Eliza Beth: Anyatanya avagy Kiragadott pillanatok

Részletek

      "...

      Négy lány és három fiú váltogatták egymást a kifutón. Amíg két lány bemutatta a ruhákat, a másik kettő öltözött, a fiúk már készen álltak. Aztán váltás. A fiúk bemennek, a lányok kijönnek, irány az öltöző, a másik két lány az ajtóban vár… Cindy még mindig sehol. Pedig az est fénypontja, a menyasszonyi ruha csak rá vár. Már nincs idő átalakítani, a többi lánynak túl hosszú. Cindy százhetvennyolc centijéhez szabták.
      Az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy ne mutassák be. Az a ruha a csúcs! És mellette a két koszorúslány, valami csoda. De hol van már az a lány? Megfojtom! Tényleg megfojtom, csak kerüljön a kezem közé! – fogadkozott.
      Legalább hívna fel, bár már úgyis mindegy! Már késő szerezni helyette valakit. A fenébe! Sanda szemmel kezdte méregetni az esküvői ruhát…

      – Miriam? Vannak kellékeink?
      – Mint mindig. Mire gondolsz?
      – Paróka, szivacsos melltartó, műmell, műszempilla, mit tudom én, mit használnak a nők!
      – Műmell? – kerekedett ki Miriam szeme. – Minek az? Van igazi mindegyik lánynak.
      – De nekem nincs! – vágta rá indulatosan a férfi. – Sminkelni tudsz-e?
      – Mire készülsz, Alphonz?
      – Valakinek be kell mutatni a menyasszonyi ruhát. Több hónapos munka nem veszhet kárba Cindy miatt.
      Odalépett a fogashoz, ahol vállfán lógott a ruhaköltemény. Villámgyorsan leszórta magáról a holmiját. Ott állt egy szál fekete boxerben, leemelte a ruhát, és belebújt. Most áldotta a sorsát, hogy lányos külsővel ajándékozta meg. Soha nem volt egy deltás izompacsirta, szép, kidolgozott izomzata volt, de nem feltűnő. A vállai nőiesen keskenyek, és a férfias szőrzettel sem volt gondja. Az a kevés, ami akadt, világosszőke volt.
      – Hogy az ördögbe tudjátok felvenni ezeket a rongyokat? – mérgelődött. Belegabalyodott a bő, fodros selyembe.
      – Várj, segítek! – nevette el magát kínjában a titkárnője. Kiszabadította Al fejét, és eligazította rajta az anyagot. Már nem nevetett. Al szép szál, vékony legény volt, száznyolcvanhat centi magas, hasonló egy paradicsomkaróhoz. De ez a menyasszonyi ruha úgy állt rajta, mintha nem is Cindyre, hanem rá tervezték volna. – Pillanat! – fordult oldalra, a kellékes ládikó felé. Beletúrt, majd kivett valamit. – Műmell az nincs, de szerencsére a ruha saját, beépített melltartóval rendelkezik, csak ki kell tömnünk.
      És két puha gombolyagot kezdett beletömködni. Szakértő szemekkel figyelte, hogy egyforma legyen mindkettő, szép formájúra is sikeredjen. Egy percig matatott, aztán elégedetten lépett a férfi háta mögé.
      – Felhúzom a cipzárt – közölte, és felhúzta. A következő mozdulatával megint a ládikában keresgélt. – Szőke, barna, vörös, vagy fekete?
      – Micsoda? Most akarod kiszedni belőlem, hogy milyen az esetem?
      – Inkább azt akarom kiszedni belőled, hogy milyen parókát szeretnél viselni? Kevés az időnk! – figyelmeztette a főnökét.
      – Amiben nem ismernek rám!
      – Akkor legyen fekete, az megváltoztatja az arcodat. – És már elő is vett egy hosszú, göndör, fekete parókát. – Hajolj le!
      Alphonz Berry lehajolt, és Miriam a fejére illesztette a póthajat. Fogta a sminktáskáját, és előszedte a legkülönfélébb szemfestékeket, rúzst, púdert. Körülnézett, mire állhatna fel.
      – Leüljek? – kérdezte Al.
      – Abban a ruhában? Eszedbe ne jusson! – förmedt rá Miriam. Egészen lázba jött a feladattól. Tudta, hogy percei vannak csak, hallotta a zenét, hamarosan Cindy következik. Vagyis következne! – javította ki magát gondolatban. Talált egy kisszéket, odaállította a főnöke elé, és felállt rá. Így épp annyival lett magasabb a férfinál, hogy kényelmesen tarthassa a kezét.
      – Műszempillára nincs idő – morfondírozott hangosan, – ha nem jól ragad oda, és leesik, az rosszabb, mintha nincs. Inkább erősebben festem.
      Közben járt a keze, Al meg sem mert moccanni. Szemhéjára ametisztszínű púder került, arannyal vegyítve, szempilláját és szemöldökét fekete spirállal sötétítette a nő.
      – Nincs cipőm! – sziszegte mozdulatlan arccal, nehogy megzavarja a lányt a munkában. Negyvenhármas női topánkájuk nem volt.
      – Nem tesz semmit! – legyintett nagyvonalúan két púderpamacsos simítás között Miriam. – Annyival magasabb vagy, mint Cindy, neki kellene tízcentis sarok, hogy a ruha hossza jó legyen. Neked mezítláb is jó lesz. Ha nem lépsz túl nagyokat, nem fog kikandikálni a lábujjad a ruha szegélye alól. Még szerencse, hogy ez a modell nincs elöl magasan felkerekítve, mint a tavalyi. Abban milyen szép lennél!
      A tavalyi? Egy pillanatra összenevettek. Elképzelték, ahogy lépked a kifutón, mezítláb, harisnya nélkül, és a hosszú szoknya minire szabott eleje alól kilátszik a fekete boxer…
      – A kesztyű! – jutott eszébe a férfinak. Könyök fölé ér, most jól jön, hogy eltakarja a karját. Áldotta a percet, amikor rábólintott a zsabóra. Eleinte nem akarta engedni, mert furán nézett ki, egy váll nélküli ruha, zsabóval. De aztán Liberty rábeszélte, bár igaz, kicsit alakított is rajta. Most remekül elfedte a nyakát.
      Miriam épp a kissé féloldalasra álmodott fátylat biggyesztette a férfi fejére, amikor beléptek a koszorúslányok. Gyönyörűek voltak, és izgatottak.
      – Hát mégis előkerültél, Cindy? – kérdezte egyikük. – Hol a főnök? Azt hittem, már rég itt rágja a körmeit az ajtóban.
      – Mennetek kell! – tolta az ajtó felé „Cindyt” Miriam. – Gyerünk, lányok, már a ti zenétek szól. Indulás!
      Al vett egy hatalmas levegőt, és elindult az oroszlánbarlang irányába. Úristen, mi a fenét csinálok! – döbbent rá. Eddig fel sem fogta, hogy mire készül. Vetett egy futó pillantást az öltözőtükörbe, ahogy elhaladt mellette. Rácsodálkozott arra a gyönyörű nőre, akit ott látott, de valójában a saját képét kereste. Egy vékony, szőke, idegroncs férfit, de csak egy fekete szépséget talált. Nem csoda, hogy a lányok nem ismertek rá! Laza mozdulattal hátradobta a haját a jobb válla felett, ahogy a lányoktól látta, felvetette a fejét, és elszántan folytatta az útját.
      – Aprókat lépni! – szólt utána erélyesen Miriam. Aztán a szívére szorította összetett kezeit, és küldött egy fohászt az égieknek.
      Aprókat lépni! Aprókat! – figyelmeztette magát Alphonz. Tekeregni, vonaglani, forogni, mindezt szépen, lassan, kecsesen! Nőiesen! Hűűűűű, soha nem gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz. Az uszály nem engedte lépni. A lábujjaira pláne figyelnie kellett. Még az hiányozna, hogy egy szemfüles fotós megörökítse! A fényszórók elvakították, de legalább nem látta a tömeget. Az első sorban ülőket még felismerte, de hátrébb már összemosódtak az arcok. Remélte, hogy a smink és a reflektorok erős fénye őt is felismerhetetlenné teszik.
      A kifutó végén kicsit megállt, hogy a közönség jól megszemlélhesse a ruhát. Lenézett maga elé, bár elméletben tudta, hogy nem lenne szabad. Hogy csak előre kellene néznie, át a fejek felett. Valami vonzotta. Muszáj volt odapillantania. Tekintete összekapcsolódott egy feketehajú tünemény tekintetével. A lány laza kontyban viselte a haját, a feje tetején rögzítette néhány fésűvel, csattal. Sötétbarna írisze, hatalmasra tágult szemei elvarázsolták a férfit. Pillantása lecsúszott a lány szájára. Csókolnivaló! Jobb kifejezés nem jutott eszébe róla. Érezte, ahogy férfihormonjai működésbe lépnek. Szívverése felgyorsult, pedig már eddig is rekordot döntögetett az izgatottság miatt. Most meg itt áll talpig hófehér menyasszonyi ruhában, és már a meztelen talpa is az ismeretlen lányt kívánja. Egyéb testrészeiről nem beszélve!
