Jani bá’

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

Kinyitotta a szemét. Fehér köpenyek hajoltak fölé, aggódó szemek pillantottak rá a maszkok mögül. Érezte a testére kapcsolt drótokat, hallotta a sípolást, látta a készenlétben tartott defibrillátort.

– Visszajött – szólt az egyik álarcos. A másik leeresztette a kezét, eltette a műszereket. – Többet ne tegyen ilyet, Jani bátyám! – sóhajtott az orvos, lehúzva szája elől a maszkot, láthatóvá téve megkönnyebbült mosolyát.

– Nem teszek – lehelte az idős férfi. Ilyet nem – gondolta. Gyors leszek és menthetetlen, megígérték.

Egy heted van! Egy heted van! – dübörgött fejében a gondolat. Egyetlen hét jóvátenni egy életnyi hibát. Nem lesz könnyű, de ezt nem is ígérte a Fény. Mégis meg kell próbálnia.

Megvárta, míg elcsitult körülötte a zsongás, addig felkészült lélekben a testi megerőltetésre. Kicsit pihent, aztán óvatosan felült. Szédült, becsukta a szemét és csüggedten visszahanyatlott. Hat napot vesztegetett el az erőgyűjtéssel, mire úgy érezte, most sikerülni fog. Sikerülnie kell! Elszántan leszedte magáról a drótokat – a légzését segítő oxigénmaszkot előző nap már szükségtelennek találták –, s óvatos léptekkel kiosont a folyosóra. A nővért a túlsó végen látta szorgoskodni, van pár perce, míg észreveszik az eltűnését. Egy szál pizsamanadrágban surrant ki a kórházból.

Odakint még érezni lehetett tovaillanó melegét a nyárnak, de árnyékban már hűvös levegő borzongatta meg ruhátlan bőrét. Szerencse, hogy a szomszédban lakom – dünnyögte magában. Hamar hazaért. Bezörgetett, mert kulcsa nem volt, az valahol a ruhái között lehet, nem érdekelte. Majd a fia beengedi. Vasárnap lévén, ma nem dolgozik. Gergő csodálkozva bámult rá.

– Apa! Hogy kerülsz ide? – Már nyúlt is Jani bá’ libabőrös karja után, látta, alig áll a lábán. – Gyere be, megfázol! Iboly! – kiáltott a feleségének. Ketten lefektették az öreget a saját ágyába, betakargatták, az asszony szaladt teavizet forralni. Megcsörrent a telefon. – Pihenj! – mondta Gergő az apjának és a készülékhez sietett. Sejtette, a kórház keresi. – Igen, hazajött – hallotta az öreg a nyitott ajtón át.

– Mondd meg nekik, hogy nem megyek vissza – közölte fiával, aki az előszobában markolta a készüléket. – Sok dolgom van még és kevés időm.

Gergő ránézett, tekintetükön keresztül összekapcsolódott a lelkük. Megértette.

– Nem megy vissza – szólt a telefonba. – Igen, persze, ha baj van, azonnal szólok… most?… testben gyenge, de lélekben erős, úgy látom… köszönöm, doktor úr! Viszonthallásra!

– Jókor érkeztél, apuka, mindjárt kész a finom húsleves. Addig hoztam egy kis teát, kell a folyadék – tett az éjjeliszekrénykére egy tálcát Ibolya, és gondoskodón az öreg reszketeg kezébe adta a poharat. Szokásos kedvességével igyekezett oldani a két férfi között feszülő örök ellentétet.

– Te mindig jó voltál hozzám, lányom – nézett rá Jani bá’ –, pedig nem érdemlem meg. Ne tiltakozz! Én tudom. – Ivott egy kicsit, aztán letette a bögrét. Komolyan emelte szemét a fiára. – Beszélnem kell veled.

Ibolya a főzésre hivatkozva visszavonult a konyhába, de nyitva hagyta az ajtókat.

– Ülj ide mellém, fiam! – paskolta meg az ágya szélét az öreg, s a fiú vonakodva engedelmeskedett. – Tudom, rossz apád voltam. Nem te tehetsz róla, hogy nem szerettelek eléggé. Anyád hibája, csak rajtad vezettem le minden dühömet, amiért ő elment mással. Elhagyott engem, de itt maradt helyette valaki, aki állandóan emlékeztetett a hűtlenségére. Úgy hasonlítasz rá, fiam, hogy az fáj. Mindig is fájt. Annyira, hogy képtelen voltam más nőre nézni.

Gergőnek nem volt kedve ezt hallgatni. Oly sok év után már úgyis mindegy, miért nem kapott az apjától fikarcnyi szeretetet sem. Eltűrte őt maga mellett, mert eldobni mégsem akarta, de soha egy simogatás, egy jó szó, amire annyira vágyott. Nem igaz, hogy csak a lányoknak vannak érzései, neki is van, volt, és igényelte volna az apja részéről is. Nem, nem a boltban vehető ajándékokat hiányolta! Ajándék lett volna egy közös biciklizés, egy társasjátékkal eltöltött óra, kis bolondozás a kutyával a kertben. De görbe tekinteteken kívül semmit sem kapott. Most már minek? Lassan negyven lesz, saját, szerető család áll mellette, asszony, két szép gyerek… mit akar az öreg? Felállt, de Jani bá’ megfogta a kezét s visszahúzta.

