Hazafelé…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

Fárasztó éjszakai műszak után indultam haza, a nagyvárosból a szomszéd kisvárosba. Munka után még kiszaladtam a piacra bevásárolni, ne kelljen újra visszajönnöm ezért. Otthon olyan kicsi a választék az élelmiszerboltban, hogy, ha tehetem, elintézem itt a beszerzést. Két nagy táskát cipelve mentem ki az autóbusz-pályaudvarra. Hétköznap ellenére elég sokan várták a járatot. Aggódva pillogtam körbe, vajon lesz-e ülőhelyem? Mert hiába csak egy félórácska az út, a rázkódó, néha meg száguldó buszon jobb ülve megtenni azt a huszonöt kilométert.

Mindenféle ember volt ott, öreg-fiatal, férfi-nő vegyesen. Többen a piacról jöttek, akárcsak én, ezt bizonyította hatalmas pakkjuk. Az ifjabbja iskolába készült. Egy negyven körüli asszonyka sodródott mellém. Az ő kezében csak egy fekete kézitáska himbálózott. Az öltözéke is fekete volt, nekem egy gyászmenetet juttatott eszembe, bár tisztában vagyok vele, hogy manapság ez divat. Karcsúsít! – állítják a teltebbek. Ennek az asszonynak nem volt szüksége karcsúsításra, vékony volt anélkül is.

– Bocsánat, nem tudja, mennyi idő van még az indulásig? – szólított meg.

Ránéztem az órámra. Öt perc múlva fél nyolc. Láttam, közeledik már a sofőr.

– Még öt perc. Hamarosan indulunk – biztattam türelmesen.

– Az jó lesz, mert már sajognak a lábaim – felelte. – Kora reggel kimentem a piacra, zöldségféléket venni. Teljesen kifogyott a sárgarépa-készletem otthon, meg a fehérrépából is csak egy szál árválkodik a kamrában. Meg szerettem volna káposztát is venni, azt a lapos fajtájút, aminek fehér a színe, nem az a tengeribeteg-zöld, amit kínálgattak nekem. Aztán meg annak a káposztának még a szaga sem volt jó, szerintem egyáltalán nem volt friss, hiába állította a kofa. A friss árunak nincs olyan rothadó szaga, mint annak volt. Nem is vettem belőle! Hogyisne!

Amíg beszélt, felszálltunk a buszra. Megvettem a jegyemet, de az asszony közben is mondta a magáét, erős, mégis dallamos hangon. Úgy tudott hangsúlyozni, annyi életet vitt a mondókájába, hogy élvezet volt hallgatni.

– Jaj, de jó, maga is odamegy? Legalább jól elbeszélgetünk az úton, és nem fogunk unatkozni. Köszönöm, Józsikám! – tette el a visszajáró pénzt.

Úgy tűnt, ismerték már, rendszeresen utazhat ezen a vonalon, mert a sofőr nem kérdezte, hova akar menni, csak adta a jegyét. Habár nekem ismeretlen volt, de utazhat olyan időpontokban, amikor én dolgozom… – töprengtem fáradtan. Később kiderült, hogy rosszul tippeltem.

