Eliza Beth: Három nővér hálójában (részlet)

      ...- Gyönyörűek a munkái, művésznő! Főleg a "Szerelem" című kép tetszik. A lányomtól hallottam róla, türelmetlenül vártam, hogy láthassam. Kár, hogy nem adja el. Tényleg nem? - firtatta. - Bármilyen borsos árat megadnék érte, úgyhogy ne kíméljen!
      - Köszönöm, asszonyom, de ez az egyetlen kép nem eladó - mondta Vicky. Nem, Nick képe nem eladó, semmiképpen! - Higgye el, igazán sajnálom, hiszen már annyi jó ajánlatot kaptam rá! De nem tudok megválni tőle.
       - Megkérdezhetem, ki volt a modellje? - érdeklődött az aszszony. - Tudja, ismerős nekem az arc. Lehet, hogy találkoztam vele annak idején, amikor még Amerikában éltem.
       - Ön amerikai? - lepődött meg a lány. Remélem, nem ismeri Nicket!
       - Igen. Akkor költöztem Párizsba, mikor férjhez mentem Andréhoz. Ő üzleti úton járt az Államokban, ott ismerkedtünk meg. André egy itteni újság tulajdonosa, itt a hazája, ide köti a munkája. Én pedig követtem őt Párizsba.
      - És nem hiányzik Amerika? - úgy belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, a két férfi magukra hagyta őket. Sarah odaült Vicky mellé, és figyelmesen nézte.
      - Amerika nélkül megvagyok - felelte. - Sokkal inkább hiányzik a fiam. Az első házasságomból született, harminckét éves, felnőtt férfi. Komoly üzletember. Őt oda köti minden, igazi amerikai. Valamennyire kárpótol érte Adéle. Kedves, melegszívű leányt kaptam a személyében. Bár még csak hat éve ismerjük egymást, összeköt minket a szeretet. De azért hálás vagyok Alexander Graham Bellnek, amiért feltalálta a telefont - nevette el magát az asszony. - Nos, nem árulja el, ki volt a modellje? Nem Maxnek hívják véletlenül?
       - Nem. Nicholasnak - komorodott el a lány. - Ne haragudjon, nem szeretnék róla beszélni. - Kicsit megkönnyebbült. Talán mégsem ismeri.
      - Megbántotta magát? - Vicky nem válaszolt. Sarah Morris elgondolkozva nézett rá. - Az övé a gyerek?
       Vicky felkapta a fejét. Csodálkozva tekintett a nőre. Vajon olvas a gondolataimban? - tűnődött.
       - Miből gondolja? - kérdezte elutasítóan.
       - Csak összerakom az apró cserepeket. Maga, Valerie, nem visel jegygyűrűt, a lánynevét használja, a legsikeresebb képének modelljéről pedig nem akar beszélni. Ugye, eltaláltam, ez a Nicholas a gyermeke apja? - A lány tétova bólintására csak ennyit felelt. - Nem faggatom tovább, pedig igazán szívesen tenném. De már így is épp elég tolakodó voltam. Bocsásson meg, Valerie!
      Vicky nem tudott haragudni az asszonyra. Valahogy, minden kíváncsisága ellenére, rokonszenvesnek találta. Bámulatos beleérző képessége lehet ennek a nőnek! - gondolta. Vagy őt is megtépázta az élet, azért ilyen megértő? Irigylem a fiát az anyjáért. Sarah hangja riasztotta fel a gondolataiból.
       - Valerie! Ha úgy érzi, olyan gondja van, amit nem tud egyedül megoldani, kérem, ossza meg velem! Tudom, csak percek óta ismerjük egymást, de maga máris olyan nekem, mintha a lányom lenne. Szívesen segítek, ha tudok! - mondta, annyi melegséggel, hogy a lánynak könny szökött a szemébe.
       - Épp arra gondoltam, milyen jó lehet a fiának, hogy ilyen anyja van - vallotta be.
      - Magának nincs? - kérdezte Sarah.
       - De igen - mosolyodott el Vicky. - Csak nagyon messze élnek a szüleim. Floridában vettek egy kis vendéglőt néhány éve, az köti le majd' minden idejüket. Nagyon szeretjük egymást, csak sajnos elég ritkán sikerül találkoznunk.
       - Gondolom, maga is sokat dolgozott - nézett végig a képeken Sarah. Csak most vették észre, a vendégsereg erősen megfogyatkozott. Már csak a legkitartóbbak és a későn jövők voltak jelen.
       - Igen. Talpra kellett állnom. Anyagilag is, lelkileg is - felelte Vicky. - Most, a kiállítás után, talán egyenesbe jövök.
      - Nem segítene az anyagi talpra állásban, ha eladná azt a képet? - kérdezte óvatosan Mme Morris.
      - De igen, valószínűleg segítene. Nagyon is sokat, csak éppen képtelen vagyok rá. De ezt úgyis tudja.
      - Szereti? - kérdezte Sarah. Izgatottan várta a választ.
      - Maga született vizsgálóbíró, Sarah! Pedig az előbb megígérte, nem fog faggatózni többet - emlékeztette Vicky.
      - Igaz. Kicsúszott a számon - védekezett az asszony, majd reménykedve pislantott a lányra. - Azért válaszol?
      - Igen - nézett rá komolyan a lány. - Igen, szeretem. Mindazok ellenére, hogy összevissza hazudozott nekem, nem bírom elfelejteni. Nem is tudnám - tette a kezét gömbölyödő hasára. És van még valami, amit senkinek sem mondott el. Az az ő titka marad, amíg csak el nem jön az ideje, hogy napvilágra kerüljön.
      - Örülök neki - válaszolta Mme Morris. Későn vette észre, elszólta magát. - Tudja, Valerie, a szerelem a világ legszebb érzése. Nélküle semmit sem ér az ember. Hát még egy művész! - magyarázkodott. - A világ remekművei mind az öröm vagy a fájdalom hatására készültek. Sok alkotót épp a keserű csalódás tett naggyá.
      - Igen, ez igaz - révedt el a lány tekintete. Talányosan somolygott. - De én jobban szeretnék örömömben alkotni remekműveket.
      - Olyat, mint a "Szerelem"?
      James Gordon megjelenése megmentette Vickyt a választól. Életének nagy napja ez a mai, kár lenne végleg elrontani ilyen szomorú gondolatokkal. Épp elég, hogy a kép állandóan emlékezteti Nickre.
      - Nem tudom, észrevették-e a hölgyek, hogy elmentek a vendégek? - Enyhe irónia bujkált a hangjában. - Olyan elmélyülten beszélgettek, senki nem merte megzavarni önöket holmi búcsúzkodással.
      - Ne haragudjon rám, James! - kérte Vicky. - Tudom, az én dolgom lett volna kikísérni a látogatókat. Elhanyagoltam őket, igaz?
      - Igaz - válaszolta keményen Gordon. Ám a szemében vidám szikrák táncoltak, amikor folytatta. - De azt hiszem, megbocsátották önnek. Párizs nem csak a művészeteket, a művészeket is szereti, becsüli. És Adéle remekül helyettesítette. De most már ideje lenne, ha ágyba kerülne. Ráfér magára a pihenés.
      - Már itt sem vagyok - állt fel Vicky. - Mme Morris, köszönöm, hogy ilyen kedves volt hozzám - fordult Sarah felé. - Ön nélkül nehezebben vészeltem volna át ezt az estét.
      - Én örülök, hogy megismerhettem, Valerie! - Nem is sejted, mennyire örülök neki - gondolta. - Meddig marad Párizsban? Látom még? El kell jönnie hozzánk vacsorára!
      - Néhány napig még biztosan maradnom kell - nézett a galériatulajdonosra a lány.
       - Az első héten feltétlenül - bólintott a férfi. - Mme Morrisnak remek szakácsnője van! - súgta a lány fülébe, elég hangosan, hogy az asszony is hallhassa.