– Ne menj el! Még el kell mondanom, mennyire bánom, hogy sohasem mutattam ki, mily nagyon szeretlek. Pedig szeretlek, hiszen az én fiam vagy! Csak túl makacs és önfejű voltam, hogy ezt bevalljam neked. Aztán már – úgy éreztem – te sem akartad. Dacoltál velem. Közben te felnőttél, én megöregedtem. Felcserélődtek a szerepeink, te lettél a családfő, és én a megtűrt. Csak akkor tiltakozz, ha őszintén teheted! – mondta, mikor fia közbe akart szólni.

Gergő nem tiltakozott. Lerogyott az ágyra, ahonnan az imént kelt fel, nyelte a könnyeit. Nem akart sírni, sohasem tette. Mindig magába fojtotta az érzéseit, mígnem tíz esztendeje Ibolya belépett az életébe. A szerelem, s a szeretett nő sokat változtatott rajta, de nem eleget. Apja, mintha csak a gondolataira válaszolt volna, folytatta:

– Ibolykát az első pillanattól kedveltem, az unokáimért rajongok születésüktől fogva, csak az a ronda, konok természetem megakadályozta, hogy veled szemben is kinyíljak. Hát, most végre elmondtam. Nem várom, hogy megbocsáss, elég, ha megértesz, fiam.

Kulcs zörgött a zárban, vidám hangok töltötték be a házat. A gyerekek elunták a hintázást a közeli játszótéren, hazakergette őket korgó gyomruk. A hétéves Dorka és a nyolcéves Patrik, ahogy meglátták a nyitott ajtón át nagyapjukat, azonnal a szobájába rohantak. Gergő felállt, hogy a gyerekek üdvözölhessék az öreget.

– Csak óvatosan, ne nyomjátok agyon a papát! – figyelmeztette őket, de Jani bá’ boldogan ölelte magához a két virgonc lurkót.

Odakinn Ibolya épp elsózta a húslevest. Könnyei belepotyogtak a fazékba, de soha még olyan finomat nem ettek, mint akkor azt a könnyáztatta, szeretettel bélelt ebédet. Jani bá’ jóízűen bekanalazta az adagját, mást nem is kért, visszafeküdt, s jóllakottan hunyta le szemét. Akkor még nem sejtették, hogy örökre.

– Jó munkát végeztél – fogadta az érkezőt a Fény, s lenézett az őszintén gyászoló családra.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

8 hozzászólás a(z) “Jani bá’” bejegyzéshez

  1. Károly bácsi magához tért. Tegnap délután a kórterem társak szaladtak az ápolóért: – Tessék gyorsan jönni, mert Karcsi bácsinak szörnyű fájdalmai vannak, nagyon szenved.
    Az ügyeletes orvos beadott a betegnek fájdalomcsillapító injekciót. Nemsokára az öreg mély álomba süllyedt. Arca kisimult, de a légzése nehézkes volt. Az oxigén maszk talán kicsit segített ebben neki.

    Csak másnap délben ébredt fel. Az ágya mellett megpillantotta Pétert, aki egy emelettel feljebb feküdt a kardiológián. Pár héttel ezelőtt hozták be Pétert szívproblémával. A kezelések rendbe hozták őt és már könyörgött a kezelő orvosának, hogy engedjék haza. Mikor tehette, mindig meglátogatta a falujabeli Karcsi bácsit, aki a tüdő osztályon feküdt, sajnos az öreg eléggé rossz állapotban volt.

    És most, ahogy az öreg meglátta Pétert, szemei felvillantak. Örült Péter látogatásának, mert mindig jókat társalogtak. Karcsi bácsi a volt tengerész nagy lelkesedéssel mesélt a fiatalkori kalandjairól, a tengerészeti múltjáról. Ez az ember behajózta a világ vizeit, sok országot, népet megismert. Nyugdíjasként sem szakadt el a hajózástól. Hajó modelleket készített a saját műhelyében. A családi ház teli volt Karcsi bácsi “műveivel”, de a család barátait is meglepte időnként egy kishajó “csodamű” – vel. A kórházban is sokat mesélt az utazásairól, a hajókról. Talán álmaiban is a hullámokon himbálózott A kórteremben hallották, hogy álmában nem egyszer hangosan társalog a hajós kapitánnyal.

    Most, mikor Karcsi bácsi a hosszú alvás után felébredt és megpillantotta Pétert, gyenge hangon a következőt mondta:
    – Péterkém, tudom, hogy csak óráim maradtak.
    – Ne mondja ezt Karcsi bácsi.
    – Tudom és érzem is, hogy a tengert többé nem láthatom. Ó istenem, de jó volt fiatalnak lenni, behajózni a világot, élvezni a tenger szédítő illatát! Nehéz elviselni, hogy soha többé…

    Az öreg tengerész elsírta magát. Péter megtörölgette arcát, száját. Az utolsó szavait már alig hallotta.. A betegnek fogytán volt az ereje, csak úgy kapkodta a levegőt, az oxigén maszk sem sokat segített rajta. Karcsi bácsi mereven nézte a mennyezetet, gondolatai mintha valahol messze járnának.

    Egyszer csak összeszedte maradék erejét és érthetően kimondta.
    – Péterkém, tegyél meg az öreg barátodnak egy szívességet.
    Péter feléje hajolt.
    – Ho-ho-hozzál nekem a tengerből egy kis vizet, – és várakozóan nézett Péterre.
    “Ezt a kívánságát teljesítenem kell mindenáron!” – gondolta Péter és a sarokban meglátott egy flaskát.
    – Jól van Karcsi bácsi, hozom a vizet
    Péter kiszaladt a flaskával, megkereste a mosdót, pár perc múlva visszatért a kórterembe.
    – Karcsi bácsi, itt a flaska egy kis tengeri vízzel.
    Az öreg rátette a gyenge kezeit a flaskára, és az arcán megjelent egy elégedett mosoly, becsukta szemeit, és így, mosoly közepette hagyta el lelke a kórtermet, szépen csendbe átevezett az öreg tengerész a másvilágra. Péter nézte, nézte őt, és a meghatódottságtól kicsordult szemeiből pár ragyogó könnycsepp.

  2. Sándor

    Sándor nehéz szívvel közeledett az utca végén álló bérház felé. Régen járt a környéken, már csak halvány emlékek éltek benne egykori otthonáról. Csak egy pillanatra állt meg a ház bejárata előtt, majd ment tovább. Nem távolodott el nagyon az épülettől, leült a legközelebbi padra, s várt
    Az utcán töltött évek, az éhezés, a kíméletlen életmód megviselte szervezetét, már elfeledte régi önmagát, nyoma se volt egykori életerejének, sportos alkatának, szellemi frissességének.
    Szomorú tekintettel meredt a távolba, újra átélte a régi idők eseményeit.
    Húsz évvel ezelőtt egy új fejezet kezdődhetett volna az életében. Züllött ifjú éveinek egy sorsdöntő találkozás vetett akkor véget. Egy biztosabb talajon álló lány mellé sodorta őt az élet. Sándor ebben a kapcsolatban tapasztalta meg azt a mély elfogadást és szeretetet, mellyel még soha nem találkozott korábban. A lány még időben nyújtotta felé kezeit, s ő nem utasította el, erősen kapaszkodott, így menekült meg a zuhanástól. Kúszott egyre följebb, s az a tudat, hogy nincs egyedül, új távlatokat nyitott, melyben már nem csak az adott nap létezett. Fontossá vált a holnap, a jövő, talán életében először. Az első randevú évfordulóját már házaspárként ünnepelték a régi bérház egyik földszinti lakásában. Kisfiuk születése után úgy tűnt, a boldog családi életük valami végtelenbe szárnyaló csodaként nem sérülhet meg soha. De nem így történt. Sándor múltbéli sérelmei nem tűntek el nyomtalanul. Ismeretlen volt számára a családi fészek melege, a rendszeresség, a mindennapi feladatok. Gyakran kételkedett önmagában: alkalmas-e ő arra, hogy felelősséget vállaljon másokért?
    Nem tudta, hogyan kell családban élni, nem hitte el, hogy ő is szerethető. Szülei lemondtak róla, születése után gyerekotthonba került, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság rendszerében nőtt fel. Az egész életen át tartó boldog házasság reménye elhalványult, előkerültek a régi barátok, veszélyes üzletek, alkalmi kapcsolatok, s az alkohol, mely egy kis időre elfeledtette minden rossz lépés következményeit. Ötéves volt a fia, amikor elváltak, Sándor legboldogabb időszakának szereplői homályos emlékké váltak az évek folyamán.

    A visszatekintés percei a maradék erejét elvonták, s már romokban hevert minden elhatározása. Így történt ez néhány évvel ezelőtt is. Egyszer már majdnem sikerült kapcsolatba kerülni a fiával, akkor is itt ült a ház közelében. Már korábban eltervezte e fontos esemény részleteit, minden mondatot százszor elismételt a fejében, úgy érezte, készen áll a találkozásra, de amikor meglátta az iskolából hazatérő fiát, minden gondolata és bátorsága elszállt, teste néma szoborrá merevedett. Akkor fogta fel igazán viselkedésének súlyát, s képtelen volt fia elé állni. Azóta évek teltek el, a fia elmúlt tizennyolc éves. Sándor újra ott ült a ház mögötti parkban. Talán most jött el az ideje, talán most nem lesz próbálkozásának megfutamodás a vége.
    Nem gondolkodott tovább, a ház elé sietett. Dél volt, fia hazaérkezésének időpontját nem tudta biztosan, csak sejtette, hogy a tanításnak hamarosan vége, s fia is lassan megérkezik. Nem nézett az órájára, nem tudatosította, hány órát állt a ház előtt, mintha megállt volna az idő azon a délutánon.
    Erőteljes izgalom fogta el, amikor meglátta az utcába bekanyarodó ifjút. Megismerte jellegzetes vonásait, nem kételkedett abban, hogy aki egyenesen felé tart, az nem más, mint a fia. Egyszerre léptek az ajtó elé, Sándor kereste a szavakat, de a fiú előbb szólalt meg:
    – Sajnálom, nincs apróm, kérj mástól – mondta, s már csukódott mögötte a ház nehéz kapuja.
    Erre nem számított, de belátta, hogy fia szemében ő csak egy koldus, s feladta a személyes találkozásról szóló megvalósíthatatlan álmait.
    Mindig volt nála toll és füzet. Kitépett egy lapot, s remegő kézzel leírta azt, amit nem mondhatott el.

    Kedves Fiam,

    Talán már nem is emlékszel rám, de én nem felejtettelek el soha. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. Egy másik utat választottam, nem voltam melletted, nem kerestelek éveken át. Nem vagyok jó ember, nem tudtam többet adni. Az életem nyomor és szenvedés, megbűnhődtem mindenért, kegyetlenül bánt velem a sors, de úgy érzem, jogosan kaptam minden pofont, nem érdemlek mást. Hajléktalan vagyok, nem tudom mi vár rám, meddig élek. Nem kérem azt, hogy bocsáss meg, csak tudd, hogy vagyok, és sokat gondolok Rád.
    Apád

    Összehajtotta a papírlapot, s a kezében szorongatta, miközben arra várt, hogy nyíljon az ajtó. Egy óra múlva jött ki valaki a házból, akkor beosont, s üzenetét egy gyors mozdulattal a postaládába dobta.
    Szerette volna elfelejteni vagy inkább meg nem történtté tenni a nap eseményeit. A külvilágot teljesen kizárta, csak ment, amerre a lábai vitték. Kiért egy forgalmas kereszteződéshez. Gépiesen haladt át az úton a kocsik között, a hangos dudálás sem zökkentette ki. Túlélt ő már ennél is veszélyesebb helyzeteket, úgy gondolta, felesleges aggódni. A bánat minden érzékszervét tompította. Az egyik utcából kanyarodó autó rémes fékcsikorgásának foszlányait talán még meghallotta, az ütközés az út szélére röpítette. Így ért véget szenvedéssel teli földi küzdelme.
    Talán a másik világban is vár rá egy kapu, melynél megvalósulhat az elmaradt beszélgetés, s választ kap fiának címzett üzenetére.

  3. Miképpen mi is megbocsátunk

    A fekete göndör szakállas férfi a zsúfolt villamoson felfigyelt az idős emberre, aki utat tört magának a kocsi eleje felé. Különös jelenség volt az öregúr; ráncos bőrén látszott, hogy kilencven körül járhat, arcvonásai azonban tükröztek valamiféle fiatalosságot és mozgása is mutatta, hogy ma is kiváló kondícióban van.
    A férfi azt hitte, le akar szállni az öreg a következő megállónál, kissé hátra lépve igyekezett hát helyet szorítani neki. Kissé zavarba is jött, amikor a mögötte álló magas, testes nő melleit a hátán érezte. Az öregember azonban nem az ajtóhoz igyekezett, szembefordult vele és megszólította.
    – Feuerstern rabbi úrhoz van szerencsém?
    A férfi elcsodálkozott. Harmadik hónapja él ebben a városban, harminc-negyven ember ha ismerheti.
    – Én vagyok. Parancsoljon.
    – Kemecsey Árpád vagyok – nyújtotta kezét az öregúr. – szeretnék Önnel négyszemközt beszélgetni.
    A rabbi az idős férfi arcát kémlelte. Vonásai alapján valószínűleg nem zsidó, mit akarhat tőle?
    – Ha önnek holnap délelőtt tíz óra megfelel, otthon talál – mondta, kabátja belső zsebébe nyúlt és egy névjegykártyát adott át az öregnek. A következő megállóig még együtt utaztak, de többet nem szóltak egymáshoz. Mikor a villamos megállt, a rabbi köszönt és leszállt.
    Feuerstern Ábrahám nagyanyja első gyermekét várta, amikor Amerikába menekítették a deportálás elől; férje munkaszolgálatosként akkor már a doni hadseregben szolgált. Fia három hónap múlva New Yorkban született meg. A nagymama a háború után haza akart települni, de még az utazás előtt megtudta, hogy férje a fronton, szülei és testvérei Auswitzban meghaltak, így maradt Amerikában. Kemény fizikai munkával és a hitközség támogatásával nevelte fel és taníttatta fiát. Ábrahám anyja is magyar zsidó család gyermeke; fiukat úgy nevelték, hogy soha ne feledje el, honnan származik. Gyakorlatilag három anyanyelve volt: az angol, az ivrit és a magyar.
    A fiatalember Izraelben végezte tanulmányait. Az Egyesült Államokba már nem egyedül tért vissza; felesége, Ruth apja lengyel, anyja magyar. Hamarosan a detroiti ortodox zsidó hitközség rabbija lett.
    A negyvenedik születésnapja előtti éjszakán különös álma volt. Egy romos, beszakadt tetejű zsinagóga közepén térdelt és a törmelékek között a tóraszekrény ajtaját kereste. Megértette: Isten szólt hozzá az álomban és nagyanyja szülővárosába küldi, hogy újjászervezze az ortodox hitközséget. A következő szombaton bejelentette lemondását, egyben gyűjtést hirdetett tervei megvalósítására. A közösségnek több vagyonos tagja volt, a szükséges összeg hamar összegyűlt, így rövidesen megérkeztek az alföldi nagyvárosba. Három gyermekük egyelőre a nagyszülőknél maradt; ők már csak törik a magyart, hogy tanulmányaikat zavartalanul tudják folytatni, majd akkor jönnek utánuk, ha már tökéletesen beszélik a nyelvet.
    A belváros egy csendes utcájában vásároltak házat. A nagy, galériás nappali alkalmas az istentiszteletek vallási előírásoknak megfelelő megtartására. Feuerstern rabbi nagy lendülettel vetette magát a munkába; néhány hét múlva együtt volt tíz felnőtt férfi, megtarthatták az első istentiszteletet.
    Kemecsey Árpád pontosan érkezett. Ábrahám a nappaliba vezette, egymással szemben ültek le az asztalhoz.
    – Mielőtt a lényegre térnénk, megkérdezhetem, hogy honnan ismer engem? – kérdezte a rabbi; az előző napi találkozás óta nem hagyta nyugodni ez a kérdés.
    – Mindketten Amerikában éltünk. Igaz, távol egymástól, ön Detroitban, én délen, a mexikói határ közelében, de mindent tudok az ön családjáról. – hosszú szünetet tartott, majd halkabban folytatta: – az apai nagyapjáról szeretnék önnel beszélni.
    Ábrahám arca elkomorult.
    – Nagyapám a Don-kanyarban halt meg. Nem tudjuk pontosan, hogyan, de feltételezzük, hogy megfagyott, hiszen ő munkaszolgálatos volt, nem harcolt.
    Kemecsey ismét hosszan hallgatott. Feuerstern egyre kevésbé értette a helyzetet. Most nem a tegnapi energikus öregúr, hanem egy megtört, reszketeg aggastyán ült vele szemben. Végre megszólalt.
    – Nem. Beteg volt, és amikor már nem bírta tovább a lövészárok-ásást a fagyott földben, egy tábori csendőr halántékon lőtte.
    A rabbi láthatóan megborzongott.
    – Biztos ebben? Ön ott volt? – kérdezte.
    Percekre dermedt csend telepedett közéjük, mintha az emlékek valóságosan is a szobába hozták volna az orosz tél kegyetlen hidegét. Csak egy könnycsepp hullott Kemecsey arcáról a bordó terítőre aranyszálakkal hímzett menorára, pontosan ott, ahol a gyertyatartó hétfelé ágazik. Majd az öregember lassan felemelte fejét, párás szemével Ábrahám szemébe nézett.
    – Én voltam az a tábori csendőr – mondta szinte súgva.
    A rabbi szoborrá merevedve ült. Tudta, most haragot kellene éreznie, mégis inkább szánalom töltötte el.
    – Tudom, nem mentség, hogy parancsra tettem – folytatta nagy sokára az öreg –, pedig ez az igazság. Őszintén kívánom, soha ne tudja meg, milyen az, amikor az ember távol a hazájától, a szeretteitől, állandó életveszélyben hónapokon keresztül csak azt teszi, amit parancsolnak neki. Ebben a helyzetben az ember máshogy gondolkodik. Vagy pontosabban, már nem is gondolkodik. Ha egyáltalán van még akarata, csak egyet akar: hazamenni, és békében élni. Ott, a Donnál nem volt értéke az életnek. Aki nem teljesítette a parancsot, nem teketóriáztak, főbe lőtték.
    Ismét hosszú hallgatás után folytatta. Hangja mintha nagyon távolról szólt volna.
    – A háború elején azért jelentkeztem csendőrnek, mert azt reméltem, így nem visznek ki a frontra. Sajnos, nagyot tévedtem. Csak egy embert kellett megölnöm, és az az ön nagyapja volt. Talán azért éltetett eddig mindkettőnk Istene, hogy ezt elmondhassam önnek. Kérem, bocsásson meg.
    – Remélem megérti, most nem tudom azt mondani, hogy megbocsátottam – szólalt meg Ábrahám egy idő után. – Idővel talán. Azt viszont megígérem, hogy meg fogom keresni, ha elrendeztem magamban a dolgot.
    Beírta a határidőnaplójába Kemecsey címét, majd kiengedte az öreget. A dolgozószobájába ment, hosszan imádkozott. Bár nagyanyja csak egyetlen fényképet tudott magával vinni új hazájába, annyit mesélt róla, hogy gyerekkorában Ábrahám úgy érezte: nagyapja láthatatlanul jelen van köztük. A nagymama nem ment férjhez másodszor, pedig számtalan kérője volt. Világéletében szigorúan betartotta a vallási előírásokat, halála előtt mégis olyan kéréssel állt elő, ami megdöbbentette a családot: hamvasszák el, és hamvait szórják szét. Azt mondta: ez számára azt jelenti, mintha férje mellé temetnék el.
    Ez az ember végül is háborús bűnös; kötelessége lenne feljelenteni, vagy legalábbis jeleznie kellene a Wiesenthal központnak, de tudta, ezt nem fogja megtenni. Úgy érezte, számára is megnyugvást jelentene, ha ki tudná mondani: megbocsátottam. Lelkében ezzel lezárulna a vészkorszak. Abban azonban nem volt biztos, hogy valaha is meg tudja tenni.
    Hetek múlva egy nő hívta telefonon. Elmondta, hogy Kemecsey Árpád kórházban van, és kéri, ha lehet, látogassa meg. Amint az öreg ágyához lépett, azonnal látta, hogy legfeljebb napjai lehetnek hátra.
    – Jól kiszúrtam magammal – próbált mosolyogni Kemecsey. – Mint minden reggel, lementem kocogni, aztán otthon kinyitottam az ablakot. Még hűvös volt, de nem vettem fel egy pulóvert. Teát főztem, és a tűzhelynél állva nem éreztem, hogy fázom. Nekem már ennyi is elég volt a tüdőgyulladáshoz.
    Elhallgatott, csak fénytelen kék szemeivel nézett kérdően Ábrahámra.
    – Megbocsátok – mondta a rabbi, bár nem volt egészen biztos benne, hogy őszintén mondja.
    – Köszönöm – súgta az öreg, majd mintha visszatért volna ereje, ugyanolyan energikusan ült fel, ahogy néhány hete a villamoson tört magának utat. Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt, két névjegykártyát nyújtott át Ábrahámnak.
    – Az ügyvédeim. Vénségemre egyedül maradtam, a feleségem régen meghalt, az egyetlen, későn született fiunk az öbölháborúban esett el. Ezután eladtam a birtokaimat és visszaköltöztem Magyarországra. Még mielőtt kórházba kerültem volna, volt időm végrendeletet csinálni. A végakaratom, hogy hozzanak létre két otthont olyanok számára, akiknek minden hozzátartozója a koncentrációs táborokban vagy munkaszolgálatban pusztult el. Egyet Amerikában, egyet Magyarországon. Úgy gondolom, a vagyonomból egy ideig a fenntartásuk is megoldható lesz. Tudom, hogy ezzel nem tehetem jóvá a bűnömet, de a saját lelkiismeretemet legalább megnyugtattam.
    Visszahanyatlott a párnára.
    – Most pedig ne haragudjon, elfáradtam, aludni szeretnék – és Feuerstern rabbi legnagyobb csodálkozására így köszönt el: – Sálem alehem.
    Az öregember ajkát akkor hagyta el az utolsó sóhaj, amikor Ábrahám kilépett a kórház kapuján.

