Hamlet után szabadon…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

Géza a belvárosban sétálgatott. Az egyik padon bánatosan maga elé meredő nőt vett észre. Ahogy fürkészte észrevétlen, a nő szeméből megindultak a könnyek. Ő maga talán fel sem figyelt rá, mert, ha érzi, biztosan odanyúl, hogy letörölje. De a fényes gyöngyszemek akadálytalanul igyekeztek lefelé, az álla irányába. Gézában feltámadt a segíteni vágyás. Odalépett a padhoz, és engedélyt kért, hogy leülhessen. A nő csak intett kábán, hogy tessék, de nem szólt.

– Valami baj történt? – érdeklődött kedvesen a férfi.

– Igen. De nem hiszem, hogy magát érdekelné… – nézett az ismeretlen felé a nő.

– Azért csak mondja el, nekem van időm, magának pedig megkönnyebbül a lelke, ha kibeszéli! – ajánlotta. Nem volt szokása a lelki szemetesládát játszani, de most valahogy késztetést érzett rá. Ideje meg valóban tengernyi volt.

– Napok óta azon gondolkodom – szólt töprengő hangon az asszony, – mit is tegyek? Ha beszélek, be kell árulnom a munkatársaimat… ha nem beszélek, talán engem kiáltanak ki bűnbaknak… Egyiket sem akarom! – rázta meg a fejét hevesen.

– Ez elég nagy dilemma! Jól át kell gondolni. Mondja csak el, hátha segít összeszedni a gondolatait, és jó döntést hozni – biztatta Géza.

– Egy autóalkatrészeket gyártó cégnél dolgozom – kezdte a nő, – nem igazán nőies munka, de a mai magyar viszonylatokhoz képest jól fizetnek, és ha arra gondolok, hány embernek nincs munkahelye..!? Nos, én nem panaszkodom. Magam választottam, a szakmámat hagytam ott, hogy ezt csináljam… és bizony a pénz miatt léptem tovább, ezt soha nem is tagadtam. Hiába volt harminc éves gyakorlatom a saját szakmámban, ha csődbe ment a vállalat… kivonult keletre… találtam ugyan másik munkát, de öt hónap után leépítettek. Hogy miért engem, a kéthetes dolgozót meg nem? Nyilvánvaló! Én nem a munkaügyi központon keresztül kerültem oda, utánam nem kaptak állami támogatást… hát ennyi! Mehettem isten hírével!

– Igen, a vállalatok nem szívesen mondanak le az állami támogatásokról. És nagyon kevés van, aki a dolgozója érdekeit fontosabbnak tartja a sajátjánál… vagy talán nincs is ilyen – helyeselt Géza.

– Eztán megint a szakmámban dolgoztam, egy kis cégnél… na jó, talán nem olyan kicsi, de a réginél jóval kisebb… akkor nyitottak egy új részleget… először csak négyen voltunk, meg a főnöknő. Egyenként szedtük össze a munkatársainkat, ismerősöket a régi helyünkről… sokan voltak, hisz onnan mindenki az utcára került. Magunk válogattuk össze a csapatot, ajánlottunk neveket, akiről tudtuk, hogy még nem helyezkedett el…

– Ritka esély, hogy valaki megteheti ezt!

– Igen, az. Remek társaság jött össze, rendes főnökkel, akivel lehetett beszélni, beszélgetni, és kölcsönösen segítettük egymást. Adok-kapok! Eléggé szabadjára voltunk eresztve, nem tették szóvá, ha valamelyikünk kiment elszívni egy cigit, vagy inni egy teát. De utána belehúzott, és megcsinálta a munkáját! Közlekedés szempontjából is jó helyen volt, a buszmegálló talán száz méterre volt. Ideális! Csak a pénz! Ha nem abból élnénk, még mindig ott lennék… de hát…– sóhajtott egy hatalmasat-keserveset. – Épp egy éve, hogy ide kerültem, ismeretlen emberek közé, ismeretlen gépek közé, ismeretlen tennivalók közé… Azt sem tudtam, mi lesz a dolgom, a főnök csak otthagyott a régi dolgozó mellett, hogy mutassanak meg nekem mindent. Aztán szinte napokig nem is láttam.

– Csak nem hiányzott? Eddig nem beszéltem olyan emberrel, aki ragaszkodott volna a főnöke jelenlétéhez… – mosolygott vidáman Géza.