      Pillantása most a lány szomszédjára esett. Hollie kutakodva bámult fel rá. Nem volt biztos magában. Pontosan látta rajta, hogy küszködik. Alig észrevehetően felvonta az egyik vállát, vágott egy kelletlen fintort, mintha csak azt mondaná: Látod, ide süllyedtem! Hollie kutató tekintete döbbentre váltott.
      – Fordulj meg, Cindy, és indulj vissza! – térítette magához a koszorúslány halk dünnyögése. A lány ott perdült meg mellette, és mozdulatlan ajkakkal figyelmeztette. Al sarkon fordult, még egyet perdült, vigyázva, hogy bele ne gabalyodjanak a lábujjai a ruha aljába, és elmasírozott. Még kétszer megállt, amíg a kijáratot elérte, kicsit riszálta magát, aztán szabályosan kimenekült a rivaldafényből.
      A felcsattanó tapsot már az ajtó túlsó oldaláról hallgatta. Hátát nekitámasztotta a falnak, és a fejét ritmikusan oda-odakoppintgatva igyekezett lenyugtatni magát.
      Egyszercsak Hollie jelent meg a látómezejében. Az öltöző felől érkezett, és nem egyedül! Az a tündér kísérte!  Alphonzban újra feltámadt a hév. Hirtelen kinyújtotta a kezét, megragadta a fekete szépség karját, magához rántotta, és a szájára tapadt.
      Flora védekezni próbált. Iszonyatos érzés volt, hogy egy másik nő csókolja erőszakosan, még iszonyatosabb, hogy élvezte. Megkísérelte eltaszítani magától, de meglepően erős volt. Karjai vasabroncsként szorították, nyelve addig furakodott, míg sikerült a fogait szétfeszítenie. Ekkor a szorítás enyhült, az erős karok simogatni kezdték a hátát. Flora észhez tért, és ellökte magától a manökent. Ugyanazzal a mozdulattal lekevert neki egy hatalmas pofont.
      – Ezt megérdemeltem! – szólt lágy baritonhangon a másik lány. Majd egy mély sóhajjal végleg kiadta magából a felgyülemlett feszültséget. – Bocsásson meg, hogy így letámadtam!
      Még egy másodpercig fürkészőn nézett a sötét íriszbe, aztán elfordult, és parókástól lekapta a fejéről a fátylat.
      – Al? Hát tényleg te vagy? – Hollie hitetlenül kacagott fel. – Mivé lettél, kedvesem? Eddig nem is sejtettem, hogy transzvesztita vagy!
      – Ne szólj! – mordult rá fenyegetően a férfi. Majd már Miriamhoz intézte a szavait, aki megjelent, hogy lesminkelje. – Cindy nem jelentkezett?
      – Cindy jelentkezett volna, ha felveszed a telefonodat! – szólalt meg valaki a háta mögött.
      – Megfojtalak! – fordult Al, két kezét dühödten nyakmagasságig emelve. Aztán a fenyegető kezek bénultan hullottak le. – Hogy nézel ki?
      Cindy arcán horzsolások, a bal arccsontján egy tapasz, a ruhája véres, szakadt, hóna alatt mankó, bal lába merevre gipszelve. A hozzá tartozó nadrágszár cafatokban lógott.
      – Egy sietős autós betolt a pirosba – fanyalgott. – Későn fékezett, nem tudott megállni, és hátulról nekem jött. Aztán kaptam egyet oldalról is, mert közben megindult a forgalom…
      – Eltört a lábad? Más bajod nem esett?
      – Nem, egyelőre. Majd hétfő reggel nyolckor. – A férfi kérdő tekintetére folytatta. – Arra van beütemezve a megfojtatásom, ha jól értesültem.
      – Azt hiszem, a körülményekre való tekintettel elhalasztom.
      – Kösz! Láttam a műsorodat.
      – És, hogy tetszett?
      – Nem hittem a szememnek! Először azt gondoltam, sikerült szerezned valakit… aztán rád ismertem… Észbontó voltál!
      – Főleg a saját eszemet bontottam… Csak remélem, hogy nem ismertek fel! Ha kitudódik… ajjjajjj!
      – És neked hogy tetszett? – dobta vissza a kérdést a lány.
      Al reményvesztett mozdulattal ejtette a mellkasára a fejét.
      – Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz egy kicsit riszálni a feneketeket! Soha nem leszek olyan jó, mint te, Cindy! Sssoha!
      Felnézett, és kitört belőle a felszabadult kacagás.

... "

************************************************

Ennek a jelenetnek története van.

Egy napon beszélgettem egyik kedves férfiú munkatársammal, aki tett egy megjegyzést közös kolléganőnkre. Miszerint: - Egyáltalán nem ad magára. Még melltartót sem hord!

Ez a pár szó lett eme jelenet indító gondolata. Remélem, nem okozok csalódást vele senkinek! :-))

Jó szórakozást kívánok hozzá!

      "...

      Néhány nap múlva Flora és Eliza busszal jöttek hazafelé. A gyerekeket Hollie vállalta, így elmentek kettesben moziba. Vidám, kacagtató filmet néztek, a derű még az arcukon ragyogott. Az egyik megállóban két férfi szállt fel, és mellettük álltak meg.
      – Mi a baj Maryvel? – kérdezte a fiatalabb. Érezhető volt, hogy egy már megkezdett beszélgetést folytatnak. A kérdezett férfi a harmincas évei közepén járhatott, legalább tíz évvel korosabb volt a másiknál. Ennyivel okosabbnak is képzelte magát.
      – Azon kívül, hogy igénytelen egy nőszemély? – csöpögött a gúny a szavaiból. – Egyáltalán nem ad magára. Még melltartót sem hord! Úgy lötyögnek neki, mint a tökeim futás közben.
      Elizában bennszorult a lélegzet. Nem az alpári kifejezés miatt, azt megszokta már, hogy a köznyelv erősen eltér az irodalmitól. A nevetés fojtogatta. Rásandított Florára, látta, ő is pukkadozik. Teljes egyetértésben ugrottak fel az ülésről, és leszálltak két megállóval előbb, mint kellett volna.
      Ahogy elindult a busz, kirobbant belőlük a kacagás.
      – Hallottad?
      – Jaj, szegénynek lötyögnek a tökei! – vigyorgott Flora. – Még jó, hogy odanőttek, így akárhogy lötyög is, nem veszik el…
      – Istenem, ezek a férfiak! – sóhajtott fel mókásan Eliza. – Valahogyan segítenünk kellene rajtuk, nem gondolod?
      – Hogy ne lötyögjön nekik?... Ha a nőknek melltartó, a férfiaknak heretartó?
      – Méretre szabva…
      – Jó passzentosra…
      – Visszasírnák a lötyögést…
      Vígan nevetgélve sétáltak hazáig.