– Temetésre megyek. Ha maga is odavalósi, akkor biztosan tudja, a Kovács tanárnő temetésére… régóta ismertem szegényt, még fiatal pályakezdő volt, amikor engem tanított. Mi voltunk az első osztálya, huszonhárman voltunk, de mindannyian szerettük, mert aranyos, kedves volt, és az maradt, amíg élt… tőle tanultam meg írni, olvasni, még harminc évvel ezelőtt… nem is… van az már harminckettő is! Hétévesen mentem iskolába, mert téli gyerek vagyok, és a decemberieknek már várni kellett egy évet… de nem is baj, felnőtt fejjel már látom én is, hogy kellett az a pár hónap még, hogy érettebbek legyünk. Mert voltunk néhányan… akkor persze bántott, hogy nem mehettem hatévesen iskolába, mint a bátyám… ő már két éve járt, és én nagyon irigyeltem ezért. Emlékszem, annyira, de annyira akartam már iskolás lenni, és amikor végre odakerültem, olyan szerencsém volt, hogy egyből egy drága tanítót kaptam. Haláláig gyakran találkoztunk, és mindig megálltunk egy pár szóra beszélgetni. Mondta nekem legutóbb, hogy beteg, láttam is rajta, csak nem akartam megbántani azzal, hogy ezt meg is mondom neki. De látszott, hogy nagyon lefogyott, csak a bőre tartotta össze a csontjait, az arca csupa ránc volt, pedig jó félévvel azelőtt, amikor találkoztam vele, még jól nézett ki, és vidám is volt. A Joli néni, mert nekem az maradt, és azt hiszem, ezzel a többiek is így voltak, pedig az ötvennégy évével most már nem neveznék valakit néninek, mert még megsértődik, amikor lassan én is néni leszek… rákos volt szegénykém, és bizony hamar elvitte ez az alattomos betegség. Hát igen, hiába mondják a tévében, meg a rádióban, és ontják nekünk az újsághírekben is, hogy figyeljünk oda magunkra, amíg nem a saját bőrünkről van szó, hajlamosak vagyunk elsiklani a dolgok felett. Aztán meg már késő! Biztos, hogy voltak jelei a betegségnek, kellett, hogy legyenek, ha ilyen hamar elvitte, de a Joli néni is olyan jótét lélek volt, másokra sokkalta jobban odafigyelt, mint önmagára. Szegény férje meg ittmaradt most egyedül, a gyerekek kirepültek, de hát ez az élet rendje. Felnőnek és kirepülnek, élik a saját életüket. Én is, amikor megismerkedtem a párommal, és eldöntöttük, hogy összekötjük az életünket, elhagytam a szülői házat. Kivettünk egy szoba-konyhás albérletet, és elköltöztünk. Nem volt könnyű kezdetben, keveset kerestünk, és sokat fizettünk, de összehúztuk magunkat, és szép lassan összejött annyi pénzecskénk, hogy befizethettünk egy kis lakásra. Persze, ez beletelt pár évbe. Addig meg ott laktunk az albérletben, a férjem másodállást vállalt, hogy legyen mit félreraknunk, én meg lassan, de biztosan megtanultam főzni. Merthogy nem tudtam igazán, amikor férjhez mentem, mert otthon nem voltam rákényszerítve. Mivel mindig délelőtt dolgoztam, mire hazaértem, anyám elkészítette az ebédet. Legfeljebb a mosogatással várt meg. Ő háztartásbeli volt, nevelt minket, gyerekeket, meg ellátta az állatokat. Mert azt is tartottak még akkoriban. Szóval ez így működött, és nagyon kényelmes volt nekem, csak éppen nem volt alkalmam, hogy megtanuljak főzni. Na, persze, azért nem haltam volna éhen, ha otthagynak egy konyhában, a teli spájz szomszédságában. Vasárnap ott jeleskedtem a tűzhely mellett, rántott húst ragyogóan tudtam csinálni, meg a krumplival is elboldogultam. A bajok akkor kezdődtek, amikor külön háztartásba mentem! Na, nem kettőnk között gondolom a bajokat, csakis a konyhában. Kaptam én szakácskönyvet ajándékba, meg vettem is magamnak, és bújtam szorgalmasan. A párom meg mindent megevett, ha rosszul sikerült, akkor is legyűrte, nehogy elvegye a kedvemet. Hányszor evett odaégett vacsorát szegénykém! De igyekeztem mindig jobban odafigyelni, és hamar kitapasztaltam, minek mekkora gázláng kell, meg mennyi idő. Csak a főzelékekkel voltam bajban. Pedig a férjem folyton azért