– Csak furcsa volt! Ahol eddig dolgoztam, ott nem ilyen személytelen volt a kapcsolat. A közvetlen főnökünk ott volt velünk, bármi kellett, hozzá fordultunk. Ha nem tudtunk valamit, ha új munka jött, ha szabadság kellett, ha bajunk volt… velünk, köztünk volt, karnyújtásnyira, hallótávolságban… és viszont. Ha bánata volt, ha nem tudott valamit, mert vele is előfordult, néha szakmai szinten is, nyugodtan megbeszélte velünk. Segítettük egymást. Itt meg..? Számítógépen tartjuk a kapcsolatot. Kapcsolat? – legyintett. – Egy darab papírra írjuk ki a szabadság-kérelmet, és a gépben nézzük meg, hogy engedélyezték-e? A főnököt alig látom, és nem csak a három műszak miatt, amúgy is csak akkor jön, ha a megrendelők teszik tiszteletüket a vállalatnál, akkor viszont futkosnak fel-alá… vagy, ha valami hiba történik, és le kell tolni bennünket!

– Így elmondva, eléggé embertelen munkahelynek tűnik!

– Az. Embertelen! Úgy értve, hogy nem emberközpontú, itt az emberek nem sokat számítanak, ha valami nem tetszik, majd jön más! Sok a túlóra? Fel lehet mondani, a kapu előtt sorban állnak a várakozók, akik szívesen túlóráznának, ha idejöhetnének! Olyan könnyű ezt odavágni, ezzel zsarolni a dolgozókat! Hát persze, hogy mindenki félti a munkahelyét, hova menne, mihez kezdene, ha elveszítené? Mindannyiunknak van valami, amiért fontos… kisgyerek, nagy gyerek, tandíj, lakáskölcsön, új autó… A városban sorra zárnak be a kisebb-nagyobb cégek, vagy nincs kereslet az árujukra, vagy egyszerűen képtelenek fizetni a járulékokat, és elmennek más országba, ahol olcsóbb a munkaerő… mindegy, miért, de fogynak rendületlenül! És ezt természetesen mind tudjuk, vezetők-beosztottak egyaránt. Fel is használják ellenünk keményen!

– Sajnos a mai politikai viszonyok lehetővé teszik, hogy némelyek visszaéljenek a hatalmukkal. Nincs, aki ellenőrizze őket!

– Számomra az is szokatlan, hogy soha nem tudom, mit fogok aznap csinálni. A részlegünkön dolgozóknak talán fele, akinek állandó helye van, a többit kezdés előtt elosztják. Én ebbe a „többi”-be tartozom. Munkakezdés előtt megnézik, melyik szalagon milyen terméket gyártanak éppen, és oda hány ember kell…? Akinek ott az állandó helye, az megy, és elfoglalja, a többi vár a sorára…

– Ez így kellemetlen magának?

– Igen. Én azt szoktam meg harminc év alatt, hogy bemegyek a gyárba, leülök a helyemre, és elvégzem a feladatomat. Megvolt a gépem, tudtam, mit fogok csinálni, odamentem, és tettem a dolgom. Itt meg ácsorgok, és lesem, hogy mi lesz velem? Egy év alatt sem bírtam megszokni ezt a rendszert.

– Ha itt töltötte volna el az első harminc évet, már megszokta volna, és talán a másik módszer lenne kellemetlen.

– Lehet, de inkább nem töltenék el itt is harminc évet – suhant át egy halvány mosolyféle az asszony arcán. – Bár, ettől a mostani rendszertől az is kitelik, hogy mire én elérném a nyugdíjkorhatárt, eltörlik! Vagy olyan magasra emelik, hogy nem lesz ember, aki megérje! De ezzel nem is idegesítem magam, mert felmegy a vérnyomásom. Elég bajom van anélkül is!

– Mondja tovább! Tehát elosszák az embereket a lehetséges feladatokhoz…

– Mostanában sokat voltam Miklós szalagján. Ide általában kevés ember kell, mert itt nem olyan aprólékos szerelési munkák vannak. De, amióta az egyik gép tönkrement, kell egy plusz ember, mert amúgy nagyon nehézkesen menne a termelés. Nincs idő arra, hogy valaki fel-alá futkosson, mert akkora a távolság a két gép között.

– Itt hogy érezte magát?

– Kedves emberek közé kerültem, úgy látszott, ők is kedvelnek engem. Összedolgoztunk, ha volt néhány szabad pillanatom, segítettem a másiknak pakolni… ha nem volt, ha épp lemaradtam valamiért, akkor ő segített nekem. Azt hiszem, ez így természetes. Nekem legalábbis annak tűnt. De mondták, van olyan, aki másképp gondolkodik. Kevéske szabad pillanatát arra használja, hogy leül, és bámulja a másikat, hogyan dolgozik.

– Régi magyar közmondás szerint él: úgy áll a munkához, hogy más is hozzáférjen?

