Eliza Beth: Lili, a tündértanuló kalandjai
Karácsonyi szünet
volt a tündériskolában. Lili, a kis tündérnövendék boldogan repkedett
apró, aranypettyes szárnyain. Nagyon örült az előtte álló napoknak. Végre!
Nem kell iskolába mennie.
Nem, mintha nem szeretett volna
suliba járni, dehogy! Csak jobban szeretett játszani, ugrabugrálni, bukfencet
vetni a levegőben, miközben a szárnyaival fenntartja magát. És olyan jó,
hogy most egy ideig nem kell tanulni, varázsszavakat magolni.
A minap is belekeveredett a
varázsigékbe, és nem sikerült a házi feladatát megoldania. Szépen fel
akarta öltöztetni Cirmost, a kendermagos, tarka tyúkocskát, aki Mári néni
udvarában kapirgált. Mári néni előző nap hozott egy szép, termetes kakast
a házhoz, és Lili úgy gondolta, hogy Cirmosnak, a menyasszonynak varázsol
egy gyönyörű, hófehér tollruhát.
Még mindig nem jött rá, hol
rontotta el annyira a dolgot, hogy Cirmosnak vámpírfogai nőttek. Meg is
ijedt tőle a kakas rendesen, de még Lili is megdöbbent a látványtól. Az
a két hatalmas, kilógó agyar egyáltalán nem illett a csőrhöz. Úgy nézett
ki, mint a rozmár bajusza, csak sokkal félelmetesebb volt. A legnagyobb
baj mégis az volt, hogy nem tudta visszacsinálni! Álló óráig szenvedett
vele, mire a jérce csőre ismét a régi formáját mutatta. Még szerencse,
hogy Mári néni nem látta a vámpírfogakat, most legalább nem tudja, miért
menekül a délceg kakas a nyeszlett tyúkocska elől?
„Ha valamit elrontasz, hozd
is helyre! Addig nem végeztél egy varázslattal, amíg valami nincs rendben.
Minden, de minden körülményt meg kell vizsgálnod, ha azt akarod, hogy
jó tündér váljon belőled.” – A fülében csengett a tanárnő hangja. Hányszor
elmondta ezeket a figyelmeztetéseket! És ők, a tanítványai, hányszor vágták
rá magabiztosan, hogy ők aztán nem fogják elrontani! Hát, dehogynem!
– Mit csináljak a kakassal,
hogy ne féljen Cirmostól? – töprengett. – Megvan! Felejtés-varázst küldök
rá!
El is kezdte azon nyomban.
Elővette kis aranypálcáját, és miközben megsuhintotta, bűbájszavakat dünnyögött.
Szerencsére erre a versikére pontosan emlékezett. A vége meg… hogy is
van? Csiribi-csiribá? Igen, biztos, hogy így szól a varázslat – döntötte
el, és rögtön véghezvitte. Aztán kíváncsian leste a hatást.
A kakas ott állt az udvar közepén.
Büszkén, délcegen, kukorékolásra készen. És mereven. Tátott csőrrel bámult
Cirmosra, aki közeledett felé. De hiába illegette magát, a kakas nem mozdult.
Aztán tétován emelgetni kezdte a lábait, mint aki nem tudja, melyikkel
induljon el. Végül összekuporodott, a fejét elrejtette a szárnya alá,
hogy tudomást se kelljen vennie a külvilágról.
– Még mindig nem jó! – zsörtölődött
Lili. – Most meg talán azt is elfelejtette, hogy kakas vagy tyúk! Sok
lett a bűbáj, vissza kell vennem belőle.
Hókuszpókusz… csiribi… egy könnyed
suhintás…
A kakas zsugorodni kezdett.
Már csak akkorka volt, mint egy rigó, abból is a fióka méretű. Színe szürkére
váltott, csőre cincogó szájnak adta át a helyét. Farka elvékonyodott,
a tollak helyett szőrszálak nőttek. Pillanatok múlva egy kisegér szaladt
keresztül a tyúk előtt. Riadtan tűnt el egy lyukban.
De nem lehetett riadtabb, mint
Lili! Tanácstalanul verdesett párat aranyporos szárnyaival, majd újfent
suhintott. Megrökönyödve észlelte a földmozgást. Az udvar közepén domb
emelkedett elő a semmiből. Aztán a domb megrázta magát, hátáról potyogott
a száraz föld. Alóla előkerült az egérke, ami már nem volt egérke. Mert
egy embermagas lény nem lehet egérke. Még egérnek is óriás volt. Inkább
elefánt, egér képében!
Lili elkeseredett. Miért nem
sikerülnek úgy a varázslatai, ahogy szeretné? Pedig most nagyon gyorsan
kell tennie valamit, mielőtt ez a hatalmas állat megindul, és letapossa
a háziakat. Már így is akkorát legyintett a farkával, hogy szegény Cirmos
elszállt tőle.
Lili erősen gondolkodott. Van
egy bűbáj, ami semmissé teszi az aznapi varázslatokat. Hogy is van? Próbálta
felidézni a tanult szavakat, versikét…
„Bármit tettem, rosszul sült
el,
Bajt okoztam, felejtsük el!
Égő gyertya, izzó parázs,
Tűnjön el a mai varázs!”
Végre! Végre a kakas ismét
büszke kakas volt, bár a Cirmosnak nem lett fehér menyasszonyi ruhája…
de ez nem zavarta egyiküket sem.
