedéknek.

– Akkor a Tündérkirálynő tévedett – dacoskodott Juxa. – Megyek, megkeresem, és megkérem, hogy változtassa meg a döntését.

Ezzel Juxa elindult, hogy megkeresse a Tündérkirálynőt. Nem kellett sokáig keresnie, mert alig kettőt lépett, megjelent előtte. Lágy, vibráló fényesség támadt, és már ott is volt a Tündérkirálynő.

– Ne menj tovább, kicsi Juxa! – mondta neki kedvesen. – Hallom, hogy kérésed van.

– Igen, Tündérkirálynő! Szeretném, ha nálunk is lehetne fény, nem csak sötétség örökké. Szeretném megismerni a Naptündért. Oly sok szépet hallottam róla. Ha lehetne, kérlek, cseréld meg a világot! Ahol eddig Naptündér volt az úrnő, ott legyen eztán Csillagtündér, és fordítva.

– Ti is így akarjátok? – kérdezte a falu népét.

– Igen, igen! – kiáltozták az emberek boldogan.

– Jó, legyen – egyezett bele a Tündérkirálynő. És megparancsolta Naptündérnek és Csillagtündérnek, hogy cseréljenek helyet a föld két oldalának trónusán.

Az emberek a szemükhöz kaptak, ahogy a hirtelen fény elvakította őket. Olyan világos lett, és mégsem láttak semmit, mert nem bírták a sötéthez szokott szemüket nyitva tartani. Nagyon-nagyon lassan szokták meg a fényt, de egyre szebbnek találták a világot. Látták a színeket, amit eddig sosem. Látták az erdők zöldjét, az ég kékjét, a rózsa vörösét, a nap sárgáját. És gyönyörűnek találták. Boldogok voltak, hogy mindennek részesei lehetnek.

A föld másik oldalán viszont nagy volt a bánat. Naptündér figyelmeztetés nélkül hagyta el őket, hirtelen borult a világukra a sötétség. Szemüket hiába nyitották jó nagyra, mégsem láttak semmit. Mindennek nekimentek, csupa kék-zöld folt lett a testük, még szerencse, hogy ezt sem látták. Biztos megijedtek volna a saját tükörképüktől.

– Mi történhetett? – találgatták az emberek.

– Kialudt a nap! – kiáltotta rémülten az egyik gyerek.

– Az nem lehet, a Naptündér mindig odafenn van, és vigyázza. Nem aludhatott ki csak úgy.

– De nem is dalol már – figyelmeztette őket egy kislány, Rinua. – Hová tűntél, kedves Naptündér? – kiáltott az ég felé.

– Naptündér ezentúl a föld másik oldalán uralkodik – jött a válasz valahonnan. Lágy, simogató, selymes, de ismeretlen hangon.

 

– Te meg ki vagy? – csodálkozott Rinua.

– Én Csillagtündér vagyok – felelte a hang. – Mostantól én vigyázok rátok.

– De hát hogyan vigyázol ránk? Fáj mindenünk, mert nem látunk, és nekiütközünk az utunkba kerülő tárgyaknak. Csinálj világosságot, kérlek, Csillagtündér!

– De hiszen világos van! – ámult a kérésen Csillagtündér. – Milliónyi csillagom ragyog az égbolton, és még a teliholdat is idehoztam nektek. Miért nem láttok? A másik oldalon gyakran a hold sem kellett, és láttak az emberek.

– De mi nem ezt szoktuk meg, és így vakok vagyunk – panaszkodtak a falu lakói. – Kinek az ötlete volt, hogy cseréljetek?

– A másik oldalon kérték, hogy végre ők is láthassák a fényt, amit eddig nélkülöztek. És a Tündérkirálynő teljesítette a kérésüket.

– De ez így nem jó! – csóválta a fejét Rinua.

– Miért nem? – jelent meg a Tündérkirálynő. Álomszép volt, és megfoghatatlan, milliónyi apró szikra tündöklött körülötte. – Eddig is így volt, a világ egyik oldala fényes, a másik sötét volt. Sosem panaszkodtatok!

– Mert nem is tudtunk arról, hogy létezik más is, mint amiben élünk – felelte bátran a kislányka. – De már tudjuk. És vissza akarjuk kapni a fényt!

– Csakhogy a másik oldalon is ragaszkodnak hozzá – figyelmeztette a Tündérkirálynő.

– Akkor tégy igazságot! – követelte Rinua. – De olyat, amit mindannyian el tudunk fogadni.

A Tündérkirálynő elgondolkozott. Félrevonult Naptündérrel, és Csillagtündérrel tanácskozni. Egy álló hétig tanakodtak, hogyan lenne a legjobb az embereknek. Amikor megszületett a döntés, úgy érezték, sikerült valóban igazságosnak lenniük.

– Döntöttem! – mondta a Tündérkirálynő. – Mostantól fogva minden nap cserélni fognak a tündérek. Reggel eljön a Naptündér, veletek lesz egész nap, addig a másik oldalon a Csillagtündér vigyázza a világ rendjét. Este pedig helyet cserélnek, ide jön Csillagtündér, és oda megy Naptündér. Így mindenki élvezheti a fényt, a meleget, a színeket, de a sötétséget is, felváltva.

Az emberek hálásak voltak a Tündérkirálynő jóságáért. Megnyugodva fogadták el az igazságosnak tetsző ítéletet. Csak akkor döbbentek rá, hogy mégsem jó így, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra lett világos. Megérkezett Naptündér. Este pedig ugyanilyen váratlanul távozott.

– Tündérkirálynő! Tündérkirálynő! – szólongatta Rinua.

– Tündérkirálynő! Tündérkirálynő! – hívogatta Juxa is.

– Mi történt? – Kivételesen nem a Tündérkirálynő jelent meg, hanem a gyerekeket vitte el a palotájába. Ámulva bámulták a csodálatos kastélyt, aminek mintha nem is lettek volna falai, és mégis voltak. De át lehetett látni rajtuk, és át is lehetett menni. És ők most ott lebegtek ebben a varázslatban. – Mi a baj? – ismételte meg a királynő a kérdést.

– Olyan gyors a váltás éjszaka és nappal között, hogy képtelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá. Tégy valamit, Tündérkirálynő! – kérte Juxa.

– Amikor eljön a Csillagtündér, hirtelen fáradtak leszünk és álmosak. És elalszunk ott, ahol éppen vagyunk – helyeselt Rinua. – Nincs idő arra se, hogy megkeressük az ágyunkat – panaszkodott.

A Tündérkirálynő csak egy percig töprengett. Majd ragyogóan elmosolyodott.

– Megvan a megoldás! – közölte. – Nektek adom még Hajnaltündért és Alkonytündért. Így lesz mindig elég időtök, hogy a változásra felkészülhessetek.

Így is történt. Azóta reggelenként a Hajnaltündér ébreszti a világot, és csak őt követi a Naptündér. Este pedig Alkonytündér érkezik korábban, és utána hozza Csillagtündér a szikrázó égboltot. Az emberek hamar megtanulták, mikor, melyik tündér a soros, és gyorsan alkalmazkodtak a változó életritmushoz.

Amikor Alkonytündér jelzi, hogy hamarosan megérkezik Csillagtündér, az emberek befejezik a munkájukat, és lefekszenek aludni. Csillagtündér finom álomport szór a szemükre, hogy szépet álmodjanak. Ha lejárt az ideje, Hajnaltündér madárcsicsergéssel figyelmeztet, hogy jó lesz kinyújtóztatni a tagjainkat, mert a Naptündért már illik ébren várni.

A Naptündér még most is dalolja magaköltötte kedves dalait, de már a világ mindkét oldalán boldogítja vele az embereket.