– Úgy valahogy.

– Mi volt a dolga? Autóalkatrészeket említett, nyilván fémből vannak. Nem nagyon nehéz munka ez egy nőnek?

– A munka? Nem megcsinálni nehéz, hanem gyorsan csinálni, minél többet, és hamar elrakni a ládákba, ami lejön a szalagról. Mert ömlik utána a többi! És rakodni kell, rakodni szüntelenül. Egyszer kiszámoltam, hogy azok az alkatrészek, amit gyártunk, fél kg-s és egy kg-s súlyhatár között mozognak, fajtájától függően. Nekünk ezerhatszáz-ezernyolcszáz darabot kell letermelnünk egy műszakban. Kétszer biztos, hogy felemelem, de ha segítek a másiknak, akkor háromszor is… ami annyit jelent, hogy két-három tonnát odébbteszek nap-mint-nap.

– Tonnát! Belegondolni is sok!

– Vira, aki mellé kerültem, már hét éve itt dolgozik. A másik kolléganőm, Edit, három hónapja érkezett. Ha kitör rajtuk a jókedv, olyanok, mint két gyerek. Pedig Vira már elmúlt harminc. Összedugják a fejüket, vihorásznak, kicsit pletykálnak, de közben jár a kezük, mint a motolla.

– Csak ketten vannak?

– Igen, ott, azon az oldalon általában ketten vannak. Ezen a héten éjszakások voltunk. Megint oda osztottak be hozzájuk, ők kértek engem, mert velem jól össze tudnak dolgozni. Meg aztán én nem pletykálok ki senkit, ha hallok is valamit, azt megtartom magamnak… és nem ülök le bámulni, inkább keresek magamnak dolgot… szóval csütörtök éjjel is oda kerültem. A két lány megint vidám volt, Vira megsúgta nekem, hogy szünet után majd üldögélünk egy kicsit… amit úgy értett, hogy nem fogunk dolgozni, mert nem lesz jó a gép. Megsúgta azt is, hogy Edittel már kitalálták, mit fognak tenni ennek érdekében. Én ráhagytam, mit mondhattam volna neki?

– Talán azt, hogy ne csináld!? Bár nem biztos, hogy megfogadják…

– Én is így véltem. Gondolatban megtekertem a fejem, és munkához láttam. Dolgoztunk rendesen, egymás keze alá, jó ütemben termeltünk. Lívia a végén meózott, és rakodott be a ládába. Időnként szóltunk egy-egy szót, hiszen emberből vagyunk, és amúgy is monoton ez a munka, éjjel meg pláne!

– Lívia?

– Igen, van olyan termék, amit még utólag átnéznek, véletlenül se legyen benne hibás. Lívia válogatta, amit gyártottunk. Egy óra húszkor volt a szünet. Nappalos héten ilyenkor kivonulunk az étkezőbe, de éjjel nem szoktuk megtenni… talán lustaságból. Kimegyünk a mosdóba, de aztán idebenn esszük meg az „ebédünket”. Vira és Edit kimentek, én leültem egy székre enni, Norbi odajött hozzám. Norbi a szalag másik oldalán dolgozik egy gépen, mellette futószalag szállítja kis kocsikon a készterméket. Egy másik gép feliratot pecsétel rá, és a kapcsolódó szalag hozza ide nekünk, hogy a végső fázist elvégezzük rajta, és elpakoljuk.

– Kicsit bonyolultnak hangzik…

– Csak így elmondva, ha látná, nem tartaná bonyolultnak – legyintett a nő. – Öt perc telt el, amikor Vira és Edit visszajöttek, addigra már Kata is odaért. Ő csomagolt a szalag mellett, és most odajött enni-beszélgetni. Lívia hozott egy kisebb ládát, arra ültek le mindketten. A kiszabott húsz perc úgy elrepült, mintha nem is lett volna! Vira megkérte Norbit, hogy hozzon neki szódát, Edit csatlakozott. Magamban furcsállottam, hiszen épp most jöttek be a mosdóból, és ott jöttek el a szódagép mellett. Miért nem hoztak maguknak? De hát az ő dolguk, talán elfelejtették, bár nem figyeltem, hogy mennyit isznak, lehet, hogy elfogyott…

– Jól sejtem, hogy hamarosan történni fog valami?