nyúzott, szerette nagyon, és még most is főzelékes. De a rántásom sose sikerült, hiába nyálaztam végig a szakácskönyveket. Minden recepthez odaírták, hogy keverjük bele a rántást, de hogy az hogy a csudába készül, azt már nem! Én meg sose láttam, mert mindig az anyukám csinálta. Szidtam a receptírókat, hogy ilyen alapvető dolgokról mi az ördögért nem írnak? Jó, annyira nem vagyok ostoba, hogy azt is le kelljen írni, ha odatettem a fazekat a gázra, gyújtsam is meg alatta a lángot! De ezt azért beírhatták volna! Végül az udvarban, ahol laktunk, a szomszéd néni tanított meg rántást készíteni. Forró, harmincöt fokos nyár volt, a szélesre tárt ablak mellett szidtam éppen azt az ősembert, aki feltalálta a főtt ételt. Ha már az Isten minket, embereket teremtett a legádázabb ragadozónak, miért nem maradtunk meg annak? Annyian eszik a véres bifszteket, biztos, hogy mind képesek lennénk rá! Nem kellett volna leszokni róla, de, ha már megtettük, párhetes intenzív gyomorforgással-hányással vissza tudnánk szokni rá! Morogtam mérgemben, jó hangosan, és úgy odavágtam a fakanalat, hogy nagyot csattant a csempén. Juci néni persze meghallotta, hiszen ki volt hegyezve a füle a zajokra, ha történne valami az udvarban, rögtön reagálhasson! Egyedül élt évek óta, és nem volt, akivel beszélgessen. Hát elkapta, aki az útjába akadt. Egyszer még a terhesgondozásról is elkéstem miatta, mert észrevette, hogy zárom az ajtót, és elmenni készülök. De ez őt egyáltalán nem zavarta, elém perdült a hetven évével, és elkezdte mesélni az éjszakai álmát. Ne értsen félre, aranyos, kedves asszonyka volt, roppant jólelkű, és szerettem is, csak nem volt képes észrevenni, mikor zavar. Úgy beszélt egyfolytában, hogy nem volt közben egy lélegzetvételnyi szünet, amikor közbeszólhattam volna. Udvariatlan meg nem akartam lenni, hogy egyszerűen a szavába vágok, hát toporogtam türelmetlenül, egyik lábamról a másikra álldogálva. A bokáim szokás szerint dagadoztak, a lányom meg szét akarta rúgni a hasam belülről. Másfél órát késtem az orvostól, még jó, hogy annyian voltak, hogy észre sem vette. Hullafáradt voltam, mire hazaértem. Szóval, ez a Juci néni meghallotta, hogy káromkodom kegyetlenül, és beszólt az ablakon, hogy mi történt? Aztán rögtön azt kérdezte, mit égettem oda, és hívjon-e tűzoltókat, vagy boldogulok vele egyedül? Mondtam, hogy az az istenverte rántás nem akar jó lenni, de nem tudom, hogy kell, pedig a férjem már unja a tejföllel habart főzelékeket. A Juci néni jót nevetett, elkerült az ajtó felé, bejött, félretolt a tűzhely mellől. Na, kezdjük az elején! – mondta, és kért egy tiszta kislábast. Aztán elmagyarázta, miből mennyit, és meg is mutatta, mit csináljak. Azóta csak ritkán van habart főzelék. A férjem örömében vett egy nagy csokor virágot neki, akkor meg a Juci néni sírta el magát örömében, hogy ő már évtizede nem kapott virágot senkitől. A Kovács tanárnőnek is vettem virágot, szép nagy csokorba kötötte a virágboltban az eladólány, akkora lett, hogy alig bírtam idecipelni. Jó, hogy ez a busz épp akkor jött meg az előző útjáról, és megkértem a Józsit, aki tőlünk a negyedik lépcsőházban lakik, hogy tegye be nekem a csomagtartóba, ne kelljen már odáig a kezemben tartanom. Elmeséltem neki is, hogy hova megyek, ő két faluval idébb született, és akkor került ide, amikor megnősült. Ő is ismerte a tanárnőt. Csak nem tud eljönni a temetésére, mert dolgoznia kell. Ezek a szegény buszsofőrök is csak mennek erre-arra, se éjjelük, se nappaluk, ünnepük is ritkán. Ha rájuk esik a szolgálat, bizony menni kell még karácsonykor is, mert az utasok igénylik. Fizetést meg mégsem kapnak annyit, hogy tisztességesen megélhessenek belőle. Bár ez az egész országra jellemző. Mindig csak az árakat emelik, meg az ÁFÁ-t, meg az adókulcsokat, de a fizetésünket azt aztán nem! Vagyis adnak rá öt egész százalékot, az árakra meg húsz-huszonötöt! Én ma szabadságon vagyok, hogy elmehessek a temetésre, megadni a végső tiszteletemet volt tanáromnak, aztán holnap újra munka. Egy kis varrodában dolgozom, női blúzokat meg nadrágokat varrunk, persze minimálbérért! És még örülhetek, hogy van munkám, nagyon sokan nem is találtak másikat, amikor a régi cégünk megszűnt. A város legrégibb, és legnagyobb gyára volt, ezer felett volt a létszámunk. Mindenféle konfekciót készítettünk, külföldre is, de szép lassan csődbe jutott a vállalat. Sajnos, ma ilyen világot élünk, és szomorú, hogy az állam hagyja idáig fajulni a dolgokat. Elkeserítő, hogy nem látni a kiutat, bár egyesek nagyon követelik a kormányváltást, de szerintem ez semmit nem oldana meg. Mindegyik ígérget, amíg hatalomra nem kerül, aztán szépen elfelejti. És jönnek a megszorító intézkedések, mert a semmiből egyik párt sem tud pénzt csinálni. Mindegyik az átlagembert nyúzza, azt a réteget, amelyik dolgozik becsülettel, hogy megéljen, és talán még jusson is valamire. Hát ugyan kiről lehet lehúzni a legtöbb bőrt? Arról, aki legálisan dolgozik, van bevallott jövedelme, és adózik. Méghozzá egyre többet! És egyre újabb adókat találnak ki, hogy azt a kevéske maradék pénzt is elszedjék tőle. Fizetünk tb-járulékot, fizetünk vizitdíjat a háziorvoshoz, a kórházba, a patikába a gyógyszer ára mellé, fizetünk a magánszakorvosnak, mert mindenhova időpont kell, és micsoda módszer az, ha valakinek valami baja van, egy-másfél-kéthónapos időpontot kap? A múltkor is kiütötte valami a bőrömet, égett-viszketett, lángvörös volt. Telefon, időpontkérés. Én balga, azt hittem, máris mehetek. Tudja, mikor mehettem volna? A jövő héten, és ez már múlt hónap ötödikén történt. Azóta eltelt négy egész hét! Ennyi idő alatt magától is rendbejött volna, de addigra levakartam volna a bőrömet a testemről. Elmentem ugyanahhoz a doktorhoz a maszek rendelőjébe, és mit ad isten, még aznap délután sorra kerültem. Felírt egy kenőcsöt, hát, nem volt olcsó, a hétvégi nagybevásárlást is elintézhettem volna annyiból… de használt, két nap alatt lement rólam a kiütés. De jobb is, mert olyan volt tőle a képem, hogy én magam megijedtem a tükörbéli látványtól. Nem csoda, hogy a liftben az a kicsi gyerek hangosan elsírta magát. Pedig ő aztán szokva lehet a rondasághoz, mert apja-anyja részeges, és ha isznak, teljesen eltorzul az arcuk. Biztos látott már maga is, kedveském, részeget, nem kell magyaráznom, miről beszélek. Az a kisfiú mégis olyan szép, hogyan lehet két olyan ronda embernek ennyire gyönyörű gyereke, fel nem foghatom! Igaz, én nem ismertem őket a józanabb korszakukban, mert csak egy éve lakom abban a házban, ott is a nyolcadikon, és csak a liftben szoktam néha-néha találkozni a többi lakóval. Kivéve a felettem lakó Marcit. Ő rendszeresen megjelenik nálunk, boldogítja a férjemet. Én meg a pokolba kívánom olykor, mert azzal aztán nem törődik az öreg, hogy én alszom éppen, mert éjszakás voltam, ha sok volt a munka. Akkor nyomni kellett orrvérzésig, ahogy szokták mondani, és mi nyomtuk a pedált, berregett a varrógép, készültek a ruhák, viszont a hátam közepére sem kívántam a Marcit. De ő jött, és beszélgetett. Jó hangosan, merthogy nagyothall. Ideje annyi, mint a tenger, le van százalékolva a gerincével, sajnálom, mert sokszor vannak erős fájdalmai, és szép púp is fejlődik a hátán. De azért néha észbe kaphatna, hogy már úgy jön hozzánk, mintha haza járna. Ráadásul cukros is, de a múltkor is megjegyezte, hogy még sosem kínáltam meg süteménnyel. Meg nem is fogom! Aztán a felesége majd engem szid, hogy rossz a véreredménye. A Dóra, a Marci felesége, egy normális asszony. Szerintem nagyon jól tud bánni a férjével, tudja, mikor szóljon, mikor jobb, ha hallgat. Jaj, ezt még nem is mondtam, képzelje el, micsoda hóhányó a Marci! Nemrég is lejött hozzánk, és mondta, hogy a felesége szőnyeget akar venni, nem vinném-e el a szőnyegboltba, mert képes lesz kézben, gyalog hazacipelni azt a nehéz padlótakarót. Ő meg nem tud neki segíteni, nem bírja a gerince a terhelést. És meg ne mondjam ám, hogy ő kért meg, mert leharapja a fejét! Persze, hogy elvittem, megvettük, hazahoztuk, ennyit igazán megtesz az ember a szomszédjáért. Még akkor is, ha néha az idegeire megy. Tudja, mit mondott az öreg a lányomnak? „Édes lányom, úgy ki vagy pingálva, mint egy hetéra!” A Melitta meg, a lányom, azonnal azt kérdezte, hogy az meg mi? Na, erre jó volt, tanult valamit a gyerek, de kikérem magamnak, hogy így beszéljen az én lányommal! Amikor csak egy leheletnyi barackszínű szemhéjpúdert tett fel, olyan halványat, hogy alig látszott, meg a szempilláját festette ki spirállal, hogy szép hosszúnak látsszon. A szájfényt még én vettem neki, inkább csak fénye volt, mint színe, és annyira jól állt neki! Olyan szép babaarca van, és hamvas bőre a szőke hajához! Hogy mondhatta rá, hogy szajhás! A parfümjét meg az apjától kapta karácsonyra, abból fújt magára egy egész keveset. Hát úgy megharagudtam a Marcira, hogy másnap be sem engedtem. Dörömbölt egy kicsit az ajtón, kiabált, hogy nincs-e valami bajom odabenn? Én meg visszakiabáltam, hogy fürdök, más meg nincs itthon, erre elment. Hát már bocsánat, de mindent nem engedek meg neki, nincs igazam? Senkinek nem hagyom, hogy bántsa a gyerekeimet! Három lányom van, már kamaszodik a legkisebb is, tizenhárom éves, a legnagyobb meg tizenhét. A páromra is rászóltam tegnap, hogy ne kiabáljon a Katával, ő a legidősebb. Azért kiabált vele, mert ebéd után nem akart elmosogatni. Hát istenem, utál mosogatni, de megtesz mindent, amire megkérem, takarít, vásárol, elmegy helyettem a postára, ha kell, csak a mosogatás… pont ezt az egyet nem hajlandó, valahogy viszolyog tőle. Hát majd én elmosogatok. Jó, tudom, hogy nem kellene ráhagynom, ha férjhez megy, nem mehetek utána mosogatni, de ha kényszerülve lesz, úgyis megteszi. Most mit veszekedjek vele ilyenért? Még, ha nem tanulna, és rossz jegyeket hozna, akkor azt mondom, hogy igen, én is veszekszem. Azt nem engedném meg egyiknek sem, hogy a tanulást hanyagolja. Ha azzal végeztek, olyan programot csinálhatnak maguknak, amilyet csak akarnak, nem szólok bele, csak időben jöjjenek haza. És ne menjen a jegyeik rovására! Mindig mondom nekik, hogy az iskolában alapozzák meg a jövendő életüket. Ha nem akarnak egy gyárban robotolni minimálbérért, akkor tanuljanak! Hála a jó istennek, nincs is velük semmi bajom, négyes-ötös mindegyik. A nagy még dolgozni is elment a nyáron, hogy legyen egy kis pénzecskéje, mert telefont akart venni. Kinézett magának egy helyes kis mobilt, elég drága volt, meg is becsüli, mert megdolgozott érte. Ha én vettem volna meg neki, biztosan nem értékelné annyira, mint a saját két kezének munkáját. Meg is dicsérte a tanárnője, hogy milyen csinos modellt vett, ő is olyat választott ki magának a katalógusból, és kérdezte, hogy meg van-e elégedve vele, mert, ha nem, akkor ő már meg sem veszi. Nagyon szigorú ez a tanárnő, viszont roppant igazságos, és tűzön-vízen át kiharcol az osztályának mindent, amit kérnek. Cserébe a gyerekeink a tudásuk legjavát adják, és ez olyan csodálatos, nem? Amikor jól szerepeltek egy matekversenyen, a tanárnő elintézte az igazgatónál, hogy kapjanak egy rendkívüli szabad pénteket, és elvitte őket egy háromnapos kirándulásra. Csak az ő osztályuk mehetett, és nagyon büszkék voltak rá, hogy a többiek mennyire irigyelték őket. Az ilyenek nagyon tudják inspirálni a gyerekeket, és én ezért becsülöm ezt a tanárnőt, hogy így tud bánni velük. A Joli néni is ilyen volt, isten nyugosztalja szegényt! Maga ismerte őt?

