Eliza Beth & Andrea Werfl: Haláljáték

A kisregényt Andrea Werfl írásai ihlették,
amelyek tudtával és beleegyezésével megtalálhatók a történetbe ágyazva…

 

      Sírt…
      Mintha a szívét szaggató fájdalom soha nem akart volna enyhülni, szűnni. Úgy érezte, megsemmisül a szégyen súlya alatt. A becsületén, az emberi méltóságán esett folt marta lelkét, tudatát. Gondolatai őrjöngő iramban követték egymást, majd olyan súlyos csend telepedett bensőjére, melynek terhét alig bírta viselni.
      Soha nem gondolta, hogy hazugságok hálójába ejti az, akit szeretett. Eszébe sem jutott kételkedni, megkérdőjelezni elhangzott szavakat, tetteket. Bizalma tört össze az e-mail nyomán: elvette, és szilánkjaira zúzta benne azt, ami számára a legfontosabb volt…
      Erőtlennek érezte magát, mintha nem csupán a bizalma semmisült volna meg, hanem lényének egy része is.
      Elanor összetörten ült a sötét konyhában. Cigarettája felparázslott az esti feketeségben, s a laptop képernyőjének kékes fénye nyújtott némi világosságot. Az e-mail ott állt előtte. Újra és újra elolvasta. Tudata hadakozott még tartalma ellen, ám belső hangja – melyben sosem csalatkozott –, azt súgta: a hír igaz…
      Mihez kezd most? Mit tegyen? Hogyan viselkedjen Edennel ezután? Mi lesz a gyermekükkel, a jövővel, amit oly félve tervezgetett, épített? Hogyan tovább?
      A bűn nem az ő bűne volt: tudta jól. Mégis felelősséget érzett férje iránt. Hiszen feleségként mellette kell állnia, tántoríthatatlan erővel. Akkor is, ha erkölcsi normái, és szíve szerint összecsomagolta volna Eden holmiját, hogy, mikor a férfi hazatér, a kész tények fogadják…
      Eden olyasmit tett, ami az ő normái szerint súlyos, aljas, arcátlan bűn volt, melyre nem jogosíthat fel semmi. Hogyan éljen ezután? Vele?!
      Sírástól puffadt arcán, vörös, duzzadt szemeinek fényén fájdalom suhant át. Olyan lelki gyötrelem és kín, melyek nyomát többé nem simítja le érintés, mosoly, csók…
      – Eden… Mit tettél?!… – zokogta a csendbe. Kezébe rejtett arcát a szégyen pírjának forrósága járta át…


(Andrea Werfl: Szégyen)

 

      Aisha Parsons az út szélén állt, feltartott hüvelykujjával mutatta, hogy merre szeretne menni. Egy nevelőintézetből szökött meg néhány órával ezelőtt, és nagyon remélte, hogy még nem fedezték fel az eltűnését! Ha sikerül elég messzire jutnia, mielőtt keresni kezdik, nyert ügye van. Cirka háromszáz kilométert kell megtennie, hogy kijusson ebből az államból. A szomszédban már nem fogják kutatni a nyomát - bizakodott. Ott megszabadul ettől a kis taknyostól is, aki ráragadt és veleszökött.
      Lenézett a tízéves kislányra, és elszégyellte magát. Ugyan, mihez kezdhetne Andy egyedül? Talán mégis jobb, ha nem hagyja magára. Úgyis mindenki testvéreknek hitte őket, fürtös-szőke hajkoronájuk miatt. Aisha büszke volt a hajára, hozzá aranyosbarna íriszt kapott a sorstól. Tizenhét évesen még hitte, hogy a szépség a legfontosabb.