– Norbi elment szódáért, a lányok meg mentek, hogy megkeverik a festéket, mert ennyi állás után nem lehet anélkül indítani a szalagot. Kata folytatta a csomagolást. Lívia és én még ülve maradtunk, innen nem láttunk át a másik oldalra, hogy a két lány mit csinál. Arra kaptuk fel a fejünket, hogy hatalmasakat nevetve jönnek vissza. Egymásra néztek, és kacagtak. „Edit akkorát esett – mondta Vira, – hogy csak úgy kalimpáltak a lábai a levegőben, ahogy hanyattvágta magát.” És megint vihogtak. Közben készülődtünk a munkához, hiszen már jönnie kellett volna a szalagon a daraboknak. Ehelyett Norbi feje jelent meg két gép között, hogy nem tudja elindítani a szalagot.

– Elromlott?

– A két lány már megint összenevetett. Amikor ránéztem, Vira közölte: „Nem mi csináltuk, hidd el, magától romlott el…” De a nevetést nem bírták abbahagyni.

– Vajon mitől volt olyan fergeteges jó kedvük?

– Hát ezt furcsállottam én is! Rögtön eszembe jutott, amit még este mondott… Így bizony megfordult a fejemben a gyanú!

– Hogyan lett tovább? – érdeklődött Géza kíváncsian.

– Jöttek a karbantartók… Kiderült, hogy elszakadt a szállítószalag, ezért nem megy. Csak felpúposodott, de képtelen volt a kocsikat továbbvinni. Meg kell ragasztani, pár órába beletelik, mire megszárad, és visszaszerelik… ma éjjel már nem fogunk dolgozni! – közölték. Épp arra jött Laci, és kérdezte, mi baj, miért nem dolgozunk? Lívia mondja neki, hogy miért. Laci nem akarja elhinni, megy és megnézi. Később az a hír járja, hogy Laci azt mondta, Vira még korábban megkérdezte tőle, meddig tart egy szalagot megragasztani? Vajon igaz-e ez?

– Úgy érti, hogy készült a „merényletre”?

Az asszony megvonta a vállát. Tanácstalan volt. Inkább folytatta az elbeszélését.

– Líviával átmentünk a másik oldalra, hogy mi is megnézzük a „balesetet”. El nem tudtam képzelni, hogy egy olyan vastag lánc, ami a kocsikat viszi, hogy tud csak úgy elszakadni. Persze, azt én nem tudtam, sosem figyeltem, hogy csak a mellettünk lévő két soron van olyan láncos megoldás, ezen nem. Itt szélességre-vastagságra egy derékszíjhoz tudnám hasonlítani a szalagot, és ebből fut egy-egy a kocsi két oldalán. A sarkon átadja a kocsit a másik szalagnak, ami a következő sarkon szintén átadja… és így egyszer csak körbeér. Nos, egy ilyen szalag szakadt el. Vagy vágták? Mire megnézhettük volna, a karbantartók már elvitték, így saját szememmel nem láthattam a „szakadást”. Át kellett mennünk a másik csarnokba, ha nagy baj van, és áll a gépsor, általában átküldenek bennünket, hogy ott segítsünk a selejtek szétszerelésében. Most is így történt. Két órát, talán kicsit többet is töltöttünk ott, amikor szóltak, hogy menjünk vissza.

– Mégis elkészültek? Nem tartott reggelig?

– Mire visszaértünk, addigra ott már állt a bál! A karbantartók szerint valaki elvágta azt a szalagot, ami a kocsikat továbbította. Merthogy egyenes a szakadás, ha elvásik, akkor görbe, elvékonyodott, rojtos… láttunk-e valakit, aki itt járt a szünetben? Hiszen előtte még jó volt, és utána nem indult. Tehát akkor kellett valakinek elvágnia! Hűha! Egyszerre gyanúsítottakká váltunk valamennyien! Biztosan nem akartunk dolgozni, és szereztünk magunknak egy kis pihenőt…

– Hát ez elég kellemetlen lehetett! A többiek ferde pillantásait elviselni, a hátuk mögött elsuttogott vádakat… tudom, milyenek az emberek! Élnek-halnak egy kis pletykáért.

– A két lány, Vira és Edit fel volt háborodva… hogy mondhatnak ilyet, hogy bárki is elvágta! Ugyan, ki szórakozna ilyennel? Ők nem láttak semmit, és csak a festéket keverni mentek oda, de nem nyúltak semmihez… különben is, nem lehet azt csak úgy elvágni… hiszen olyan, mint egy régi katonai derékszíj! És hogy terjeszthet a Laci ilyen hülyeséget? Ők csak egy régi esetről beszéltek, hogy „ugye, milyen sokáig tartott megjavítani, amikor elszakadt?”. Miklós, a szalagvezető közölte, hogy riasztották a nagyfőnököt.

– Botrány lett?

– Reggel vártam, hogy bejön valaki a vezetőségből vizsgálódni, de nem jött. Este Lívia hívott, hogy nekem ugyan nem szóltak, de a többieknek be kellett menni a céghez délután kettőre, és kérdezgették őket… este pedig jön az igazgató, és gyűlést tart… de ne tudjak róla, és ne mondjam senkinek, hogy ő engem felhívott! Péntek este talán csak én éreztem úgy, de egyik lány sem szólt hozzám. Odamentem, hogy ma is kellek-e, milyen munka van éppen, de jóformán rám sem néztek. Miklós is elnézett a fejem felett. Egyikük sem említette meg, hogy behívatták őket.

– És nem kérdezhet rá, ha nem akarja Líviát bajba sodorni… értem. Azóta már elmondták?

– Nem. Hivatalosan ezt még ma sem tudom.

– Hogy zajlott a gyűlés?

– Az igazgató elmesélte annak, aki még nem hallotta, hogy mi történt… hozzátette, tudja, hogy sok a munka, fáradtak vagyunk, de nem ez a módja a pihenésnek. Ez már bűncselekmény! Felajánlotta, hogy ha a tettes önként beadja a felmondását, akkor megússza ennyivel, de ha ő fogja meg, akkor bírósági ügy lesz belőle, kártérítés, stb… Éjszaka nem tudtam beszélgetni a lányokkal. Máshová osztottak be. Feltett szándékom volt, hogy reggel, ha magunkra maradunk Virával a kocsiban, rákérdezek tőle. Ezen a héten én vittem haza autóval, hogy ne kelljen a buszra várnia, és onnan visszagyalogolni, amikor a lakásuktól nem messze visz az utam. Ha a sarkon kiteszem, kevesebbet kell mennie a sötétben… ez sem jött össze! Reggel nem várt meg, elment Edittel, és még annyira sem méltatott, hogy szóljon…

– Vajon félt a szeme elé kerülni? Attól tartott, hogy elárulja?

– Ezek a gondolatok nem hagynak nyugton engem azóta sem. Így van? Vagy csak én képzelem így? Vira, tiszta a lelkiismereted? – tette fel a költői kérdést égre fordított szemekkel, csak úgy a semminek. Hisz honnan is kaphatna választ?

– Magának mi a véleménye az ügyről? – kérdezte Géza.

– Hááááááááááát… én nem láttam semmit. Onnan, ahol ültem, akkor sem láttam volna, ha akarok… csak ne mondta volna műszakkezdéskor Vira, hogy üldögélni fogunk szünet után! Mert, ha összerakom az apró kis mozaikokat, bizony nem szép dolog sül ki belőle! – bólogatott rosszallóan. – Csakhogy annyira feltűnő volt, ahogy Norbit eltávolították… vagy csupán nekem? Ott, a szalag túlsó oldalán, ahol ő dolgozik, ott történt… neki nem volt szabad a helyére menni, ne láthasson semmit, inkább hozzon két üveg szódát! Történhetett így is!

– Vajon van-e egy női kézben annyi erő – töprengett fennhangon Géza, – hogy egyetlen nyisszantással elvágjon egy olyan kemény műanyag szalagot? Szerszámhoz hozzájuthat, ha akar valaki, de erőhöz? Hiszen nyirbálásra nem volt idő! És, ha küszködik vele, akkor rojtos lesz… Talán mégis magától pattant el olyan egyenesen? Elfáradt az anyag?

– Nem tudom, de azt sem szeretném, ha rám húznák a vizes lepedőt! Merthogy öt percig csak én tartózkodtam ott, bár Norbi is ott volt mellettem, meg még valaki is rámszólt, hogy „jó étvágyat!”, amikor ott ültem a helyemen… méterekre a „tetthely”-től, a másik oldalon… Most aztán törhetem a fejem, hogy beáruljam-e a munkatársaimat, vagy ne? Bizonyítani nem tudom, nem is akarok nekik rosszat, hiszen egyébként aranyosak-kedvesek, csak egy kicsit lazítani szerettek volna… már, ha tényleg ők voltak! És, ha nem?

– Bizony, ez fogós kérdés!

– A dán királyfi, Hamlet jutott eszembe… az ő legendás, de rossz kérdésével! „Lenni, vagy nem lenni?” Ugyan már! „Tenni, vagy nem tenni?” Ez itt a kérdés!