– Igen, de csak futólag – feleltem, de talán nem is hallotta, mert leszálláshoz készülődött. Felkászálódott a helyéről, előrement a sofőrhöz.

– Megkérhetem, Józsikám, hogy vegye ki a csokromat, ha megálltunk?

– Persze, Marika, hogyne venném! Mindjárt odaérünk – befordult a sarkon, és megállt a temető előtti buszmegállóban.

Az asszony mégegyszer visszapillantott rám, és elmosolyodott.

– Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk! Viszontlátásra!

Beszélgettünk volna? – tettem fel a felesleges kérdést magamnak. Nekem a beszélgetés nem ezt jelenti. Inkább azt, hogy felváltva beszélünk, és hallgatunk. Most csak hallgattam! Megcsóváltam a fejem, és én is hozzákészülődtem a leszálláshoz.

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

12 hozzászólás a(z) “Hazafelé…” bejegyzéshez

  1. Végre hazamegyek!

    Karcsi az agglegény néhány napot eltöltött a rokonoknál. Nagyon kedvesek voltak hozzá, ellátták minden jóval. Az unokanővére Mancika el is kísérte Békéscsabára, eltöltött vele néhány órát a Rendelő intézetben, amíg Karcsi sorra került és kihúzták a fájós fogát.. Nem lehet Karcsinak panasza. Mindezek ellenére ő már alig bírja kivárni, hogy jóízűen végignyújtózkodjon a saját ágyában.

    Mancikától elköszönt a vasútállomáson és elhelyezkedett egy kocsiban az ablaknál. Még nem volt egy utas sem itt, az indulásig még valamivel több, mint fél óra van. Karcsi elmélyülten figyelte az ablakból a nyüzsgést az állomáson. Az emberek közlekedtek minden irányba, a hangos bemondó egyfolytában informálta az utasokat a vonatok érkezéséről, indulásáról. Ezek a monoton zajok, hangok elálmosították Karcsit. ” Nemsokára az én vonatom is elindul. Amíg megérkezik a községembe, eltelik több, mint 3 óra, majd alszok, mert rosszul aludtam az éjszaka”, – így tűnődött az ember.

    Egy szélesre termett asszonyság állt a pénztárnál, a Karcsi kocsijából jól látható volt ez a feltűnő személyiség. Az asszony ruházata is különös volt, csupa rikító színek, hosszú széles szoknya. A fején furcsa fejfedő, ilyet Karcsi eddig még nem látott.. Az asszony mellett egy halom mindenféle szatyor, táska. Karcsi szeme erre a látványra szegeződött.

    Mit nem ad a szerencse?! Az asszony eljön a pénztártól és egyenesen a kocsi ablakához megy, ahol Karcsi nézelődött . Az asszony valamit mondott neki, de az ablak csukva volt, és a zaj sem volt kicsi. Karcsi jelezte, hogy nem ért semmit. Akkor az asszony széles kézmozdulatokkal invitálta az embert ki a kocsiból. Természetesen ő kilépett.

    – Gyüjjön, segíjjen! – és a táska rakáshoz vezette Karcsit. Karcsi megfogta a nehezebb táskákat, alig tudott menni, az asszony a könnyebb reklám szatyrokat. Felcipeltek mindent a kocsiba. Az asszony telepakolt egy szomszédos padot és elhelyezkedett Karcsival szemben. A férfi ennek nem nagyon örült, az asszony arca nem volt neki szimpatikus, a durva hangja szinta zavarta, de nem akart demonstratívan máshová átülni.

    – Maga hová megy? – kérdezte a nő. Karcsi röviden válaszolt: “Végig”, ablak felé fordult, becsukta szemeit, ezzel jelezve, hogy nem kíván bonyolódni a társalgásba. Nem is volt kíváncsi, hogy honnan jött az asszonyság. Látszott rajta, hogy távolabbról. De a nő nem fogta fel, hogy a jelenléte túlságosan nem boldogítja a szemben ülő utas társat.

    – Én kedves uram, a nászékhoz megyek, meghívtak, ők már 10 éve itt laknak Magyarországon, sajnos a nászasszony már nem él. Majd a sírját is meglátogatom, – és jött a részletezés. Hogy kik a nászék, az ismerkedésük története és még sok minden. Azután ha Karcsi figyelt volna, mindent meg tudott volna a nő határon túli városáról, a szép és nagy családjáról, Hogy hogy élnek, mit csinálnak az év minden szakában és így tovább…

    – Képzelje ezt uram, a nászom egy mulatós ember, ha iszik egy keveset, úgy nótázik, hogy az őtődik ház ablaka is bezeng, – és a nő nagyot hahotázott, utána tovább mesélt. Karcsinak kezdett fájni a foghelye, hiszen már a foghúzás után kiment az injekció hatása. Karcsi kiiment a WC-be, épp akkor állt meg a vonat. Volt néhány felszálló. Ennek Karcsi nagyon megörült. Talán végre elhallgat az a beszélő masina.

    A felszállók elhelyezkedtek a kocsi végében, és csendesen diskuráltak. Karcsi átült a kocsi másik oldalára azzal, hogy ott nem süt szemébe az áldott napocska. Vele szembe telepedett le az asszonyság is.
    – Akkor mondom tovább, – és mondta, mondta, mondta…
    – Ne beszéljen, legyen már egy kis csend, nem látja, hogy nem érdekel, és már a fejem és a fogam is fáj?! – hangosan megszólalt színte kiáltva Karcsi, aki már nem tudta elviselni a helyzetet. – Maga mikor fog leszállni? Meddig utazik még?

