Részlet az Isteni sakkjátszma c. könyvből:

       „Yakisz! – ismerte fel Captor. – Vortann fia! De hát az nem lehet, ő meghalt! Én magam adtam parancsot a megölésükre, és legmegbízhatóbb embereim végeztek velük. Yakisz halott! Halottnak kell lennie… halottnak kellene lennie…
       – Megismersz, Captor? – kérdezte a férfi, aki nem élhetne már. – Igen, megismersz, látom a szemeden. Ma megfizetsz apám haláláért, s az ellenem elkövetett merényletért. Nagylelkű leszek, megengedem, hogy harcban halj meg, de előtte áruld el, hol van Arilana, a húgom! Tudom, hogy a palotádban volt, láttam őt, azt is tudom, már nincs ott. Hol van?
       – Pusztulj, te átkozott! – ugrott neki Captor, de korábbi sérülése miatt erősen lelassultak a mozdulatai. Yakisz félrehajolt a pengéje elől, kirántotta saját kardját, és a második csapást már védte. Captor rákiáltott maradék katonáira, akik szintén támadni akartak. – Ne! Ez kettőnk harca. Ne avatkozz bele, fiam!
       Tehát valamelyik a fia – állapította meg Yakisz. – Remek, megvan az egyik herceg is. Vagy talán mindkettő? – pislantott feléjük, de nem ért rá most ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert a király ismét támadott. Szikráztak a pengék, csattantak a kérdések, de nem késtek a válaszok sem.
       – Hol van Arilana?
       – Sohasem fogod megtalálni, te démon!
       – Dehogynem! Majd a kínpad megoldja a nyelved.
       – Nem jutok el odáig – suttogta a király fáradtan, és akaratlanul hibázott, fedetlenül hagyva a mellkasát. Yakisznak nem állt szándékában megölni, még nem, de már nem tudta visszafogni kardja erejét. Captor összegörnyedt, kezéből kihullt a fegyver, torkán vér tört elő. Orra bukott volna, ha Yakisz nem kapja el. Szeme a fiát kereste.
       – Szyrion! – bugyborékolta.
       Az egyik harcos hozzálépett. Nem akadályozták meg, pedig nem dobta el a fegyverét. Letérdelt apja mellé. Kardját a fűre fektette, megfogta a haldokló kezét.
       – Captor! – szólt keményen Yakisz. – Add vissza a húgomat!
       – Sosem… fogod…
       – Ne mondd, hogy soha! Amíg a fiadban van élet, tud beszélni is.
       – Szyrion… nem tud… semmit…
       A fiú tehetetlenül nézte végig apja haláltusáját. Nem értette, miről vitatkoznak. Nem a szavakat, hiszen saját nyelvén folyt a beszéd. Azt nem értette, ki ez az ember, milyen merénylettel vádolja az apját, és miért követeli tőle a húgát. Akárhogy is, de megölte, a szeme láttára megölte! A pokolba vele! Elöntötte a harag, felkapta a kardját, szembefordult a gyilkossal.
       – Nincs esélyed, Szyrion! – figyelmeztette Yakisz. Hiába, a fiú támadott. Ügyesen vív – állapította meg a bantar király –, jó harcos, de ellenem, ha friss lenne, akkor sem győzhetne. Hidegen hárította a csapásokat, nem viszonozta a támadást, csak védekezett. – Hol van a húgom, herceg?
       – Nem ismerem a húgodat, pokolfajzat!
       Erre a megszólításra Yakisz is támadásba lendült. Erős csapásokkal űzte egyre hátrébb ellenfelét. A fiú belelépett egy gödörbe, lába megbicsaklott, egyensúlyát veszítve hanyatt vágódott. Ugyanazzal a lendülettel már pattant volna fel, de szinte a semmiből egy kard hegye szegeződött a szívének. Mozdulata megtört. Felnézett gyűlölt ellenfelére.
       – A nevem Yakisz, Bantaria királya vagyok. A húgomat, Arilanát az apád rejtegeti… – vetett egy oldalpillantást a halottra, és javított: – rejtegette előlem. Neked is ismerned kell, magam is láttam a palotátokban. A bal karján van két vércsepp. – Szyrion szeme kitágult. A vércseppek… igen, valóban ismeri azt a lányt. – Már tudod, ki ő, igaz? – mondta elégedetten Yakisz. – Hol találom meg?
       – Tőlem biztos, hogy nem fogod megtudni.