 

      Eugen Kirby boldogan dörzsölgette össze a kezeit. Nem gondolta, hogy az üzlet ilyen hamar – és ilyen jól – beindul! Amikor elkezdte megvalósítani az ötletét, biztos volt benne, hogy sikere lesz, csak nem hitte, hogy ilyen gyorsan!
      Először csak egy kis virtuális stúdiót építtetett. Egyszerre egy ember játszhatott benne. Eugen remekül értett a számítógépekhez, olyan programokat írt, hogy mások csak álmodhattak róla. Ez volt a titka a sikerének. Hamar híre ment, hogy nála milyen elsőrangú szimulátor van, mennyire élethű, és semmi nem zavarja meg a játékost az élvezetben!
      Eleinte még beérte az autóversennyel, repülőgép-szimulátorral. Aztán egy sötét éjszakán, miután alaposan összeveszett az anyósával, alkotott egy másik programot. Virtuális kínzókamrát készített, a régi, poros leírások nyomán. Elképzelte, hányféle módon végezhetne egyetlen felesége drágalátos anyjával!
      Hajdanvolt, letűnt korok föld alatti börtöneit mintázta meg. Tervezett falból kiálló vaskarikát, amihez odaláncolták a rabokat. Kínpadot, amire kifeszítették a szerencsétlen áldozatot, és megkorbácsolták. Mennyezetről lógó láncokat, amire felkötötték, és a talpa alá tüzet gyújtottak. Szúró-vágó szerszámokat, botokat, izzó vasakat. A korbácsok súlyosak voltak, és fajtánként válogatni lehetett: egy-, vagy többágút szeretne, rövidebbet, hogy közelről üthessen, vagy hosszabbat, hogy keményen-élesen csattanjon. Esetleg a szeges fajtát, aminek nyomán azonnal vér serkent!
      Természetesen már a modern kor találmányait is bevetette. A váltóáramot, aminek erősségét a leggyengébb ütéstől a halálosig lehetett állítani. Volt ott szike, ha darabolni szándékozott, volt só, hogy a sebre szórva elviselhetetlen fájdalmat okozhasson. Minden eshetőségre készen írt a programba inzulininjekciót, ha éheztetni támadna kedve.
      Ennek a programnak az írása közben döbbent rá arra, miszerint mindenkiben ott lakozik a szadista hajlam, csak az emberek túlnyomó többsége elfojtja magában. Hát, eztán már nem kell elfojtaniuk! – gondolta. Nálam majd kiélhetik a ferde hajlamaikat!
      Természetesen ő maga próbálta ki, jó lett-e a játékprogram. Feltette a sisakot, ami a háromdimenziós élményt biztosította, hozzá megfelelő hangokat, illatokat kevert a számítógép. Elindította a rendszert. A megjelenő áldozat kísértetiesen hasonlított az anyósára, talán azért, mert az ő fényképéről készítette a leírást.  Kéjes élvezettel, jólesőn borzongva kezdett bele a játékba.
      Kipróbált minden eszközt, eleinte még oda tudott figyelni, hogy valamit javítania kell még… aztán elsodorta a kegyetlen játék, és már csak ölni akart. Amikor az áldozat széttépett teste a földre zuhant, szitkozódott egyet, hogy miért is nem bírt tovább uralkodni magán! De aztán levette a sisakot, visszagondolt a javítanivalókra, és hozzákezdett.
      Ez két évvel ezelőtt történt. A kész programot tesztelte a barátain, ismerősein. Aztán beépítette a szimulátorba. Nem is kellett túl harsány reklám, és özönlöttek a kíváncsi játékosjelöltek!
      Ma már tíz nagyvárosban van stúdiója, ahol egyszerre hat-hat ember játszhat. Mindegyik stúdióban van megbízott embere, aki figyeli a játékosokat. Hogyan, mennyire élik át, mennyire merik átadni magukat a kínzás élvezetének. Ha olyat látnak, aki szívvel-lélekkel kegyetlenkedik, gondolkodás-szemrebbenés nélkül öl, és gyaníthatóan pénze is van, a legnagyobb titoktartás mellett felkínálják neki a kínzókamra valóságos változatát.

      Nem volt egyszerű titokban, szinte észrevehetetlenül megépíteni a központot. Beásni a talajba jó mélyen, vastag betonnal kiönteni, megoldani a vizet, szellőztetést, hangszigetelést. A közlekedést a szintek között, a biztonsági rendszereket. Álló évig vesződött vele az a néhány ember, aki végül a bizalmasa lett, és az építőmunkák után ott maradtak börtönőrnek. Neki, Eugennek csak a pénzt kellett előteremtenie, amit különböző pénzintézetek számítógépes rendszereinek feltörésével oldott meg. A biztonsági kódok előbb-utóbb megadták magukat a hackernek.
      Hogy miért nem elégedett meg azzal a sokmillió dollárral, amit így szerzett? Mert ő nem a pénzért lopott, hanem a rajta megvásárolható élvezetért. Történetesen, hogy valódi kínzókamrát építhessen, élő áldozatokkal a virtuálisak helyett.

 

      Christopher Stevens jót húzott a korbáccsal áldozata vergődő testére. Nem sajnálta, igyekezett pontosan oda ütni, ahol már úgyis sebes volt. Hadd fájjon minél jobban! Amikor már látszott, hogy nincs egy szemernyi élet sem a nőben, letette a sisakját, és megtörölte kissé verejtékes homlokát. Visszafojtott indulattal fújta ki a levegő maradékát a tüdejéből, hogy frisset szippanthasson helyette.
      – Maga soha nem kíméli meg az áldozatait? – lépett be a szobába az alkalmazott. Ő felügyelte a gépeket, véletlenül se csúszhasson be valami hiba.
      – Nem azért járok ide! – közölte gúnyosan Chris. – Egész nap kímélem a körülöttem élőket, legalább itt ne kelljen!
      – Nem unja még? – Vendége hetente háromszor jött, lefoglalt időpontja a hétfő, szerda, péntek reggel kilenc óra volt. A mai napon kezdte meg a harmadik hetet.
      – Megunni? Nem… dehogy, hisz mindig más! Más az áldozat, mások a körülmények, más az érzés.
      – A legjobb benne, hogy bármit tehet bárkivel, nem kell büntetéstől tartania. – folytatta a tapogatózó beszélgetést Franky. – Ebbe nem köthet bele egyetlen erkölcsvédő sem! Ha tömeggyilkossá válik, akkor sem fogják lecsukni.
      – Nem bizony! Bár… valószínűleg a büntetés fenyegető réme is emelné az élvezetet, amit a kínzások adnak… – gondolkodott fennhangon a játékos.
      – Képes lenne kipróbálni élesben is? – kérdezte hitetlen hangon a másik.
      – Áh, nem hiszem, hogy rászánnám magam… annál gyávább vagyok – mosolygott önironikusan Chris. – Még jó, hogy nincs ilyen választási lehetőségem!
      – Talán van… – felelte halkan, sejtelmesen az alkalmazott.
      Stevens rábámult. Biztos volt benne, hogy nem jól hallott. Mert azt mégsem mondhatta ez a jóember, hogy van ilyen lehetőség! Ám az illető jelentőségteljes fejbólintását mégis úgy kellett értelmeznie!
      – Ez holtbiztos, hogy törvényellenes. Nem akarok tudni róla! – vágta rá határozottan. Felkapta a székről a zakóját, és az ajtóhoz lépett.
      – Szerdán, szokás szerint… – vetette oda, és elment.

 

      Kristy Adair vérbeli prosti volt. Társaival ellentétben ő élvezetből csinálta. Imádta az érzést, amikor egy férfit magába fogadhatott. Nem esett nehezére, hogy ebből kellett élnie. Az már jobban, hogy nem válogathatott. Természetesen neki is voltak bizonyos elvárásai a partnereivel szemben, amelyeknek nem mindegyik kuncsaftja felelt meg. Mégsem küldhette el őket, mert fenn kellett tartania magát, a lakást, a telefont, az autót, és néhanap szeretett elmenni szórakozni a barátaival. Kicsit lazítani, és kirúgni a hámból.
      Egy ilyen átmulatott éjszaka után reggel nem a saját lakásában ébredt.

