Megosztás ezzel:

Zozó, az iciri-piciri erdei manó karácsonyi lázban égett. Megtudta, hogy az emberek világában ilyenkor mindenki ajándékot ad a családjának, barátainak, azoknak, akiket szeret. Idén én is megajándékozom a szeretteimet! – döntötte el. Aztán rögtön el is szontyolodott. Igen ám, de mivel lepje meg őket? Zozó, az iciri-piciri erdei manó törte apró fejecskéjét, miközben a karácsony közeledett.

Az erdő állatai kíváncsian figyelték, ahogy Zozó, az iciri-piciri erdei manó lógó orral járt reggeltől estig. Nem bánatában lógatta az orrocskáját, csak figyelt, keresett, hátha meglát valamit, amit ajándékul adhatna. Talált is gombát, makkot, szelíd- és vadgesztenyét, szép színes őszi leveleket, a baj csak az, hogy ilyet akárki találhat az erdőben. A családja, barátai is. Nem jó! Elment a manóboltba, de mivel ő még iciri-piciri erdei manó volt, nem volt pénze, amiért vásárolhatott volna. Pedig hej, de szép alapanyagokat látott a hobbiboltban! Igaz, szerszámai sem voltak, amivel elkészíthette volna őket. Azt sem tudta, hová bújhatna el, hogy titokban készülődhessen. Zozó, az iciri-piciri erdei manó elkeseredett.

Eljött december. Hideg lett az idő, az állatok vacogtak. A föld is didergett, nem volt takarója. Egy reggelre megfagyott minden, a víz, a lehullott falevelek, a fák ágain csüngő esőcseppek. Még a napocska is hidegen sütött, nem bírta felmelegíteni a levegőt, csak szikrázott a jégen mindenütt. Zozó, az iciri-piciri erdei manó csodálkozva bámulta ezt a rengeteg szépséget. A faágakra fagyott víz jégpáncélján szivárványként csillogott át a napfény. A szarvas agancsán is jégcsap lógott, patája kopogott a kemény talajon. Gyönyörű volt, de Zozó, az iciri-piciri erdei manó még mindig nem talált megfelelő ajándékot a barátainak.

Ekkor eszébe jutott, hogy a jégből farag egy kis szobrot, és azt adja át karácsonykor. Úgy is tett. Ehhez nem kellett más, csak a bicskája, és a szorgalma. No meg idő, ami erősen fogytán volt már. De Zozó, az iciri-piciri erdei manó ha egyszer elhatározott valamit, azt véghezvitte. Faragott rendületlenül, és kincseit elrejtette egy fa odvában. Szépen gyűltek a szobrocskák, mindegyik más volt, és mindegyik szebb az előzőnél.

Karácsony reggelén Zozó, az iciri-piciri erdei manó összehívta szeretteit az erdei tisztásra. Ott volt a mamája, papája, a testvérei, az egész családja, rokonsága, barátai, az erdő állatai, a bogaraktól a medvéig. Mind bámulva fogadták az ajándékukat, megcsodálták egymásét is, igyekezve két egyformát lelni közöttük. A nap is lekukucskált fentről, hogy lássa, mi történik a tisztáson. Az erdőlakók örültek a szépségnek, és meleg hangon köszönték meg a meglepetést.

Ekkor erős szél támadt, és felkapta a jégszobrokat. Zozó, az iciri-piciri erdei manó hiába kapkodott utánuk, az irigy szél a magasba repítette, megforgatta őket, majd elsüvített velük.

– Ne búsulj! – vigasztalták Zozót a társai. – A karácsony a szeretet ünnepe, és most a te szereteted jele lepi el a világot. Nézd csak!

Az emberek világában aprócska, hideg pettyek szálltak a levegőben. Először csak ritkán, aztán egyre sűrűbben, betakarva az egész környéket. És senki sem sejtette, hogy amit ők hópehelynek neveznek, az valójában Zozó, az iciri-piciri erdei manó jégszobrocskája.

Azóta Zozó, az iciri-piciri erdei manó minden esztendőben hópelyheket farag, hogy megajándékozhassa a világot fénnyel, örömmel, szeretettel, betakarja a földet puha, vastag takaróval. Az idők folyamán sok-sok segítője akadt, így telente mi is gyönyörködhetünk az ajándékaikban, melyeket a legnagyobb szeretettel készítenek el számunkra.

Megosztás ezzel: