Eliza Beth: Héttorony története

       Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… de mégis igaz kellett, hogy legyen, hiszen látom! Szóval volt egyszer régen egy ódon várkastély. Egyetlen bánata volt, hogy nem építettek neki tornyot. Tudta az utazóktól, hogy a szomszéd váraknak mindnek van, legalább egy, némelyiknek több is. Csak neki nem volt egy árva tornyocskája sem. Hosszú-hosszú évszázadok teltek el, és egyetlen lakójának sem jutott eszébe, hogy ilyen hiábavaló dologra költse el a pénzét. Sőt! Az utóbbi húsz évben elhagyták a gazdái, kihalt a nemesi család, amelynek tagjai többszáz éven át lakták. Nem volt gazdája, nem volt lakója, nem volt senkije, csak szomorkodott, és ábrándozott.
       – Pedig mennyivel szebb lennék, ha lenne tornyom! – sóhajtotta a kastély a szélnek.
       – Elviszem a kívánságodat, hátha valaki megszán – süvítette vissza a szél. És elrepült, körbe a világban, keresve valakit, aki segíthetne.
       Telt-múlt az idő. A kastélyban gyűlt a méreg, és egyre indulatosabb lett. Elhatározta, hogy addig nem adja magát az enyészetnek, amíg nem lesz legalább egyetlen, apró tornya. Hiszen még a templomnak is van, csak neki nincs! Egyre jobban belelovalta magát, addig-addig mérgelődött, amíg egyszer egy forró nyári napon betévedt valaki a romos falak közé. Az ember író volt, és a batyujában volt néhány vaskos könyv is.
       A férfi fáradt volt, éhes és szomjas. Most kipakolta az elemózsiát, amit még a faluban vásárolt, és megterített a rogyadozó asztalon. Elővette az egyik könyvét, kinyitotta, és letette az ebédje mellé. Testi-lelki táplálékát egyszerre vette magához.
       – Mit csinálsz? – szólította meg a kastély.
       A vándor felkapta a fejét. Mintha szólt volna valaki! De hát a faluban azt állították, hogy a kastély jó húsz éve lakatlan, ki lehetne itt? Kísértet? Nem igazán hitt bennük, de hát ódon várkastélyoknál sosem lehet tudni!
       – Ki szólt? – kérdezte óvatosan.
       – Én! – felelte a vár. – Én szólok, a kastély.
       – Egy kastély nem tud beszélni! – tiltakozott az író.
       – Ezer éve hallgatlak benneteket, embereket – mondta a vár. – Eltanultam tőletek. Mióta magamra maradtam, már nincs is más szórakozásom. Csak sóhajtozom, és ábrándozom…
       – Miről ábrándozol?
       – Egy égig érő toronyról. Észrevetted, hogy nekem egy sincs?
       – Van helyette másod. Rengeteg szobád, hatalmasak, szépek, biztosan van pincéd is, a rejtelmes fajtából. Ahol jókat lehet bújócskázni.
       – Kazamata. Az van, igen. De nem látszik messziről…
       – És van borospincéd is?
       – Hogyne! Csupán a bor hiányzik belőle, azt elhordták az emberek.
       – Biztos vagyok benne, hogy csodálatos festményeket rejtenek a falaid – vigasztalta a férfi az elkeseredett épületet. – Láttam is néhányat, ahogy elmentem a szalon ajtaja előtt.
       – Már csak az ősök képei vannak itt, azok nem kellettek senkinek. Ugyan ki akasztaná fel az otthonában mások őseinek képét? A többit elvitték a falusiak, meg a betolakodók. Hiába zárták le a kapuimat vastag lakatokkal, a fosztogatók előtt nincsenek zárt ajtók!
       – Egy ilyen régi kastélynak irdatlan méretű könyvtára szokott lenni. Telis-teli értékes könyvekkel. Van neked ilyen?
       – Többezer könyvem van! – dicsekedett a vár. – Ha egymásra raknád őket, felérnének az… – Hirtelen elhallgatott. Egy pillanat múlva annál nagyobbat rikkantott. – Hogy ez nekem eddig miért nem jutott az eszembe?
       – Micsoda? – értetlenkedett az ember.
       – A könyvekből tornyot építeni – vigyorgott a kastély. Bizony, vigyorgott, hallatszott a hangján. – De most már biztos vagyok benne, hogy végre lesz nekem is. És szebb, mint a templomnak! Te fogod felépíteni!
       – Én? – rázta a fejét az íróember. – Én ebéd után továbbállok innen.
       – Pedig szeretsz olvasni, vagy nem jól látom? – hízelgett neki a vár. – Ha itt maradsz, az összes könyvemet elolvashatod! Azokat is, amelyek el vannak rejtve. – Mint egy vérbeli horgász, amikor bedobja a csalit, úgy leste-várta a hatást. Még a pszichológiai ráhatásokat is eltanulta az emberektől. – Az igazán értékeseket az ősök elrejtették egy titkos szobába, és még most is ott vannak – oltogatta a vándort.
       Az író kíváncsiságát felcsigázta a tudat, hogy igazán régi, és épp ezért értékes könyveket vehet a kezébe. A kastély nem tudta, hogy neki szenvedélye a nyomtatott betű. Írni-olvasni egyaránt szerette őket. És kutakodni az ódon falak között, anélkül, hogy bárki zavarná, faggatni a réges-régi írásokat, talán még eltemetett titkokra is fényt deríthet… Egy ilyen könyvtárban kincsek lehetnek!
       A szíve mélyén már tudta, hogy a kastély foglyul ejtette őt. Nem is bánta, szabad volt, azt tett, amit akart, oda ment, ahova akart. És már itt akart maradni!
       – Minden könyvet, amit elolvastál, szépen leteszed, és egymásra rakod őket – tervezgette a várkastély. – Hamar fel fog épülni a tornyom, de arra vigyázz, hogy jó anyagból készüljön. Silányat nehogy beletegyél, hogy aztán összedőljön!
       Néhány hónap alatt az író átrágta magát a kötethalmokon. Amit érdekesnek vélt, azt külön tette, amit ismert, abból építette a tornyot. Szépen elrendezte, mintha tégla lenne. Kettőt hosszába, egyet keresztbe, hogy tartsák egymást. Magasodott is rendületlenül. Amikor elérte a plafont, a kastély ledöntötte a tetőt, hogy az ember tovább építhesse a tornyot. De egy nap kiürült a könyvtár!– Még, még! – követelte a vár. – Építsd magasabbra!
       – Miből? – tárta szét a karját tanácstalanul az író.
       – Tedd hozzá a saját papírjaidat! – parancsolt rá a kastély. – Neked is van, láttam!
       – Inkább szerzek mástól – dünnyögte az orra alatt Verő László, mert ő volt az íróember.
       Így aztán birtokba vette az internetet, és keresett magához hasonló megszállottakat, akik gyártották az irományokat. Összefogdosta őket, és többé el sem eresztette. Nem hiába volt ő Verő-legény! Bár a verőlegények inkább kidobóemberként működtek, mint bedobóként, de akit ő berángatott a toronyba, onnan már nem menekülhetett! És minőségi munkát követelt meg minden toronyfogolytól, satnya, silány irományt nem épített be.
       – Elégedett vagyok veled! – közölte vele egy szép napon a kastély. – Gyönyörű tornyot építettél nekem. Tudod-e – folytatta mézesmázos hangon, – hogy a szomszéd falu várának kettő van? Ráadásul egyforma magasak! Tudtad ezt?
       – Nem, nem tudtam – felelte a lektor, de vette a ki nem mondott kívánságot, és elkezdte rakni a második tornyot… majd a harmadikat… negyediket…
       Még néhány nap, és egyéves lesz a Torony. Immáron hét tornya van! A kastély vérszemet kapott, és egyre újabbat akart, egyre magasabbat, hogy őt, és csakis őt csodálja a világ. Szerintem hamarosan átkeresztelteti magát „Nyolctorony”-nak…