  4. Jani bá’-A lista

    “Eltelt egy év.”
    Hangosan zakatoltak a szavak az agyában.
    Mennyire könnyedén átsiklott volna akkoriban ezen a pár szón!
    Pedig nem is volt az annyira régen..mikor is? Mindössze egyetlen éve.

    Édesanyjával ültek az orvosi rendelőben, ketten minden félelmükkel, reményükkel..és feszülten hallgattak.
    Azok a szavak jelenthettek mindent.
    A doktornő tekintete azonban mindent elárult.
    Itt a vége.
    Az Ő történetének, az életének, az álmainak a vége.
    Nem sikerült legyőzni a halálos betegséget, ami ellen pedig törékeny teste annyi csatát megvívott.
    A háborút elvesztette.
    Visszatért a daganat húsz esztendős, fáradt testébe és ezúttal véglegesen legyűrte Őt. Áttétel.
    “Talán még megpróbálhatják”..-a doktornő bátorítónak szánt, mégis reményvesztett szavai valahol a mindenségben zúgtak körülötte monoton hangon. Édesanyja zokogott.
    “-Ne sírj Anyukám! Minden rendben lesz!” -Honnan marad az embernek ereje..? Ereje arra, hogy azoknak is adjon belőle, akik vele együtt szállnak el lélekben..?
    Tudta, hogy így lesz.
    Ők már csak ketten voltak egymásnak ezen a világon. A Szövetségesek, ahogyan nevezték mókásan magukat Édesanyjával.
    Nem.
    Nagyon szépen köszönnek a doktornőnek minden támogatást, de elég volt a felesleges harcból. Most leteszi a fegyvert és megadja magát annak a félelmetes árnynak, aki annyira hamar suhintotta felé kaszáját.
    Fuvallata jeges volt.
    Március közepe volt, a kora tavasz minden melegével, szépségével és illatával.
    Mégis vacogva bújt a meleg karok védelmébe, amikor hazatérve összeölelkeztek egymással a szoba közepén. A meleg kakaó, amit kapott csupán az ajkait édesítette meg. A lelkét nem tudta.

    Mikor egyedül maradt szobája csendjében, leült az íróasztalhoz és kihúzott egy fiókot. Egy réges-régi, gyűrött papírlapot keresett.
    Megtalálta.
    Egyetlen szó volt a tetejére írva: “Élet-lista”.
    Alatta számozott sorok. Túl sok szám.
    Arra gondolt, ha az alattomos betegség nem veszi le a lábáról és gyengíti el..ha nem kellett volna hosszú időn keresztül minden energiájával küzdeni..akkor talán már sokkal több
    sor végére odakerült volna a pipajel.
    Mosolyogva olvasta végig a sorokat, amiket eddigi, fiatal éveiben “elért”.
    Persze ezek kizárólag a saját álmai, elvárásai voltak magával szemben, amiket körülbelül tizenhárom évesen kezdett írogatni.
    A lista folyamatosan bővült, ahogyan egyre inkább megnyílt fiatal lelke és egyre több mindenre lett kíváncsi a Nagyvilágból.

    1. Gimnáziumi Érettségi bizonyítvány. -Kipipálva.
    Elmosolyodott az emlékre, milyen nagy örömmel büszkélkedett Édesanyjának és a barátainak azzal a falatka kis könyvvel! Csupa jeles! Akkor úgy érezte, Övé a világ.
    Így is volt.
    Semmi nem állíthatta meg. A legjobb úton haladt, hogy egyszer, valamikor pipa kerülhessen a második sor végére is.
    Semmi. Kizárólag a halál szele. Az egyetlen, ami erősebbnek bizonyult elszántságánál.

