Eliza Beth: Krisztián

– Megvakultam. – Krisztián ezt csak úgy félhangosan állapította meg, önmagának. Meglepődött, hogy válasz érkezett.
– Nem, dehogy, csak sötét van.
– Ennyire?
– Ennyire.
– Antal bátyám? – ismerte fel a hangot.
– Igen, én. Nyugodj meg, Krisz, most az a legfontosabb. Mesélj magadról! Nemrég jöttél, szinte semmit sem tudok rólad.
– Mit mondjak? Amúgy is nevetséges ebben a helyzetben…
– Akkor nevess! – Nyomta a hátát valami, megpróbált, de képtelen volt odébb helyezkedni. Következő szavai éppúgy illettek saját gondolataira, mint Krisz szavaira. – Ugye, hogy nem tudsz!
– Fáj a lábam.
– Ne figyelj oda! Gyerünk, mesélj! Hány éves vagy?
– Huszonhét. Tavaly karácsonykor nősültem, a szüleimnél laktunk. Egy hónapja költöztünk ide Évával.
– Éva… mint az első asszony. Biztos szép is…
– Nagyon szép. Nekem a legszebb. Főleg most, hogy anya lesz.
– Gyereket vártok? Mikorra?
– Szeptember közepére. De én már nem leszek ott a születésüknél… – Antal könnyeket hallott a reményvesztett hangban. Szinte látta, ahogy keserűen legyint. Ráförmedt:
– Elhallgass, mert szájon váglak!
– Vágjon! De úgy istenigazából! Akkor legalább nem érzem, mennyire lüktetnek a lábaim. Már ha igaz, hogy az ember csak egy fájdalmat, a legerősebbet képes érzékelni…
– Örülj, hogy érzed! – Bár ő is érezné! S bár ne lenne ennyire tisztában azzal, mit jelent, hogy nem érzi! Valószínűleg elszunnyadhatott, mert Krisz kérdésére ébredt.
– Antal bátyám! Ébren van? – A bizonytalan mordulást igennek véve halkan bevallotta: – Én félek. Nagyon félek.
Egy kéz tapogatózott feléje, óvatos érintését viszonozni próbálva ő is mozdult. Görcsös, kérges férfitenyér simult a kézfejére. Egymásra talált ujjaik bizakodva fonódtak össze.
– Veled vagyok, Krisz. Szóval… ikreitek lesznek – vette fel az elejtett fonalat Antal. – Nagyon várjátok őket? Kicsit irigykedek most, de csak kicsit, mert már rég beletörődtem…
– Magának van felesége, Antal bátyám?
– Sajnos már nincs, Krisz. Két éve hagyott el, elvitte egy alattomos betegség.
– Biztos nehéz időszak volt.
– Majdnem húsz évet töltöttünk együtt. Boldogságunkat kizárólag a gyermektelenség gyötrelme árnyékolta be. Kata belevaló asszony volt, meg is edződött mellettem, de a rák erősebbnek bizonyult. A napokban lenne negyven éves.
– Megedződött? Ezt hogy érti?
– Ifjú házasokként gyakran összekaptunk. Egyikünk sem akart alkalmazkodni. Volt, hogy haraggal jöttem el otthonról. Idővel beláttuk, kár a drága időt veszekedésre pazarolni, amikor bármelyik nap az utolsó lehet. Miután átéltem egy ehhez hasonló esetet, mindennap úgy engedett utamra, hogy átölelt, megcsókolt, mintha soha többé nem jönnék haza… és én mindennap úgy jöttem el, hogy talán soha többé nem megyek haza…
Krisztián hallgatott egy sort, mielőtt halkan megszólalt:
– Ma reggel összezördültünk Évával. Egy hülyeségen. Befizettem a születésnapjára ajándékul egy egyhetes nyaralásra. Ő meg spórolni akart mindenáron, mivel jönnek a gyerekek. Mondtam, éppen azért, mert ha meglesznek, jó sokáig nem lesz módja pihenni tőlük. Szó szót követett… és én kezet emeltem rá.
– Megütötted az állapotos feleségedet? – hördült fel Antal.
– Nem! Csak felemeltem a kezem, de aztán észhez tértem. Ő sírva zárkózott be a szobába, nekem meg indulnom kellett dolgozni… és már soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot! A fene essen ebbe a nyavalyás világba!
– Higgadj le! Már keresnek minket. Lesz módod békülni.
– Ugyan… a kutya sem törődik velünk. Megfulladok…
– Krisz! Térj magadhoz! Ne add fel! Krisz! – hallotta valahonnan messziről a szólongatást. Ujjait satuként szorította a másik férfi. Felnyögött. Ahogy felébredt, újra érezte az elviselhetetlen fájdalmat a lábaiban, a csípőjében. Gondolatban üvöltözött, mert hangosan ordítani nem volt ereje.

Hangok hallatszottak, egészen közelről. Férfiak beszéltek, óvatos léptek csusszantak, félredobott kövek koppantak. Krisztián kiélesedett hallása kutyatappancsok surranását érzékelte. Pupillája fájdalmasan szűkült össze, ahogy egy keskeny résen keresztül belefúrta vakító sugarát a Nap.
– Igaza lett, Antal bátyám, pedig nem hittem magának. – Reménykedve szorította meg az idősebb férfi kezét. – Már látom a fényt. Hamarosan ránk találnak!
Antal is látta a fényt. Mindkettőt.
– Gyere, már vártalak! – csendült Kata hangja, és ő választott… erejének utolsó morzsáit átsugározta Krisztiánnak, hogy kitartson… most már nélküle is kitartson… Ő maga végleg megbékélten vált eggyé a ragyogással.

A Magyar Hírlap tudósításaiból:

…Súlyos robbanás történt a mecseki szénbányában. Nagy erőkkel folyik a kutatás a sérültek után…

…Három napig tartó küzdelem után megtalálták az utolsó eltűnt bányászokat is. Ezzel tizenhatra emelkedett a halálos áldozatok száma. Az egyetlen túlélőt, a 27 éves N. Krisztiánt súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba…

…Egy héttel a bányaszerencsétlenség után N. Krisztián magához tért a kómából. Orvosai szerint túl van az életveszélyen. Várandós feleségének elmondta, hogy B. Antal végtelen türelmének és kitartásának köszönheti az életét…