A kisöreg

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


 

A kisöreg három napja jelent meg Eszter munkahelyén, s neki azóta sajgott a szíve, és sírhatnékja támadt, ahányszor rápillantott. Ugyanaz a vékony arc, ősz haj, fakó szem. Csak a haja volt dúsabb valamivel, a szemöldöke meg sokkal. A fogatlanságtól beesett felső ajka úgy nézett ki, mintha az alsóval beharapta volna, s a szája íve ugyanúgy görbült lefelé, amint összeszorította nagy igyekezetében. Ugyanazok a gesztusok. Ahogy a kezével finoman megbökte, s bizalmasan közel hajolt, míg huncutul elmondta az ismert szóviccet. Ugyanaz a hangszín, melyen közölte, hogy őt munkával nem lehet megijeszteni. Ugyanaz a tétova mosoly, értetlen tekintet, amit mégis megcáfolt a hanglejtés: „Pihenni? Minek?”

Bandi bácsit egyhangúlag befogadták a csapatba. Könnyű, bár unalmas munkát adtak neki, amit ő gond nélkül elvégzett. Nem hibázott, nem nyúlkált tiltott helyre a gépben, nem siránkozott, hogy fáj a lába az állandó egyhelyben állástól. Nem csavargott el a helyéről. Amikor őt munkára nevelték, még volt tartás a fiatalokban, nem úgy, mint manapság.

Sajnálták és csodálták egyszerre a kisöreget, aki szeretett beszélgetni, s apránként sokat elárult magáról. Mindjárt hetvenöt éves lesz, tizennyolc éve nyugdíjas. Papíron! Tizennyolc éve dolgozik megállás nélkül a nyugdíj mellett, miközben csak napokat pihent, valószínűleg azt sem önként, hogy azt a félmilliót, ami még hátravan, végre letörleszthesse.

Rég dédapa-korba lépett – gondolta Eszter, s nem merte megkérdezni tőle, mikor és mennyi hitelt vett fel, mire – vagy inkább kire? – költötte. A házukra? A lányai taníttatására? Vagy az unokákéra? A beteg feleségére? Végül is mindegy, ha még öt évig fizetnie kell. Most azért dolgozik a gyárban, hogy lerövidíthesse azt az öt évet.

Eszter fejében megfordult a gondolat, hogy odaadja neki a spórolt pénzét, hadd fizesse ki a tartozását. Kérdés, elfogadná-e? S megoldás lenne-e ez? Vajon a családnak tényleg nincs annyi pénze, hogy összedobják azt a nyavalyás félmilliót? Persze, nem kis pénz az, de ott a két gyereke, és a négy felnőtt unoka… Valóban a pénz hiányzik, vagy a becsület, az empátia, a szeretet abban a családban? Önző és nemtörődöm az ifjabb nemzedék, vagy csak nincs szerencséjük az életben? Kérdések…

Eszter lelke háborgott, szégyellte magát a család helyett. Ő biztos nem hagyná az apját robotolni, inkább vállalna külön munkákat, de összekaparná azt a pénzt.

Másrészt meg ismerte az öregeket, hiszen az ő apja is ilyen volt, pont ilyen. Egyszerűen muszáj volt folyton csinálnia valamit. Ha mást nem, hát a garázsban matatott, Eszter gyanúja szerint a sok apró szöget-csavart pakolta át jobb oldalról balra, másnap meg vissza. Mindegy is volt, csak motoszkálhasson, s ne a tévét bámulja naphosszat, főleg, ha már alig hallja. Meg aztán jöttek a garázsszomszédok, s váltottak vele néhány szót. Elbeszélgettek, igaz, néha egymás mellett, de elbeszélgettek. Apja sosem mutatta, hogy nem érti, amit mondanak, a szomszédok meg nem éreztették vele, hogy nem a témához szól hozzá. Néhanapján ittak egy pohárka vérnevelő vörösbort. A lassú leépülés hirtelen gyorsult fel, hogy aztán – két évvel azelőtt – megtérjen a Teremtőhöz.

Bandi bácsi még jó erőben volt, szellemileg tiszta, s a keze sem remegett. De Eszter szerint akkor sem kellene már fiatalokat megszégyenítő kitartással nap mint nap egy gyárban robotolnia. Könyörögni a munkavezetőnek, hadd menjen dolgozni. Pirosbetűs ünnepnapon a szomszédnak betonozni, vasárnap takarítást vállalni. Vajon meddig bírja még? Mikor mondja azt, hogy „Elég!”?

Eszter nem ismerte a családot, a körülményeket, nem akart látatlanban ítélkezni. Nem tudhatta, miért van így, ahogy. Talán megvan az oka, miért az öreg gürcöl a fiatalok helyett. Talán büszkeségből, talán segítőkészségből, de mindenképpen muszájból. Nem ítéli, nem ítélheti el őket! – győzködte magát, sikertelenül. A fenét nem! Igenis elítéli őket! Mert milyen gyermek, milyen unoka az, aki hagyja, hogy az öreg dolgozzon? Hogy így és ennyit dolgozzon. Mert az rendben van, hogy idősen is tevékenykedni akar, de tegye hobbiból, s ne kényszerből. Öröm legyen számára, ne kötelesség!

Eszter képtelen volt úgy nézni Bandi bácsira, hogy ne az apját lássa benne. Tudta, még jó darabig sajogni fog a szíve, és a könnyei is csurognak majd, ha rágondol, mégis remélte, hogy „megtartják” a kisöreget. Ha már mindenhonnan elküldték, legalább ott, náluk maradhasson, amíg rendbehozza a családi kasszát.

Talán már nem sokáig, ha sikerül a terve…

Talán nem kell még öt évet lehúznia, csak most hagyják még egy kicsit dolgozni…

Talán marad még néhány „jó éve” a megérdemelt pihenésre…

Megosztás ezzel:

FacebookTwitterGoogleLinkedInEmail this page


Share

Vélemény, hozzászólás?


Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

A képzelet tengerén hajózom…

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a cookie-k használatát!