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

4 hozzászólás a(z) “Hamlet után szabadon…” bejegyzéshez

  1. Hamlet után szabadon

    – A Bermuda-háromszög rejtélye semmi ahhoz képest, ahogy a magyar almának, hagymának és paprikának nyoma vész. Tudod, mit gondolok? Mi, ugye, nagyon jól tudjuk, ha a tréfát félretesszük, hova tűnik a magyar paprika meg a többi. Szerintem a Bermuda-háromszög is ugyanilyen nyilvánvaló azok számára, akik közelebb állnak hozzá.
    Ebben igazat adtam Fricinek.
    – Próbáljunk rájönni, mi lehet az? – kérdeztem.
    – Nincs elég információnk. – Nevetett, mint mindig, ha úgy vélte, hogy filmízűen fejezte ki magát. – Sherlock Holmes is megmondta: üresben járatni az agyat felesleges, sőt veszedelmes dolog.
    – Keressünk róla könyveket. Jó, mondjuk magyarul a Bermuda-háromszögről aligha van sok, de ha az elméleted igaz, az UFO-kérdésben is igaznak kell lennie. Arról pedig tömérdek könyvet találunk.
    A könyv volt a mi közös szórakozásunk, a Fricié meg az enyém, első számú témánk. A megbeszélt időpontban találkoztunk a padnál, a padunknál, a tragédia óta hetente legalább négyszer, és eszmét és könyvet cseréltünk. Rájöttünk, hogy Graham Greene gyűlölte a kutyákat, és hogy Moravia minden férfit és nőt egy szempontból ítélt meg, és ez Dosztojevszkij esetében tévútra vitte. Egy átlagos könyvet, mondjuk egy krimit egy nap alatt kiolvastunk, ha a tiszta játékidőt számítjuk, merthogy Frici nyáron is dolgozott a konzervgyárban, így neki két napba telt. Három műszakba járt: első héten hattól kettőig, a másodikon délután kettőtől este tízig, a harmadikon este tíztől hajnali hatig – a műszakpótlék eltörlésekor elmentünk egy önkiszolgáló étterembe, „megülni a halotti tort”. Ősszel, mondta, ha vége a szezonnak, nem lesz ekkora hajtás, de most már a pénz is marad ugyanolyan kevés, viszont több ideje jut olvasni – bár Frici attól tartott, hamarosan túlságosan is sok ideje lesz majd mindenfélére. A gyárat megvette egy befektetőcsoport, azt se lehet tudni, külföldiek-e vagy sem. Az ilyesmi, jelentette ki Frici, egy cég halálos ítéletével egyenlő.
    – Jövő ilyenkor – jósolta – egy műszakba járunk, és almát hámozunk… Két év múlva meg már nem leszünk sehol.
    – Mihez fogsz akkor kezdeni?
    – Nem tudom, de nem is aggaszt… Huszonhét évesen még könnyű találni olyat, aki kizsákmányolja az embert.
    Néha elmesélte, milyen napja volt, de csak miután részleteztem az én bolondokházámat otthon (a szüleim válófélben voltak, és egymásra licitálva rajongtak az ő pici lányukért). Arra nem kérdeztem rá egyszer sem, miképp kötött ki a szalag mellett. Nem szerette csinálni (ugyan ki szerette?): a hőség nem zavarta, annál inkább az állandó zaj, ha pedig füldugót használt volna, mint ahogy néhányan próbálták, nem hallja meg, ha esetleg egy targonca neki akar menni – akadt egy-két őrült, aki úgy vezette a targoncáját, mint a gokartot. Nagyon balesetveszélyes munkahelyet takar az ártalmatlan „konzervgyár” szó, az ember nem is hinné. A tartósítóipar kulijai, állapította meg egyszer Frici, ritkán jutnak panaszkodási felülethez.
    Mikor először találkoztunk, be volt kötve a keze. A pad tetején ült, és hangtalanul, behunyt szemmel sírt. Nagyon sovány valaki volt, talán ezért tűnt annyira ártalmatlannak. Senki nem járt éppen arra: a temető felé vezető út és a gimnázium felé vezető út találkozása mögött áll a pad. Ma se értem igazán, de miután megálltam mellette, és sokáig néztem, hogy vajon tényleg sír-e, mert még senkit nem láttam teljesen hang nélkül sírni, hirtelen megkérdeztem, ennyire fáj-e a keze.
    Kinyitotta a szemét, rám bámult, a meglepetéstől abbahagyta a sírást, és ép kezével elmaszatolta a könnyeket az arcán.
    – Nem. Nem fáj. Ez semmi. – Mintha megijedt volna.
    – Mi történt? – kérdeztem, akár egy régi barát.
    Összehúzta a szemét, próbált magához térni és gondolkodni; most már tudom, hogy ő tényleg azt hitte, ismerjük egymást, csak nem emlékszik rám. Később kiderült persze, hogy nem így van, de akkor már nem számított. Végül egyszerűbbnek vélte, ha válaszol:
    – Felrobbant az üveg.
    – Miféle üveg?
    – Paradicsomsűrítmény. – Próbálta megmagyarázni. – Vettem le… még forró volt… túl nagy volt a nyomás, nem volt rendesen lezárva… és felrobbant.
    – Úgy nézhettél ki, mint egy horrorfilmben… Csupa paradicsom… – Nem volt valami nagy vicc, de kicsit enyhült a hangulat. – Felülhetek melléd? Nem zavar?
    Egy jó darabig csak ültünk és hallgattunk. Idősebb nő jött arra, fekete tacskóval; a tacskó piros hámot viselt, és megpróbált felugrani a padra. Mindketten megsimogattuk, majd Frici hosszan nézett a kutya után, és megint majdnem elsírta magát.
    – Szalontai András. Így hívták.
    – Kit?
    – Egy ismerősömet… targoncavezető a gyárban, ahol dolgozom. Neki is egy tacskója volt… Foltos. Biztos hiányolja a gazdáját.
    – Meghalt?
    – Meg. Tegnap temették. – Zsebkendő után kotorászott, nem talált, én adtam neki egy tízes csomagot – állatfigurásat, zsiráf volt rajta.