      Vicky elnevette magát.
      - Akkor el kell mennem, ugye?
      James Gordon sajnálkozva tárta szét a karját.
      - Sajnos, asszonyom, a művésznőnek minden estéje foglalt. Előre betábláztam az egész hetét. - Látva, hogy Mme Morris rosszallóan húzza össze a szemöldökét, tréfálkozva folytatta. - Be kell vallanom, számítottam az ön meghívására, és a kedd estére az ön nevét írtam.
      - Milyen jól ismer! - gúnyolódott a nő. - De most az egyszer megbocsátom. Sőt! Jutalmul önt is meghívom!
      - Köszönöm, ott leszek.
      Búcsút vettek egymástól. Adéle bezárta a galériát, James hazavitte Vickyt a szállodába. A lány már alig várta, hogy lepihenhessen. Gyorsan lezuhanyozott, és szinte belezuhant az ágyba.
      - Jó végre megpihenni, igaz, te kis lurkó? - szólt a babához, és a hasára tette a kezét. Szinte rögtön el is aludt.

      - Jaj, Nick, vedd már föl! - fohászkodott Mme Morris türelmetlenül. Hajnal felé járt, Párizsban legalábbis. De New Yorkban késő éjjel van. Hol kószál ez a fiú? Már a hetediket csengeti a telefon. Végre felkapta valaki.
      - Sanford - hallotta Nick hangját.
      - Szervusz, fiam! Itt anyád!
      - Szia, anya! Olyan izgatott a hangod. Mi történt? Nem szoktál ilyenkor telefonálni. - Nick hangjából aggodalom csendült. - Remélem, nincs semmi baj!
      - Nem, nem, semmi! Csak kérdezni akarok tőled valamit.
      - Nagyon fontos lehet!
      - Az. Talán neked fontos. Ismersz egy Valerie Wells nevű festőnőt?
       - Igen, ismerem. Bár ezt azért túlzás lenne állítani. Kétszer találkoztam vele. Miért kérded? - lepődött meg a férfi.
      Sarah Morris megdöbbent. Kétszer? - tűnődött. Az a lány szerelmes belé, lefesti, és mindezt anélkül, hogy igazán ismernék egymást? De miért mondta Valerie, hogy Nick összevissza hazudozott neki? No és a gyerek? Vagy ilyen hamar…
      - Anya! Ott vagy még?
      - Igen, persze, csak elgondolkodtam valamin. Most van itt Párizsban Valerie Wells kiállítása. A legnagyobb sikert aratott képe a te portréd, Nick! - Hogy csend volt a vonalban, megkérdezte: - Hallottad, mit mondtam?
      - Hallottam. Csak most én gondolkodtam el. Próbálom összerakni a mozaikot. Hogy festhetett le engem Valerie? Kétszer látott összesen. Én a nővérét, Vickyt ismerem. Vicky szakított velem, eltűnt az életemből minden magyarázat nélkül. Valerie-vel akkor találkoztam, amikor őt kerestem.
      - Akkor, édes fiam, adok még néhány kockát a mozaikodhoz - mondta Sarah. - Beszélgettem Valerie-vel. Persze, nem mondtam, hogy ismerlek. Kiszedtem belőle, hogy Nicknek hívják a modelljét, szerelmes belé, és tőle van a gyerek is.
      - Gyerek. Tőlem. Valerie-nek - értetlenkedett a férfi. - Hogy az ördögbe lehetne tőlem gyereke Valerie-nek? - mérgelődött. - Még ha Vicky lenne! Egy percig sem kételkednék!
       - Csak rakosgasd a kockáidat, fiam! Lehet, hogy a két lány szerepet cserélt? Nem ikrek véletlenül? - csúfolódott az anyja.
      - Hiába gúnyolódsz, anya, igenis ikrek. Sőt, van egy harmadik nővér is, Virginia. Ő fotómodell. - Nicknek belefájdult a feje. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Mi a csoda folyik itt?...