Eliza Beth: A játék csodája

        Valami puffant. Valika csodálkozva kapta fel a fejét. Gyenge szemeivel alig látott az orrán túl, most is hiába fürkészte a ködös tájat. Úgy tűnt, egyedül üldögél a park eldugott padján. Kinyúlt maga elé, biztonságérzetet adott neki kiszolgált járókeretének hűs érintése.
        – Azt a karikába görbült téridőhajlatú, önmagába visszatérő múltú jövőképét neki! De megütöttem magam! – jajgatott egy vékony hang. – Még gyakorolnom kell az érkezést. Valamit már megint nagyon elrontottam. Ha a szokott szerencsés napom van, akkor még a célt is elvétettem. Talán erről a toronyról körül tudok nézni, hova pottyantam.
        Valika szeme előtt megjelent egy fura lény. Legalább tíz lába volt, vagy tíz keze, nem tudta eldönteni, mindenesetre fürgén kapaszkodott velük felfelé a járókeret vasán. A tíz kéz-láb egyetlen hatalmas narancssárga fejben végződött, mely egyben a teste is lehetett ennek a furcsaságnak. Egy hatalmas, kifelé domborodó, sötétkék szem bámult vissza Valikára, kíváncsian.
        – Te is rossz helyen landoltál? – kérdezte a lény. Kicsit fordított a testhelyzetén, immár két szem fürkészte az asszonyt a fej két oldaláról. A szemek mókásan forogtak körbe-körbe, külön-külön. Aztán mindkettő megállapodott a kérdezetten, választ várva.
        – Igen, így is mondhatjuk – hagyta rá Valika.
        – Azért vagy ilyen szomorú? Ne búsulj, látod, én sem ide készültem, de ha már itt vagyok, körülnézek, aztán megyek tovább.
        – Én nem tudok elmenni innen. Már menni is alig tudok. A szemem is megcsal, ha tudnád, mit látok most is!... Megöregedtem. Egyedül maradtam. Ezért vagyok szomorú. Fájok és unatkozom.
        – Ne fájj! – Egy kéz Valika felé nyúlt, és csak nyúúúúlt, egészen addig, míg elérte, és finoman megsimította. Akkor visszahúzódott, nyomában valami mélyről jövő megnyugvás, végtelen jó érzés maradt. – Miért vagy egyedül? Úgy láttam, többen is vannak a közelben. – Szemei egymástól függetlenül körbefordultak. – Ott is van valaki – mutatott oldalra egyik csápjával.
        – Igen, gondolom, Gyula üldögél ott, az az ő szokott helye.
        – Ketten nem fértek el egymás mellett?
        – Elférnénk éppen…
        – Hát menj oda hozzá! Beszélgess vele! Nem fogsz unatkozni.
        – Azt nem! Tőle még az életkedvem is elmegy. Mogorva vénség, folyton mérgelődik valamin. Még nem szokott hozzá az öregségéhez. Fél oldala béna, nehezen közlekedik, és azt hiszi, ő a legszerencsétlenebb a világon. Nem lehet vele beszélgetni. Aki nem tud sakkozni, azt nem is veszi emberszámba, csak azért, mert ő valaha versenyeket nyert.
        – Mi az a sakk?
        – Egy táblajáték. Nem ismered? Hát honnan pottyantál ide? Igaz, fura kinézeted van, meg is mondom a doktornőnek, ha jön, hogy már hallucinálok is…
        – Te nem tudsz sakkozni?
        – Kicsit tudok, de az Gyulának kevés. Mások pedig még annyira sem tudnak, mint én.
        A lény figyelmesen hallgatta Valikát, majd újabb karját nyújtotta felé. Óvatosan rátapadt a homlokára a két szeme között. Az idős asszony először megijedt, de mivel semmi fájdalmat nem érzett, hagyta, hogy az a valami megtapintsa. Lassan odanyúlt, és felerősítette a hallókészülékét, de így is csak lágy zümmögést hallott.
        – Aha, megvan – húzódott vissza a csáp. Aztán kiszélesedett a vége, mint egy tenyér, és megjelent rajta egy teniszlabda nagyságú, halványzöld gömb. – Ezt neked adom ajándékba. Most mennem kell, mert nem érek időben oda, ahova készültem. Ne búsulj! Légy határozott, menj oda Gyulához, és használd az ajándékomat!