      Florát nem hagyta nyugodni a gondolat. Estélyi ruhát kellett volna terveznie, de a keze valami mást rajzolgatott. Mikor rádöbbent, mit is csinál, először széttépte a papírt. Elpirult. Pedig senki sem látta, amit ő…
      Aztán másképp döntött: „miért is ne?” – gondolta, születtek már képtelen ötletekből világsikerű alkotások! Nekiállt, és újra megrajzolta. Szépen, figyelmesen, részletesen. Aztán keresett egy megfelelő anyagot, és a kivágott minta alapján kiszabta, majd megvarrta a mintadarabot.
      Épp gyönyörködött az eredményben, amikor belépett Alphonz Berry. Nem tudta elég gyorsan eltüntetni a „bűnjelet”.
      – Az meg mi? – csodálkozott rá a férfi. Kivette a kezéből, szemmagasságba emelte, úgy nézte összehúzott szemekkel. – Úgy néz ki, mint egy…
      – Pontosan! – vágott szavába a lány. Vissza akarta szerezni, de a férfi nem adta. Forgatta a kezében, minden oldalról megvizsgálta. Kicsit hümmögött is hozzá. Élvezte a nő szorult helyzetét, nem igyekezett a mustrával.
      – …mint egy gázálarc bébielefántnak – fejezte be a mondatot a férfi. Flora leesett állal bámulta. Berry jót derült a meghökkenésén. Komolyra váltott. – Mióta tervez férfi fehérneműt?
      – Csak játék. A lányokkal viccelődtünk a minap, hogy milyen hatalmas marhasággal tudnánk berobbanni a piacra.
      Berry elvigyorodott. Kaján vigyor volt, az a heccelős fajta. Flora ismerte már annyira, hogy tudja, mi következik. Munkaadója sosem húzta ki magát egy jónak ígérkező mókából…
      – Felpróbálhatom? Bár így is tudok kifogást emelni ellene…
      – Ugyan mit? – fortyant fel a nő. – Szerintem nagyon jól sikerült…
      – De valamire nem gondolt, Miss Mendes!
      – Éspedig?
      – Nos… nekünk, férfiaknak is vannak bizonyos szükségleteink… folyó ügyek, tudja… és hát megszoktuk már, hogy csak előkapjuk… és nem kell letolni… De ennek zárt az eleje… vagy a vége???... És elég szűknek tűnik…
      Az asszony elvörösödött. És nem mérgében. Elképzelte, hogy a férfi felveszi a „fehérneműt”… és hát… igen… Az eleje, vagyis a vége… már maga sem tudta… azt valóban nyitottra kell csinálni. De hogyan? Fogta az ollót, és kivéve a férfi kezéből a mintadarabot, egy határozott nyisszantással levágta a végét. Vagy az elejét..?
      – És most már rövid is – cukkolta komoly képpel Berry.
      – Nem szűk, és nem is lesz rövid. – Kicsit ingerültre sikerültek a szavak. Igyekezett erőt venni magán. Még az hiányzik, hogy a férfi észrevegye a zavarát. Kiszekálná miatta. – A lehető legruganyosabb anyagból készítettem, hogy felvegye a test formáját.
      Közben szaporán járt a keze. A levágott darabkát kicsit beljebb visszavarrta az egyik oldalon, a másik nyitott maradt. Így olyan lett, mint egy csőre húzható kupak.
      – Hmm…. Roppant ötletes megoldás! – dicsérte meg Alphonz. – Rettentően kíváncsi vagyok, milyen viselet lehet…
      Lezser mozdulattal kicsippentette a lány kezéből, és besétált a szomszédos fürdőszobába. Kis motoszkálás hallatszott, majd a férfi hangja.
      – Van egy kis baj még vele… Nem akarja megnézni?
      – Nem! Mi kifogása van már megint?
      – Remek találmány az a kupak a végén, de…
      – De?
      – Jobb lenne, ha megnézné, Miss Mendes! Nehéz elmagyarázni, mutatni egyszerűbb lenne. Jöjjön csak ide! Úgy gondolom, látott már meztelen férfit, tehát nem érheti meglepetés. Ráadásul én nem is vagyok meztelen… khmm… annyira…
      Várt pár pillanatot, de az asszony nem mutatott hajlandóságot, hogy utánamenjen. Akkor kitárta a félig behajtott ajtót, és lazán nekitámaszkodott az ajtófélfának. Összefonta a karjait maga előtt.
      – Nos… úgy tűnik, kénytelen vagyok én kijönni.
      Berry vékony alkatú volt. Nem voltak hatalmasra kigyúrt testépítő-izmai, de amivel rendelkezett, az formás volt, és látszott rajta, hogy feszíti az erő. Flora nem tudta levenni a szemét róla. Tekintetét mágnesként vonzotta a halványkék anyag. Meg kellett köszörülnie a torkát, mert elsőre nem bírt megszólalni.
      – Mi a baj vele? Ahogy én látom, remekül ráfeszül a testére. – Igyekezett fesztelennek mutatni magát. Hogy belül reszket a felindulástól? Na és?
      – Túlságosan is! Amikor le akartam venni a kupakot, megcsíptem magam… Próbálja csak meg!... Nem?... No, mindegy… magának sem menne. Kellene valami segédeszköz…
      Flora Mendes nem volt biztos benne, hogy a férfi nem csak szórakozik-e vele? Bár logikus volt, amit mondott. És a látvány is alátámasztotta az állítását. Bánta már, hogy buta játékuk lelepleződött a kenyéradója előtt, ugyanakkor birizgálta a gondolat, hogy „alkosson” valami újat, meglepőt. No, nézzük! – biztatta magát. Mit is tehetnék az ügy érdekében?
      A férfi csak annyit látott, hogy kicsit matat az anyagok között, valamit varr, aztán töprengve ránéz.
      – Esetleg, ha visszaadná…?
      – Esetleg, ha levenné rólam…?
      – Arra várhat! – sziszegte Flora.
      Közben Alphonz rájött, hogy kár volt cukkolnia a nőt. Fantáziája hatására élesben tapasztalhatta meg az anyag rugalmasságát. Ahogy elképzelte, hogy Flora ott matat a testén, izgalomba jött, érezte, kezd merevedni. De meglátta az asszony is, hiába fordult el, már késő volt. A halványkék anyag engedett, ám csak egy határig. Ott, ahol levágta a végét, kilátszott egy keskeny csík a mezítelen bőrből.
      – Tényleg rövid – állapította meg halovány pírral az arcán a tervező.

..."