Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nevenincs ország. Lakói olyan buták voltak, hogy még nevet sem tudtak adni hazájuknak. Eszükbe sem jutott ilyen hiábavaló dolgokon gondolkozni. Így aztán Nevenincs ország messze földön híres volt, hiszen a rossz hír is szárnyakon jár.

Királyuk gyönyörű palotában lakott, amely az ország kellős közepén állt. Nagy szerencséjük volt, hogy náluk mindig sütött a nap, folyton finom meleg idő volt, és csak ritkán esett az eső, az is inkább éjszaka, amikor az emberek aludtak. Az örök nyárban rengeteg gyümölcs termett, és évente kétszer aratták a búzát.

Az emberek boldogok voltak, vidáman dolgoztak, és élvezték a napsütést a tó partján, amely akkora volt, hogy az ország területének a harmadát elfoglalta. Volt is hal benne bőven. A halászok gazdag zsákmánnyal tértek vissza minden nap.

Történt egyszer, hogy egy kisfiú, talán épp akkorka, mint te, talált egy valamit. Hazavitte, és megkérdezte a szüleit, hogy mi ez? Ők csak forgatták a kezükben tanácstalanul a pillekönnyű tárgyat. Nézték jobbról, nézték balról…

– Hát piros! – mondta az apa.

– Meg zörög! – felelte az anya.

– De mi ez, anyu?

– Nem tudom, kisfiam – válaszolta az anyukája. – Inkább edd meg az ebédedet!

De a kisfiú nem nyugodott. Ebéd után elment a szomszédba.

– Lali bácsi, mi ez?

– Valami van rárajzolva… – tapogatta meg a szomszéd.

– És volt is benne valami – tette hozzá a felesége. – Érzem a szagát…

A kisfiú, akit ha nem mondtam volna még, Robinak hívtak, elszomorodott. Az nem lehet, hogy senki nem tudja, mit talált! Felkereste a tanítóját.

– Nem rajz az, hanem betű! – jelentette ki, miután Robi elárulta, mit mondott a szomszédjuk.

– Milyen betű?

– Hát fekete!

Robika teljesen elkeseredett. Addig vándorolt a valamivel a kezében, míg odaért a királyi palotához. A király biztosan tudja – reménykedett –, hisz ő a legokosabb, azért király!

– Felséges királyom! – szólította meg az uralkodót. – Meg tudnád nekem mondani, mi ez, amit a tóparton találtam?

A király jószándékkal telve vette a kezébe a tárgyat. Szeretett volna segíteni a kisfiúnak, aki olyan nagy bizalommal fordult hozzá. Sajnos sejtelme sem volt, mi lehet az…

– Van rajta egy lyuk – súgta titokzatosan Robinak.

– Láttam.

– Nagyon könnyű…

– És, ha megrázod, zörög meg pattog. Tudom. De mi ez?

A király segélykérőn pislantott az udvari bolondra, aki csendben somolyogva figyelte őket. Néha-néha megrázta a fejét, ilyenkor vidáman csilingeltek a sipkája csücskein levő csengettyűk.

Tudod egyáltalán, hogy néz ki egy udvari bolond? Nem? Elárulom neked! Nevenincs ország királyának udvari bolondja piros és kék színekben pompázott. De nem ám úgy, ahogy mi tennénk, hogy alul piros, felül kék, vagy fordítva. Nem ám! Ő bal oldalon piros volt, és a jobb oldala meg kék. Elöl. Hátul meg épp ellenkezőleg, a bal oldala volt kék, és a jobb fele piros. A sipkája meg, hát az aztán egy csuda volt. Talán tízfelé is nyújtózkodott róla egy-egy csúcs, és mindegyik végén ezüstcsengő csilingelt. Természetesen a sipka is kék-piros volt.

A bolond most odasétált a királyhoz, és elvette tőle a talált tárgyat. Megforgatta, megnézte minden oldalról, megszagolta, meg is hallgatta… persze mindezt csak azért, mert nem vághatta rá a választ azonnal, hiába tudta, mi az! Hogyisne! Még megsértődik a király! És börtönbe veti haragjában… Így hát csak egy perc múltán szólalt meg.

– Azért könnyű, mert üres. És azért üres, mert lyukas. Azért zörög, mert vékony az anyaga, mivel csak tárolásra használják. Hogy mi volt benne? Aminek a szagát lehet érezni… – és ami már nincs benne, mert valaki megitta –, az bizony kóla. Rá van írva nagy fekete betűkkel. Valószínűleg egy hanyag turista dobhatta el…

Ebben a pillanatban beborult az ég. Sűrű fellegekből ömlött az eső, hideg szél támadt. Szempillantás alatt olyan hűvös lett a palotában, hogy lúdbőrözött a hátuk, a karjuk. Összekoccantak a fogaik, vac-vac…

– Jaj, mi lesz most? – sopánkodott a király. – Megfagyunk!

Parancsoló kézmozdulattal intett Robinak. Egész testét rázta a remegés, karjaival fázósan ölelte át magát.

– Gyere ide! Bújj hozzám, melegíts! Nagyon fázom!

– Az ablak irányából jön a hideg, felséges királyom… – figyelmeztette óvatosan Jani, a bolond.

A király odanézett. Valóban, az ablak nyitva volt. Már ő is érezte, hogy onnan áramlik a hűvösség. De mit lehet tenni, ha nyitva van, akkor nyitva van!

– Most mit tegyünk? – tördelte a kezeit tanácstalanul.

– Azt mondod, betegyük? – felelte Jani.

– Azt! – Egyezett bele a király kegyesen. Szinte azonnal melegebbnek érezték a termet, ahogy kizárták a szelet.

A hirtelen jött vihar hamar véget is ért. Robi elindult haza. Az udvari bolond kikísérte a palota kapujáig. A kisfiú töprengett, megkérdezze-e? Aztán úgy döntött, hogy megkérdi!

– Mondd csak, hogy lehetsz te udvari bolond, amikor okosabb vagy valamennyiünknél?

– Hát épp azért! – vágta rá Jani. – Az udvari bolond vállát óriási felelősség nyomja. Úgy kell okosnak lennie, hogy ne látsszon okosabbnak a királynál. Mert bizony zokon veheti. Óvatosan rá kell vezetni őt a megoldásokra, és nem szabad egyenesen kimondani semmit. Mégis bölcs tanácsokat kell adni, olyan formában, mintha az uralkodónak jutott volna eszébe. Bizony, bizony, nem könnyű a bolond élete…

Ezekkel a szavakkal visszafordult, és bevonult a palotába. Robi pedig elindult hazafelé…