    2. Orvosi Diploma.
    Vastag, fekete filctollal szántott végig a soron..és a szívén.

    3. Elolvasni a Bibliát-Ószövetség, Újszövetség. -Kipipálva.

    4. Elolvasni Jókai Mór összes művét. -Erre most már lesz ideje, szorít rá. Nem régen olvasta végig másik nagy kedvenc írója összes könyvét.
    Kipipálta az ötödik sort is.

    5.Leon Uris összes műve.

    6.Legyen egy saját lovam. -Persze ez szervesen kapcsolódott a hetedik tételhez:

    7. Álomházikó. -A kis harmadik emeleti panel lakás nehézkesen felelt volna meg a lótartásnak. Pedig mennyire imádta a lovakat! Kislány korában még élt a Nagyi sok időt töltött nála falun a nyári szünetekben.
    Akkor egy életre szívébe zárta ezeket a pompás állatokat. Nyugalmat, békét, mégis vadságot sugároztak magukból. Amikor meleg pofájukhoz szorította arcát..belenézett gyönyörű szemeikbe..megállt egy pillanatra az idő.
    Lassan áthúzta a hatodik és a hetedik sort is.

    8. Látni Velencét.
    Nem húzhatja ki. Azt a pénzt, amit egyetemi éveire gyűjtögettek rászánhatja erre.
    Valamit valamiért. Bár ne kellett volna ekkora áldozatot hoznia Velencéért..de ez nem az Ő döntése volt és biztos volt benne, hogy Édesanyja örömmel kísérné el erre az útra.
    Az utolsó ajándékuk egymásnak. Minden tárgyi dologtól többet ért. Jövő hónapban akár el is utazhatnak! Ki tudja, meddig lesz még jól..

    9. Megszerezni a jogosítványt.
    Miközben áthúzta, még mulatott is magában. Ki tudja, hány ember életet kímél meg a lemondással?
    Erre sajnálja az időt.

    10. Eljutni a következő koncertekre: Edda, Republik, Ákos, Balázs Fecó és a Neoton Família.
    Nem lehetetlen, Republik és Balázs Fecó koncerten már volt.
    Ideje megoldani a többit is és akkor ezt is kipipálhatja!

    11. Belemerülni a jóga világába. -Na tessék! Még ebbe is bele tud kóstolni, ha akar.

    12. Megírni egy könyvet.
    Lassan húzta végig a filctollat a betűkön.
    Nem tudná befejezni.

    13.Körbe járni a Balaton egész part vidékét gyalogosan, hátizsákkal és hajókázni rajta.
    A gyalogos-hátizsákos rész kimarad, de ha fogja bírni valamelyik barátját rábeszélheti erre a kalandra a nyáron. Mehetnek autóval is!

    14. Önkéntes munkával támogatni a Vöröskeresztet, vagy akármelyik alapítványt. -Úgy érezte, valami kis pénzen kívül Ő már nem tudna támogatni senkit. Magán és Édesanyján kívül.
    Kihúzva.

    15. Megismerni könyvekből Budapest egész múltját, végig látogatni minden helyet, amiről említést tesznek.
    -Le fog ülni az internet elé és végig böngészi a témát. A könyvtárba is ellátogathat az ügy érdekében. Rá fogja szánni az időt. Megéri.

    16. Eger és vidéke. -Mindig vonzotta a város, de még sosem volt alkalma elmerülni benne. Bor és sajt. Behunyta a szemét és egy pillanatra szájában érezte az ízeket. Nem maradhat ki!

    A tizenhetedik sor vakítóan égette a szemét.
    Más színű a tinta, amivel leírta.Talán csak azért..nem a könnyei gyűltek szemébe..

    “Eltelt egy év.”
    Hangosan zakatoltak a szavak az agyában.
    Előkereste a gyűrött papírdarabot a fiókból. Azóta nem vette elő, hogy hazajöttek Anyjával az orvostól és filctollal jelölgette a sorokat.
    Most is elővette a fekete filcet.

    Negyedik sor: Jókai Mór -Kipipálta és gondolatban hálát adott, amiért annyira jó lelki élményekkel gazdagodhatott az egykori író sorai által.

    Nyolcadik sor: Velence. -Melegség öntötte el, ahogyan vissza emlékezett azokra az egy évvel ezelőtti, tavaszi napokra. Anyjával tíz napot töltöttek ott és azt az időt élete legboldogabb napjai közé fogja sorolni..
    amíg csak él. Kipipálva.

    Tizedik sor: Az Edda- és Ákos-koncert hatalmas élmény volt! A hab azon a bizonyos tortán mégis csak a Neoton Família volt! Életében nem üvöltötte akkora lelkesedéssel senki dalait, mint akkor és ott azokat!
    Pipa.

    Tizenegyedik sor: Jóga. -Ami nem annyira jött be. Legalább kipróbálta és elmondhatja, hogy Ő nem találta meg benne, amit keresett.
    Végre valami, amit nem úgy kell áthúznia, hogy belesajduljon a szíve.