    És majdnem rosszul lett, mikor meghallotta, hogy az ő községébe, együtt fognak leszállni. A második szomszédjához megy ez a nő vendégségbe. Karcsinak eszébe jutott, hogy mit mesélt múltkor a szomszéd. Elmondta, hogy várja az elözvegyült nászasszonyát, mert ő már két éve egyedül él és így nem lesz magányos.

    “Szegény szomszéd!”, – Első gondolata ez volt Karcsinak, el is szomorkodott: – És én kivel fogok sakkozni.?”

    Az asszonyság átült a kocsi másik végébe,de nem kapott új hallgatóságot, mert az utasok hamarosan leszálltak. A nő egyedül ült és mondogatta magában, hogy micsoda durva emberek vannak itt, jelzőkkel is megillette, azonban ez már Karcsit egyáltalán nem érdekelte.

  2. Akkor jó 😀

    A beszélgetés 2.

    A nő holló fekete haja csomósan tapadt hátára. Már megint esik! Ezt nem hiszem el! –morgott magában. Az utcán már jókora pocsolyák terpeszkedtek. Az egyikbe véletlenül bele is lépett, amitől csak még szerencsétlenebbül érezte magát. Ráadásul feje is iszonyatosan lüktetett. Jól megtömött válltáskájára pillantott, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy még az a háromemeletnyi lépcsőfok is vár rá, amin fel kell majd cipelnie.
    Mire aztán megmászta az emeleteket, ha lehet, az eddiginél is jobban elfáradt. Pihegve ejtette le a táskáját lába mellé és nehézkesen előkotorta belőle a lakáskulcsát. Miközben ügyetlenül próbálta azt beletuszkolni a kulcslyukba, nyílt a mellette lévő lakás bejárata. A nő elkeseredetten bámulta a kulcsot és közben érthetetlenül szitkozódott, amelyre Mari néni kinézett a nyitott ajtón.
    – Évi, kedvesem, jól vagy? – kérdezte dallamos hangon.
    – Igen, csak vacakol ez a szerencsétlen zár. – dünnyögte morcosan.
    – Ugyan, ugyan, gyere csak be és hívunk egy szerelőt.
    – Nem szeretnék zavarni Mari néni, biztos van jobb dolga is…
    – Na, gyere már! –Jelentette ki az idős asszony, ellentmondást nem tűrően és mint egy nyomatékképpen, kitárta az ajtaját, amiben toporgott. Egy kis habozás után Évi fogta a táskáját és elfogadta az asszony ajánlatát. Az öreg hölgy beterelte a lányt és a kanapéra ültette.
    – Máris megyek és hozok forró teát, és egy törülközőt, mert még megfázol!
    Évi már nyitotta volna a száját, de Mari néni megelőzte, és eltűnt a konyhában. Talán jobb is így, mert végképp nem maradt ereje vitatkozni, az anyáskodó Mari nénivel. Miközben az asszony a teát főzte, Évi elővette telefonját és bepötyögte a szerelő számát, aki felvarázsolta az engedetlen szerkentyűt. Még csak két napja cseréltettem le a zárat, és már nem működik normálisan! – gondolta bosszúsan a nő. Hármat kicsengett a telefon, majd beleszólt egy érdes férfihang. Évi elmagyarázta a gondját, és bemondta a címet, aztán lerakta. Még csak ez kellett mára! Nem volt elég a bosszúságokból?! –Emelte égnek a tekintetét. Ekkor betipegett Mari néni és a lány kezébe nyomta a teáscsészét, a törülközőt pedig mellé fektette. Évi a teára pillantott, ami sejtelmesen kavargott a csészében és érdekes, zöld színben játszott. Évi bízott benne, hogy az idős asszony nem valami flúgos sorozatgyilkos, aki zárral bajlódó fiatal nőket zsákmányol, ezért belekortyolt. Meglepődésére finom íze volt az italnak. A meleg lé lassan folyt le a torkán, kissé megmelengetve egész testét. Marcsi néni leült mellé és ő is finomat kortyolt a teából.
    – Jaj szívecském, tudom ám én, hogy milyen rossz, ha egy ajtózár kacifántoskodik! Bizony ám! Egyszer én is így jártam, bár én elhagytam a kulcsomat, amilyen kétbalkezes is vagyok. Ezért hát bekopogtam a szomszéd Julcsihoz, akinél a pótkulcsaimat tartottam. Ő meg nem volt otthon. Tudod drágám, a Julcsi még az osztálytársam volt az általános iskolában, sőt! Még egy padban is ültünk… Hát sosem felejtem el azt az őszi délelőttöt, mikor a fiúk behoztak egy méretes pókot és azzal riogatták a lányokat. Erre az én Julcsim tudod mit csinált? Felállt és elvette azt a nagy és szőrös pókot, és kidobta az ablakon. Utána pedig leszidta az ijesztgetőket. Hahaha! A fiúk csak meresztették a szemüket, és nem akarták elhinni, hogy egy lány, ráadásul, Julcsi, aki köztudott, hogy a legcsinosabb ruhákat hordta, így megszégyenítette őket. Amint láttam, hogy semmi esélyem arra, hogy a közeljövőben Julcsikám hősiesen betoppan, fogtam a szatyromat, amiben a piacról frissen beszerzett répák voltak, és felmentem az egy emelettel fentebb lakó, Vilmos úrhoz. Hát igen, akkoriban még úr volt, mert hogy temérdek pénze volt! Bizony ám! Csak gondolom megunta a pompát és fényűzést, és kikívánkozott a sürgés-forgásból. Igazából sohasem tudhattam meg, akármennyire is kíváncsi voltam, mert hogy Vilmos úr elköltözött, állítólag vissza a birtokára. No, mindegy is. Szóval felcipeltem a répáimat Vilmos úrhoz, és megkértem, hogy adjon legyen szíves valamiféle szerszámot, amivel ki tudom nyitni az ajtómat. De nem, ő túlontúl gőgös és önző volt ahhoz, hogy segítsen egy ilyen magamfajta árvának. Közölte velem, hogy ő nem tud segítséget nyújtani, és ne zavargassam állandóan! Egészen meglepődtem azon, ahogy beszélt velem, mivel én sosem zavarok senkit. No nem baj, gondoltam magamban és visszaevickéltem az ajtómhoz. Ott leültem az előtte lévő lépcsőre, és mit ad Isten? Hát ott hevert a kulcsom a harmadik lépcsőfokon! El tudod ezt hinni kedvesem? Haha! Nos, nagyon örültem, hogy meg lett és így be tudtam jutni a lakásba. De! Épphogy beléptem volna, megjelent az én Julcsikám! Közölte, hogy segítenem kéne, mert éppen most hozatott hat kiló uborkát, és nem bírja felcipelni a lépcsőn, mert fáj a dereka. No, de én sem voltam valami egészséges abban az időben, ezért… – Mari néni folytatta volna, de a kopogás belészorította a mondat végét. Évi hálásan sóhajtott egyet és lerakta a teáscsészét a kanapé mellett álló kisasztalra. Mari néni pedig felállt és kinyitotta az ajtót. A szerelő volt az, és Évi hálásan nézett rá. Megköszönte a teát az idős hölgynek, vállára vette a táskáját, és sietősen kifordult a folyosóra.
    – Viszlát kedvesem, aztán vigyázz magadra! Jó volt veled beszélgetni. –Mondta mosolyogva Mari néni, aztán becsukta a bejárati ajtót.
    Beszélgettünk volna? –Kérdezte magától Évi, mire megrázta a fejét és elmosolyodott Mari nénin. Lehet, hogy nem flúgos sorozatgyilkos, aki mérgezett teákat készít, de beszélni azt szeret!