       – Ha jól tudom, te az ifjabb herceg vagy. Hol van a bátyád?
       – Nagy az ország, csak keresd! – vetette oda Szyrion szemtelenül.
       – Látom, engedelmességre kell bírnom – lépett hátrébb a bantar király. – Vedd fel a kardod!
       A fiú vívóállásba helyezkedett. Imént megsérült bokája erősen tiltakozott a terhelés ellen, de igyekezett tudomást sem venni a fájdalomról. Yakisz látta, hogy biceg, de nem kímélte. Néhány oldalvágás után megakasztotta ellenfele pengéjét, kettőt csavart rajta, és Szyrion kardja nagy ívben elrepült.
       – Kötözzétek meg! – A parancs a katonáinak szólt, de közben merőn nézett a legyőzött szemébe. – Visszamegyünk a táborba. Ott keményebben foglak kérdezni. Hidd el, jobban jársz, ha beszélsz.
       – A többinek mi legyen a sorsa, uram?
       Yakisz most jobban megnézte a négy katonát. Mindegyik több sebből vérzett. Vajon hány emberemet ölhették meg? – merült fel benne a gondolat. – Nem ismerte az idősebb pyarai herceget, aki immáron király, de ezeknél fiatalabbnak kell lennie. Gyorsan döntött.
       – Ha leteszik a fegyvert, rabszolgák lesznek, ha nem, halottak. – Szeme sarkából látta, hogy az ifjú herceg jelt ad megkötözött kezével, mire a katonák eldobták kardjukat. Bantaria királya egy bólintással nyugtázta a néma parancsot. – Indulás!
       A foglyokat a lovak után kötötték, de Szyrion már az első lépéseknél elbukott. Sérült bokája nem bírta el a testsúlyát. Yakisz, aki mögöttük lovagolt, egy darabig hagyta, hogy a földön vonszolják. A fiú meg sem kísérelt felállni, tudta, reménytelen. Lehunyta szemeit, összeszorította a fogait, és tűrt.
       – Állj! – vezényelt Yakisz. Leugrott a lóról, a herceghez lépett. Szabaddá tette feldagadt bokáját, óvatosan körbetapogatta. – Fájni fog – közölte olyan lágy hangon, hogy hallatán a fogoly csodálkozva emelte rá a szemét; majd egy hirtelen mozdulattal helyére tette a kifordult csontot. Szyrion felordított a kíntól. – Legalább tudod, mi vár rád, ha nem felelsz a kérdéseimre – ez már újra az erős uralkodó hangja volt. – Adj alá lovat! – parancsolta Zogriennek.

       Egy kopasz fához kötözték az ifjú herceget. Felsőtestét lemeztelenítették, teljes szabadságot kínálva a korbácskígyónak. Yakisz adott neki egy utolsó esélyt, de ő továbbra is makacsul hallgatott. A király intett Radunak, aki hóhér, katona, és teljes bizalmát élvező testőr volt egy személyben.
       – Sokáig akarom vallatni, Radu. Ha kell, napokig. Úgy üsd, hogy nem halhat meg, amíg nem beszélt.
       – Akkor a vastagabb korbácsokat egyelőre mellőzöm, nehogy összetörjem a csontjait – válaszolta gazdájának Radu. Vékonyfonású ostort vett a kezébe. Éles csípése feltépte a fogoly hátának bőrét, véres csíkokat szántott rá. A hóhér kiszámított ütésekkel sújtott le. Pontosan tudta, hová és mekkorát kell ütnie, hogy elviselhetetlen kínt okozzon, de áldozata még ne ájuljon el.
       Yakisz közömbösen nézte. Csak a tizedik suhintás után kérdezett újra. Szyrion görcsösen összeszorított szájjal hallgatott, dacosan viszonozta a király átható pillantását. Ő Radura nézett, csak apró biccentéssel parancsolta: – Üsd! – S a herceg máris megvonaglott az újabb, húsába maró csapás alatt. Hófehér fogait vörösre festette a szétharapott ajkából kiserkenő vér.
       – Utoljára teszem fel a kérdést, Szyrion – szólt hozzá vallatója jeges hangon. – Hol van Arilana és a bátyád? – S hogy a kérdezett maradék erejét összeszedve büszkén elfordította a fejét, haragosan vetette oda neki: – Így is jó. Tudod, hogyan állíthatod meg Radut. – Hóhérjára parancsolt: – Folytasd!”