    – Nem hittem volna. Egyáltalán nem hittem volna. Voltam nála benn a kórházban, és még biztattam… Tudod, ahogy a nagybetegeket biztatni szokás, hogy „ne beszélj butaságot” és „meg fogsz gyógyulni”… Persze csakis gyávaságból mondjuk az ilyesmit, mert félünk szembenézni azzal, hogy meghal, inkább kihátrálunk ezzel az áltatással, nézzen vele szembe egyedül… Sose hittem volna, hogy én is ilyen vagyok. Tényleg azt hittem… Most már mindegy.
    – De nem vagy orvos – mondtam bizonytalanul, csak hogy mondjak valamit. – Honnan tudhattad volna? Gondolom, neked nem is számoltak be úgy, mint a családjának.
    – Senki családtagja nem volt. Csak a felesége. Szegény Emese! Még gyerekük se volt. Csak a kutya.
    – Mi vitte el, betegség? Baleset?
    – Baleset… Egyik éjjel gyorsulási versenyt rendeztek kinn a rámpán… Nem is értem, Szalontai nem volt az a fajta, de éjszaka az ember mindenféle őrültséget kipróbál, csak hogy ébren bírjon maradni… És lehajtott a rámpáról. Valami vérömlenybe vagy mibe halt bele.
    Ez a beszélgetés nyár elején történt, és tulajdonképpen csak a történet felét jelentette, de ezt csak szeptember utolsó hetében tudtuk meg. Színházba mentünk: az egyik barátnőm mamája révén a főpróbát megelőző utolsó próbára. A Hamletet próbálták. Magdi azonnal eltűnt mellőlünk, mihelyt meglátta „az ő drágáját”, Frici pedig rögtön ismerősbe botlott: Bartha úr szintén a gyárban dolgozott, az irodán, a felesége pedig a társulat tagja volt, egy színésznőt játszott, aki a királynét játszotta. Bartha úr egyfolytában azt hajtogatta, hogy ezt a szerepet a történeti hűség miatt férfira kellett volna osztani, akkor neki nem kéne itt ülnie, és nem lenne részeg.
    Gimnázium első osztályában tanultuk a Hamletet, de én sose olvastam el, nem is láttam, és most nagyon meglepett, hogy a „kikel tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki” nem arra vonatkozik, hogy meg kéne ölnie a királyt, hanem hogy öngyilkos szeretne lenni. Fricinek a darab legeleje tetszett, a Szellem – bevallotta, hogy ő olvasta ugyan a Hamletet, de már az első felvonás után elvesztette a fonalat, fogalma sem volt róla, ki mit csinál, arról meg végképp nem, hogy miért, és csak dacból olvasta végig. A monológ volt az egyetlen, amit, úgy vélte, értett.
    – Ismertél valakit, olyan valakit személyesen, aki öngyilkos lett? – kérdeztem az egyik szünetben.
    – Nem… Azt hiszem, nem.
    –Dehogynem – szólalt meg Bartha úr a hátunk mögött. – Szalontai. Ő igen.
    Úgy halálra rémített minket, mintha ő is szellem lett volna.
    – Szalontai nem lett öngyilkos – dadogta Frici. – A fejsérüléseibe halt bele.
    – Aha. A fejsérüléseibe, igen. Amiket akkor szerzett, mikor kivetette magát az ablakon.
    – Az ablakon? Otthon? – Frici semmit se értett, fuldokló módjára próbált belekapaszkodni valamibe. – De a felesége?…
    – Emese? Mi van vele? – Bartha úr csuklott egyet. – Nem vagyok részeg…
    – Persze hogy nem részeg, maga színjózan, csak azt mondja meg: a felesége? Neki tudnia kellett volna, én beszéltem vele a temetésen…
    – A felesége! A drága Emese! Ő volt az, aki eltussolta. Persze nem a hatóságok előtt… Csak a nyilvánosság előtt… Én láttam a papírokat… Nem vagyok részeg!… Eltussolta… – Most egy pillanatra tényleg józannak látszott. – Te rendes gyerek vagy, úgyhogy neked meg a barátnődnek elmondom az én titkos, privát elméletem. Szerintem a felesége sugallta neki az ötletet, mert nem akart egy nyomorékhoz láncolva élni.
    – Nem igaz!
    Páran felénk kapták a fejüket. Bartha úr rájuk mosolygott, majd ránk, aztán tovaimbolygott. Nem mentünk utána, nem lett volna semmi értelme: hangosan kérdezgette, merre van a mosdó.
    – Hányni akar – mondta Frici egy szakértő biztonságával és egy naposcsibe hangerejével. – Nekem is kedvem lenne hozzá.
    Úgy is nézett ki: a bőre egészen szürke lett, és vörös foltok kezdtek előtűnni rajta. Megfogtam a vállát, és kicsit megráztam.
    – Szerintem menjünk innen – mondtam neki, és igyekeztem nagyon nyugodtnak és határozottnak látszani. – Elég a klasszikusokból mára. Magdit meg se kell keresnünk, rá van csavarodva arra a srácra.
    Engedelmesen jött velem.
    A múzeumnál jártunk, mikor szemerkélni kezdett az eső; örültünk neki, illett a hangulatunkhoz.
    – Talán nem is igaz.
    – De, sajnos igaz kell hogy legyen. Bartha úr egy szeszkazán, de hazudni nem szokott… És okos ember.
    Vagy tíz percig csak mentünk némán az esőben.
    – Nekem sose lenne merszem hozzá – mondta hirtelen Frici. – Ki is mondta, hogy csak attól félünk, amit nem ismerünk?… Talán ő is a Hamletből vette, és milyen igazuk volt! Neked jutott valaha eszedbe?
    – Hogy megöljem magam? – Bólintott. – Soha. Dehogyis!
    – Nem. Hát persze, hogy nem. Hülye kérdés volt, bocsánatot kérek.
    – Te sose bírsz szabadulni a gondolatától, igaz? – kérdeztem halkan.
    Frici mélyet sóhajtott, és folytattuk a sétát néma csendben. A buszvégállomásnál szólalt meg újra.
    – El kell hoznunk valahogy attól a nőtől a kutyát.
    Azonnal tudtam, hogy Emesére és Szalontai tacskójára gondol.
    – Gondolj csak bele, mit csinálna vele, mikor a kutya majd öreg lesz!