    Tizenharmadik sor: Balaton. -Mennyire jól sikerült! Ádámmal, gyerekkori barátjával utazgattak heteken keresztül. Soha nem tudja eléggé megköszönni neki!
    Édes volt a nyaralás. .mint a vattacukor, amit gyakran ettek a víz parton, miközben beszélgettek, hülyéskedtek..Talán..egy másik életben több is kialakulhatott volna a barátságnál.
    Keserédes, tompa nyomással a szíve tájékán pipálta ki a sort.

    Tizenötödik sor: Budapest. -Nagyon sok időt fordított rá, de megérte. Húsz éven keresztül nem érzett olyan mély kötődést szülővárosa irányában, mint azok után a hetek után, miközben ismerkedett vele!
    Kipipálta.

    Tizenhatodik sor: Eger és vidéke. -Édesanyjával utaztak vonaton és egy hétvégét töltöttek ott. A bor és a sajt íze vetekedett az emlék ízével. Pipajelet tett a végére.

    Átsiklott a tizenhetediken.
    Tizennyolcadiknak számozott egy üres sort és írni kezdte:
    “Kibékülni a legjobb barátnőmmel.”

    Léteznek majdnem annyira nehéz küzdelmek az életben, mint az övé volt a betegséggel. Megvívni a csatát a büszkeségünkkel. És nyerni.
    Annával óvodás koruk óta voltak a legjobb barátnők. Majdnem, mint a testvérek.
    A dolog, amin három éve összevesztek, eltörpült már jellegtelensége miatt. A szavak, amiket viszont tőrként döftek egymásba, életre szóló sebeket ejtettek. Mindkettejükben.
    Fojtogatta a sírás.
    Egy pillanatra megfeledkezett a dacról, haragról..maga előtt látta a barna, göndör hajú, csillogó szemű kislányt, akit annyira szeretett.
    Aki miatt még az ujját is megszúrta egy tűvel, -pedig mennyire irtózott tőle!- hogy vérszövetséget kössenek.
    Akivel annyi málnahabot és madártejet ettek, hogy betegek lettek tőle.
    Akivel annyi mesét olvastak együtt és keltettek életre kicsiny szobáik mélyén, a képzeletbeli színpadon.
    A nyári esték falun, a Mamánál, ahol két hétre minden nyáron meglátogatta.
    A játékok a patakparton, a széna illatú esték..a kalandok!
    A gyöngysor, amit elcseréltek egymással. Az övé fehér volt, Annáé rózsaszínű. Koppottas hamis gyöngyök, mégis mennyi mindenről meséltek.
    Most is meg van. Morzsolta a szemeket és emlékezett.
    Este hét óra.
    Kivett az egyik papír vázából egy szál papír virágot -ezeket is ketten hajtogatták.
    Talán lesz egy kis szerencséje és otthon találja őt. Nem laktak messze egymástól.
    Édesanyja nehezen engedte el egyedül. A fájdalmak egyre erősödtek, Ő pedig egyre gyengült.
    Megértette azonban, hogy ezt az utat egyedül kell megtennie.
    A utca végéig kísérte tekintetével, mert tudta, hogy a következő sarkon már Annáék laknak.

    Az ajtó, amit annyira jól ismert ugyanúgy üdvözölte, mint valamikor régen.
    Nem gondolkodott. Négyszer kocogtatta meg az ajtó fáját a régi, egyezményes jel szerint.
    Eltelt egy perc.
    Éppen megfordult volna, hogy elszökjön, amikor lépteket hallott odabentről.
    Az ajtó kinyílt.
    Anna.

    Előhúzta a papír virágot a háta mögül és szó nélkül átnyújtotta.
    Nem tudta volna megmondani, melyikük tört ki előbb zokogásban.
    Annyira édes volt az az ölelés!
    A szivárvány színei pompáztak körülötte és csak folytak azok a könnyek..
    Mennyi idő telt el közben, ki tudná azt megmondani..?
    Nem is fontos. Számukra nagyon sok idő veszett el eddig..ezután pedig még több fog.
    -“Ne haragudj rám! Olyan hülye voltam!”
    -“Te se haragudj rám! Én is!”

    Ennyi.
    A konok páncélok és falak, amiket maguk köré emeltek összetörtek, megsemmisültek.
    Amitől pedig a legjobban tartott, hogy már úgy sem lehet olyan, mint volt..nem igazolódott be.
    A “testvérek” egymásra találnak, ha keresik az utat egymás felé és rálépnek.
    Akkor pedig nincs az a fal, ami le nem dőlhet.
    Csupán a büszkeségünket kell legyőznünk.

    Aznap este felhívta Édesanyját és az éjszakát Annával töltötte, mint gyerekkorukban.
    Ketten, beszélgetve, hülyéskedve és kacarászva, mint régen.
    A könnyeik is csak az övéik voltak, amivel megsiratták az elvesztegetett időt és azt az időt, ami már nem lehet az övék.
    Győzött a csatában és a trófea kettejük kapcsolata volt.
    A barátságuk.

    Másnap otthon elővette újra a falatka papírt és kipipálta a tizennyolcadik sort. Boldog volt.

    Tekintete rásiklott a tizenhetedik sorra.
    “Rátalálni életem szerelmére, az Egyetlenre, akivel életünk végéig szeretjük egymást őszintén s még azon is túl..
    Gyermekeket szülni Neki, Nekünk.”

    A fekete filc lassan indult útjára..apránként tüntetve el a betűket.
    A könnycseppek a papírra hullottak.

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!