Megosztás ezzel:

Az ember… hát már tényleg nem változik meg soha? Gogol idejében, akárha ma lenne… forognak, mint a szélkakas. Saját érdekeiket szem előtt tartva mindig annak hízelegnek, akinél a nagyobb hatalmat hiszik. Félelemből vagy kapzsiságból gondolkodás nélkül elárulják egymást, ha abból hasznuk származik. Szempillantás alatt képesek addig hangoztatott véleményük totál ellentétjét bizonygatni, annak bólogatni, talpnyalni, aki közelebb van, aki veszélyesebb, akit hátba szúrhatnak. Mint hajótörés után a tenger közepén… egy szál deszka és tucatnyi fuldokló.

A polgármester (Bajomi Nagy György) megtudja, hogy revizor érkezik a városba. Azonnal olvadni kezd a vaj a fején. Tanácskozásra hívja a városi vezetőket. Persze, egy sincs, akinek tiszta lenne a lelkiismerete, mindnek van félnivalója, és mind meg van győződve arról, hogy pénzzel a leglehetetlenebb helyzet is megoldható. A kérdés csak a pénz mennyisége.

Két üreszsebű barát kiutat keres a pénztelenségből, nem találván, az életből, amikor kopognak az ajtajukon. A polgármester és Ivan, a fiatal bányamérnök hallgató óvatos tiszteletköröket rónak, próbálván kipuhatolni egymás szándékát. Nem is kérdés, hogy a totálisan leégett Iván két kézzel kap a lehetőségen (meg a tömött táskán), és fontolgatás nélkül felvállalja a revizor-szerepet. Majd csak lesz valami, egyelőre pénzpénzpénz, és pillanatnyilag ennél jobb nem is lehetne. A valódi revizor pedig a háttérben figyel.

Mohácsi János vitte színpadra Gogol sajnálatosan örökérvényű komédiáját. Magasan röpködnek a poénok, a kétértelmű szójátékok. Pereg a cselekmény, észre sem vesszük az idő múlását. Nehéz eldönteni, kinek szurkoljon a néző, a két szélhámos barátnak (Lábodi Ádám, Orosz Róbert), a korrupt városvezetőknek (Szabó Tibor, Horváth Ákos, Gonda Kata, Avass Attila, Vlahovics Edit, Lénárdt Laura), a polgármester őszinte érzéseket kereső lányának (Hartai Petra), vagy az inkognitóban rejtőzködő revizornak (Kenderes Csaba). Az igazságérzetünk kap testhezálló pofonokat, miközben nevetünk azon, amin a saját életünkben eszünkbe nem jutna nevetni.

Sajnos a darab nyelvezete számomra túlságosan mai. Lassan a színház megszűnik a kultúra fellegvárának lenni. Hajdan – és sokan talán ma is (remélem, sokan!) – azért jártak színházba az emberek, hogy csiszolják az elméjüket, a tudásukat, a műveltségüket. Manapság némely előadás nyelvezete vetekszik az utca nyelvével, sajnálom, hogy ez is ilyen. Ettől függetlenül csak gratulálhatok minden résztvevőnek. Biztos vagyok benne, hogy az előadás nagy siker lesz.

A fotó a színház honlapjáról származik.

Megosztás ezzel: