Bemutatkozás

       Még egészen kicsi koromban megismerkedtem a betűkkel, azóta imádom őket. Elolvasok minden szembejövő betűt. Velem ritkán történik meg ilyesmi:
       "Megy a szőke/barna/fekete nő/férfi az utcán... gondol egyet, és betér egy üzletbe. De az ajtó nem nyílik, hiába húzza. Orrát nekinyomja a húszcentis betűknek, hogy belásson a TOLNI O-betűjén keresztül, vajon nyitva van-e az üzlet..."

       Mindig szerettem olvasni, persze, nem az iskolai kötelezőket. A szobámban hemzsegnek a könyvek, és zömét már kivégeztem... Zsenge ifjúságom idején a napi munka után antikvárium-látogatás volt a kikapcsolódásom. Összeszedtem több millió betűt.. :)

       Aztán egyszer eljött a pillanat, amikor nem hagyott aludni egy gondolat. Esténként az ágyban írogattam, különálló papírlapokra, egy romantikus történet jeleneteit. Ettől megnyugodtam, és jól elástam évekre a szekrény mélyére. Akkor került elő, amikor a számítógép betört az életembe, és meg akartam tanulni vakon, tíz ujjal gépelni. Először is vettem egy gépíró programot, aztán bemásoltam egy könyvet, de ez sem volt elég. Aztán eszembe jutott hajdani ötletem, előástam, és megszületett a Három nővér hálójában c. könyvem... Majd a folytatása, és a folytatás folytatása, végül a folytatás folytatásának folytatása. Szóval négy részes... de azért nem maratoni! :)

       A többi meg csak úgy kikívánkozott... Ihletnek elég egy pillanat! Csak járjon erre egy kósza múzsa!

       Családi anekdota:
       Még a múlt évszázadban történt, hogy anyukám húgának fia született. Attól a perctől fogva a családban mindenki fiút várt. Anyukámnak bebeszélték, hogy fiú lesz az érkező gyermek, az alig ötéves nővéremmel is elhitették, hogy öcsikéje születik...
       Aztán eljött a születésem napja, szép májusi este volt... Az orvos közölte a kismamával:
       - Gratulálok! Kislánya született! Mi lesz a neve? - kérdezte.
       - István! - jelentette ki anyukám.
       - De hát kislány!
       - Nem baj, akkor is István lesz! - szögezte le anyukám határozottan.
       De megmenekültem! Apu telefonált, hogy megvan-e már a baba? És az orvos szavaira, miszerint: "igen, baba van, csak neve nincs", azt felelte:
       - Legyen az a neve, mint az anyjának!
       Anyukám meg összecsapta a tenyerét, és felkiáltott.
       - Steffer Erzsébet! Mennyi "e" betű!
       Ha rajta múlik, most István vagyok... Eddigi életem folyamán voltam már Stefi, Stefán, Stefánia, neveztek az Erzsébet számtalan változatának... manapság a magam-választotta Eliza Beth dívik...
       Csoda-e ezek után, ha néha magam sem tudom - főleg, ha be vagyok havazva tennivalókkal -, hogy fiú vagyok-e, avagy lány? Még jó, hogy tudom a módját, hogy lehet megállapítani... :)        

 

Ja, és imádom a kéket!

Meg az orgonát!

És az El Condor Pasa-t!

Meg az El condor Pasa-t! :-)

 

 

 

 

 
Eliza
Beth