  2. Végre sikerült elolvasnom a novellát többszöri nekirugaszkodás után. Szerintem terjedelme miatt és tartalmilag inkább elbeszélés. Örülök, hogy Lyza invitált a TOLLAL.HU oldalra, és végül itt kötöttem ki, mert megfogott a pályázat, és sok érdekes művet olvasok itt. Gratulálni tudok a sokoldalú írónak, érdekes ember lehet, az, akivel hajnalig az ember talál témát. Köszönöm a sok jó élményt, az érdekes gondolatokat. Dicsérő szavakat írok e mű alá, közben eléggé unalmas volt számomra ez a téma, lehet, hogy az érdeklődőt jobban lekötne. A nő tanúja volt a bűncselekménynek, azonban furcsa, hogy csak könnyezik. És akad ilyen Géza, aki ennyire türelmesen végighallgatja az eset részletezését és nem unja?

    1. Igen, tudom, igazad van a terjedelemmel kapcsolatban, csak nem akartam külön menüpontokat, így is van már elég. Ezért egybevettem gyűjtőnév alá. A régi oldalamon Történeteknek hívtam, lehet, okosabb lett volna itt is, de már nem cserélem, főleg a pályázat alatt 🙂
      Köszönöm a dícsérő szavakat!
      Tudom, persze, hogy unalmas (van még egy ilyen, a “Hazafelé”, az még unalmasabb, viszont nagyon jól kifejezi, amiért íródott). Annak nem az, aki érti, tudja, miről szól. A nő azért könnyezik, mert bizony nem volt tanúja a dolognak, csak apró mozaikokat rakott össze, és akár úgy is lehetett volna, de nem biztos benne. Tanácstalan. Géza? 🙂 Ő türelmes, mert annak alkottam 🙂

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!