Jó éjt, anyu! – ölelte át ma utoljára anyukája nyakát Petike. Anya lehajolt, és adott egy puszit a kisfiúnak. Aztán lekapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrénykén, kiment a szobából és behúzta maga után az ajtót. Petike elfészkelődött az ágyában, lehunyta álmos szemeit, és észrevétlenül elszenderedett.

– Hiába is tiltakozol, akkor is én vagyok a finomabb! – hallott egy mély, morózus hangot. Kissé pökhendinek találta, de nem tudta, ki lehet, aki beszél. Kinyitotta a szemét, de a sötétben nem látott semmit. Tovább fülelt.

– De engem jobban szeretnek a gyerekek! – replikázott egy bársonyos hang.

– A gyerekek? Ugyan már! Hogy szeretnének, amikor olyan szőrös vagy, hogy még megfogni is kellemetlen érzés!

– Ezen nagyon könnyen lehet segíteni egy kis vízzel! Ha megmosnak, már nem is leszek szőrös.

– Ne veszekedjetek! – szólt közbe egy harmadik. – Nem mindegy, melyikünket szeretik jobban, ha egyszer mindannyian itt vagyunk?

Petike kíváncsian kibújt a jó meleg ágyikójából, és halkan az ajtó felé somfordált. Meg akarta nézni, kik vitatkoznak odakinn. Nem anya és apa, abban biztos volt, az ő hangjukat ismerte. És ha jól hallja, ők alszanak, apa horkolása kihallatszik, anya szuszogásával összekeveredve. De akkor kik lehetnek itt?

A hangok a konyhából jöttek. Petike óvatosan nyitotta ki az ajtót, és bekukucskált a résen. Az asztal felől halvány fény szűrődött. De hát ott nincs is senki! – jutott eszébe. Csak egy gyümölcskosár az asztal közepén. Kik beszélgethetnek?

– Az én bőröm szép sötétkék, és hamvas, mint a bepárásodott téli ablak.

– De savanyú vagy! – vitatkozott vele a másik. – Én meg édes vagyok, és lédús!

– Én is édes vagyok, ha hagynak megérni! De, ha túl korán leszednek, akkor persze, hogy savanyú vagyok. De akkor te is az vagy!

– Csendesebben, felveritek a házat! – figyelmeztette őket a harmadik társuk.

– Ti kik vagytok? – kérdezte halkan, félénken Petike. – Még sosem hallottam, hogy a gyümölcsök beszélni tudnának.

– Pedig tudunk! – felelte a banán. – Sőt, ahogy hallhatod, még veszekedni is tudunk.

– Én nem veszekszem, csak megállapítottam az igazságot! – mondta erélyesen a szilva. – Mondd csak meg a többieknek, kisfiú, hogy engem szeretsz legjobban, mert belőlem finom szilvásgombócot is lehet készíteni!

– Belőlem meg őszibaracklét! Ha szomjas vagy, én segítek rajtad! – vágott a szavába a barack.

– Hahaha! Engem facsarnak ki reggelire, mert én rengeteg C-vitamint adok! – dicsekedett a narancs.

– Na és? Bennem meg sok a kálium – feleselt a banán.

– De úgy be vagy csomagolva, majdhogynem több rajtad a burkolat, mint az ehető részed! – piszkálta a szilva. – Nézz meg engem, alig van egy kis mag bennem!

– Ne légy olyan fennhéjázó, kedves szilva, mert az nagyon rossz szokás – torkollta le az alma. – Nekem még akkora magom sincs, mint neked, mégsem dicsekszem vele! Pedig belőlem is készítenek ivólét, és a héjamban lévő pektint egyikőtök sem képes utánozni. Lepényben, rétesben is finom vagyok. Sőt, máglyarakásnak is! Egyiktek sem olyan sokoldalú, mint én. Színes is vagyok, zöld, sárga, piros van belőlem. És a kalcium, ami bennem lakozik, erősíti a gyerekek fogait. Most hordjam fenn az orrom?

– Khmm…. Khmmm… – köszörülte meg a torkát a szőlő. – Nekem minden szememben ott a napfény! Én fürtökben termek, és egyenként lehet kóstolgatni. Remek szomjoltó vagyok, bár be kell vallanom, nem szeretem, ha dobozba zárnak. Akkor már inkább legyen hordó, az tágasabb. Egy hatalmas fahordóban sokkal szívesebben laknék.

– Az én húsomhoz kicsit nehéz hozzáférni, – szólalt meg az ananász is, – de megéri a vesződség! Zamatos, sárga testemet vékony karikákra, vagy apró kockákra szelve isteni vagyok a koktélokban, de a fagyiban is! Én vagyok a gyümölcsök királynője!

– Hogyisne! – tiltakozott azonnal a szilva. – Te, mint királynő? És ki a király? Talán a Vilmos?

– Én nem vagyok király, nem is szeretnék az lenni – szólt közbe a körte békítőleg. – Én csak egy gyümölcs vagyok a sok közül, és megelégszem azzal, hogy szeretnek az emberek.

– Én úgy látom, hogy te éhes vagy, kisfiú! – mondta hipnotizáló hangsúllyal a szilva. – Mondd csak, melyikünket választod?

– Ööö… piros legyen, édes, lédús és óóóriááááááááááááááááási! – ásított nagyot Petike.

– Én kellek neki – állapította meg dörmögve a dinnye.

– Holnap mindannyiótokat végigkóstollak – ígérte meg Petike. – De most megyek aludni, mert nagyon álmos vagyok.

Visszament a szobájába, lefeküdt és békésen aludt reggelig. Anyukája nem győzött csodálkozni, amikor reggel narancslével kínálta, ő pedig szó nélkül megitta. Erre eddig ritkán volt példa, ma pedig mosolyogva vett egyet minden gyümölcsből, ami a kosárkában volt.

– Megígértem – suttogta. És beleharapott egy ropogós, piros almába.