  3. Bevallom, másodszor vagyok itt. Először nem volt kedvem megbirkózni a meglehetősen tömör oldallal, de az “unalmas” jelző felkeltette érdeklődésemet. Na, mennyire lesz unalmas? Annyira, hogy elolvastam egyfolytában, és a mosoly még mindig nem tűnt le a képemről …. Nem részletezem, de a forma is tetszik. Nem csak egy fecsegő személy alakja, hanem itt van a jelen humoros tükörképe is. Vannak momentumok, mikor én is magamra ismertem. Nagyon szórakoztató volt számomra ez a “társalgás” HAZAFELÉ. Közben magamhoz tértem, a konyhai tennivalókat holnap reggelre halasztottam. 😀

      1. Lehet, hogy most sántít az ízlésem, de még maradok itt, ha megengeded, kedvem van feldolgozni a témát egy novella erejéig. Felrakhatom?

  4. Olvastam türelmesen és csak mosolyogtam. Szerintem mindegyikőnknek van az ismeretségi körében ilyen személy, aki végig tudja beszélni, a két megálló közötti utat, bármilyen járműről legyen is szó.
    A szövegben alkalmazott formai megoldás a megállíthatatlanul ömlő szó áradat bemutatására zseniális, mármint szerintem.
    Öröm volt olvasni!

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!