        – De mi a csuda ez? – vette el tőle Valika, de a fura tízlábú lény fénnyé vált és eltűnt. Már csak a hangja hallatszott: Tedd le!
        Valika megdörzsölte hályogos szemeit. Most, hogy újra egyedül maradt, biztos volt benne, hogy képzelődött. Vagy elaludt az árnyékban, és álmodott. De akkor mi ez a zöld itt a kezében? Oldalra nézett, ahol Gyulát sejtette. Mit veszíthet? Legfeljebb megint kiabál az öregúr, azt úgyis nagyon tud, még ürügy sem kell hozzá. Ha rázendít, otthagyom! – döntött. Rátámaszkodott a járókeretre, feltornászta magát függőlegesbe, és elbotorkált néhány lombos fával odébb, ahol tolószékében üldögélt a rigolyás szomszéd.
        – Szép napunk van, kedves Gyula – köszöntötte a morózus férfit, és elszántan lehuppant mellé a padra. – Hoztam magának valamit – nyújtotta felé a gömböt.
        – Ugyan, mit? – morrant Gyula, és a jobb kezével kaszált egyet, azonnal kiverve Valika kezéből a gömböt. – Sosem szokom meg, hogy nem arra mozog, amerre én akarom – zsörtölődött tovább. – Nem vagyok én már jó semmire, hagyjon békén!
        – Ne morogjon már, maga házsártos vénember! Nézze! – mutatott a földre esett ajándékra Valika. A haloványzöld gömb nőni kezdett a fűben, majd meghasadt és szétnyílt.
        – Mi ez, gumimatrac? – gúnyolódott Gyula, és félig elfordult az asszonytól.
        – Igazából nem tudom, most kaptam. – Közben a gömb szétterült a pázsiton, mint egy szőnyeg, kiegyenesedett, fekete és fehér négyzetek jelentek meg a felületén. – Olyan, mint egy sakktábla – csodálkozott Valika.
        – No, persze, sakktábla – höhögött az öregúr, de a kíváncsisága legyűrte az ellenállását. Odasandított. – Tényleg olyan! Nézze, figurák nőnek ki belőle! A mindenségit! – Hangjában öröm csendült. – A sötét vezér! De gyönyörű! Miből van ez? Mintha kristályból lennének! Honnan szedte, Valika? Milyen szépen csillan a fény a fehér huszár kardján! És a bástya, mintha élne! Ez valami csoda… – lehelte áhítattal, ahogy a táblán tökéletes sorba álltak a bábuk. Majd hirtelen durvára váltott a hangja: – Minek hozta ezt ide? Úgysem játszhatunk vele, félméteres bábukat nem bír el még maga sem, nem én a béna karommal. Minek bánt még maga is? Nem elég, hogy az élet ver?
        – Ha egyszer végre hajlandó lenne abbahagyni az önsajnálást, és másokra is tekintettel lenne, belehalna, ugye? – ripakodott rá Valika. Mérgében még a járókeretét is megemelte fenyegetően, aztán dühösen levágta a földre. – Én vagyok a gyengébb játékos, én kezdenék világossal, igaz? Lépek… mondjuk… b2-ről b3-ra.
        – Hahaha… – kacagott gúnyosan Gyula, de hamar lehervadt arcáról a vigyor. Csak ámult, amikor a fehér gyalog csilingelve áttáncolt b2-ről b3-ra. – Ezt nem hiszem el… e7-ről e5-re lépek… – suttogta, aztán megdörzsölte a rossz kezét, mely nyúlt volna a bábok felé. Hitetlenül bámult hol a táblára, hol Valikára. Aztán már nem számított, hogyan lehetséges ez, belemerültek a játszmába.
        – Sakk-matt! – kiáltott szenvedélyesen Gyula, és tűrte az asszony ragyogó pillantását, melyben nyoma sem volt a vesztett játék miatti bánatnak. Valika tapsikolt örömében, a sakktábla pedig összegömbölyödött, és újra felvette haloványzöld ruháját.
        – Holnap is játszunk? – kérdezte Gyula reménykedve, és tartotta a járókeretet, míg Valika nehézkesen lehajolt a gömbért. Járókeret és elektromos tolószék együtt ballagott vissza az otthonba.