És most szünet van! Karácsony
lesz hamarosan. Az emberek már nagyon készülnek, Lili titkon figyelte
őket, ahogy ajándékot vásárolnak, és dugdossák egymás elől. Aztán, amikor
egyedül vannak, szépen becsomagolják, és elrejtik egy másik, biztonságosabbnak
vélt helyre.
Az a kisfiú is, akit egy órája
figyelemmel kísért már, itt vesződött a csomagolópapírral, és sehogy nem
tudta olyan szépen összehajtani, hogy elégedett lehessen vele. Az anyukájának
vett egy hajcsatot, és szerette volna csinosan becsomagolni. De látszott,
hogy nem szokott hozzá ilyen munkákhoz. Talán még soha nem csinált ilyet.
Lili megsajnálta. Odaröppent az íróasztalra, ahol a fiúcska foglalatoskodott,
és leült a radírra. Két könyökét a térdeire támasztotta, fejét az ökleire,
és figyelt…
Beletelt néhány percbe, amíg
a kisfiú észrevette. Akkor rábámult.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Te látsz engem? – csodálkozott
Lili. A fiú csak bólintott. – Én Lili vagyok. Tündér leszek, ha megnövök.
És te ki vagy?
– Én Álmos vagyok – felelte
a fiú.
– Akkor nem zavarlak, csak feküdj
le, és aludj! – állt fel a radírról Lili, és megrezzentette a szárnyait.
De a következő szavak mégis maradásra bírták.
– Nem vagyok álmos, csak Álmos
a nevem. Te tényleg tündér vagy?
– Nem, még nem… vagyis… igen,
tündér vagyok, bár még nem tudok jól varázsolni. Még iskolába járok. Csak
most szünet van, és én nagyon, de nagyon örülök ennek.
– Nekem is szünet van a suliban.
Mert karácsony lesz, tudod? És vettem az anyukámnak ajándékot, de a papír
nem akar engedelmeskedni, és mindig másfelé hajlik, mint én szeretném.
Tudsz nekem segíteni becsomagolni? Te mégis csak lány vagy, és a lányok
ehhez jobban értenek.
Lili ránézett a dobozra, ami
a hajcsatot rejtette, és ami kétszer akkora volt, mint ő maga. Aztán rápislantott
saját aprócska kezeire, és megrázta a fejét.
– Sajnos, én ehhez kicsi vagyok
– jelentette ki. – De megpróbálhatom másképp…
Elővette a varázspálcáját,
és megsuhintotta. Közben mormolt valamit. A doboz fordult egyet a tengelye
körül, a papír közepére feküdt. A papír egyik oldala lassan felhajlott,
és rásimult a dobozra. Aztán a szemközti lap tette ugyanezt, majd a két
széle. Szépen, pontosan behajlottak, ráfeszültek a dobozra, aztán egy
kis átlátszó ragasztószalag rögzítette őket. Még egy szép, piros masni,
és kész is volt az ajándék. Lili összecsapta két tenyerét örömében. Sikerült!
Egyedül, segítség nélkül varázsolt!
– Nagyon ügyes vagy, Lili!
– dicsérte meg Álmos. – Köszönöm! Kakaós csigát is tudsz varázsolni?
– Kakaós csigát? Valószínűleg
tudok. Minek az neked?
– Éhes vagyok!
– Megeszed a csigát? – ámult
Lili.
– Hát… ha varázsolsz nekem
egyet, akkor igen.
És Lili nem tudott nemet mondani.
Hiszen újdonsült barátja éhes! Elő a pálcát, és csiribi-csiribá!
– Hapci! – hallották, nagyon
halkan. – Happciiiiiiiiii!
Az asztalon egy kis foltos csiga
mászott, hátán cipelve barna házát, és erősen tüsszögött.
– Megfáztál? – kérdezte tőle
Lili szánakozva.
A csiga arrafelé fordult, és
két tüsszentés között válaszolt.
– Nem. Nem fáztam meg. Allergiás
vagyok a kakaóporra. És valaki nagyon beszórt vele. Az egész házam tele
van kakaóval.
– Ne haragudj, én tehetek róla
– mentegetőzött Lili. – Álmos kakaós csigát kért tőlem…
– De nem ilyet! – szólt közbe
a kisfiú. – Nálatok, tündéreknél ilyen a kakaós csiga? Nálunk, embereknél
a pékségben sütik, a tésztája fel van tekerve, közte finom édes kakaóréteg,
és egyáltalán nem mozog. Nem mászik odébb, nem beszél, és nem is tüsszög!
– Hűha! Akkor elrontottam!
– keseredett el Lili. És rögtön eltüntette az allergiás csigát.
Kintről hangok szűrődtek be.
Cipőkopogás, léptek zaja. Aztán egy női hang Álmost szólongatta.
– Hazajött az anyukám. El kell
rejtenem az ajándékát – szólt a fiú, és egy gyors mozdulattal bedugta
a fiókba a dobozkát. Épp jókor, az ajtó nyílt, és belépett az anya. –
Köszönöm a segítségedet, Lili! – súgta még oda Álmos, mielőtt a mami nyakába
ugrott.
Lili finoman köddé változott
és eltűnt a szobából. Kiröppent a rétre, amit fehér hótakaró borított,
átlibbent Tündérország kapuján, és máris ragyogó napfény és mezei virágok
özöne vette körül. Boldogan vetett néhány légi bukfencet, és nagyot kacagott.
Aztán előkapta varázspálcáját, és megsuhintotta.
„Béke szálljon a világra,
Boldogság minden családra,
Szeretetvirág nyíljon a szívekben,
Karácsony legyen egész esztendőben!”
|