 

      – Sharon! Miért hagytál el? Sharon! – kántálta a holtrészeg Oliver Grainger. Megpróbált feltápászkodni a földről, ahova tehetetlenül lezuhant, miután kihajították a bárból. – Sharon! Gyere vissza!
      Egyik karját letámasztotta, ránehezedett, és megkísérelte felnyomni magát függőleges helyzetbe. De megbicsaklott a csuklója, és ő újfent lent találta magát az aszfalton.
      – Az istenedet, hol bujkálsz? Úgyis megtalállak! – gajdolta fenyegetőnek szánt hangon, talán nem is tudva, mit beszél. Egyhetes szőrzettel borított arcából kikandikáló mélykék szemeiben szikrányi értelem sem mutatkozott. – Felemelte a járdára terített zöld szőnyeg szélét, ami nagy valószínűséggel a pázsitot volt hivatva utánozni, és alákukucskált.
      – Megvagy! – kiáltott fel. Aztán valaki rálépett a szőnyegre, mire az kicsúszott a kezéből. – Nem vagy meg… – csuklott egy nagyot.
      – Gyere, haver, hazaviszlek! – támogatta fel egy férfi. A hóna alá nyúlt, felsegítette, és elvonszolta az autójáig. Oliver nem ellenkezett, hagyta magát vezetni, tántorogva csak arra figyelt, hogy két lábon maradjon. Hirtelen az ismeretlen nyakába borult. A másikat átölelő karjai tartották a teljes súlyát, mert a lábai felmondták a szolgálatot. Lassan csúszni kezdett lefelé.
      – Sharon! – sírta az idegen fülébe. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám!
      – Vissza, persze, hogy vissza – csitította a férfi, türelmetlenül körülnézett, de az égvilágon senki sem törődött velük. Megnyugodva tuszkolta be Graingert az autó hátsó ülésére. Majd maga is utána mászott, és a sofőr elindult velük.

 

      Nyugtalansága kibírhatatlan volt. A feszültség, amely egész lényén eluralkodott, szinte tapintható volt.
      Egész délelőtt zavartan járkált a lakásban. Leült, bekapcsolta a televíziót, bámulta a képernyőt kifejezéstelen arccal, majd hirtelen felpattant. Kiment a konyhába, rágyújtott. Készített egy kávét, belekezdett egy rejtvénybe, majd félbe hagyta. Elkísérte a feleségét vásárolni, de nem volt türelme várakozni a pénztárnál, hangosan morgolódott, szitkozódott. Felesége csitító szavai, rendreutasítása csak még inkább növelte idegességét. Még a feje is belefájdult.
      Kint az utcán durva hangon letorkollta az asszonyt, a gyerekre is rákiabált; nem sok választotta el attól, hogy üvöltsön…
      Otthon – mint a ketrecbe zárt vadállat – körözött, szobáról szobára járt, ingerülten kötekedett, veszekedést provokált, vádaskodott ok nélkül. A laptop előtt sem tudott sokáig megmaradni. Végül sietősen felöltözött, magához vette üres pénztárcáját, és indulni készült.
      – Hova mész, Clark? – kérdezte Lili.
      – Dolgom van! Ne kérdezd már folyton, hogy hova megyek, mikor jövök! És ne telefonálgass utánam! Hagyj végre békén! – csattant fel dühöngve.
      – De hát… Én csak… – kezdte Lili, de a férfi félbeszakította:
      – Nem érdekel! Ne ellenőrizz folyton! Megyek, mert dolgom van! – Ezzel bevágta maga mögött az ajtót.
      Beszállt a liftbe. A vére már elviselhetetlen iramban robogott az ereiben, az adrenalinszintje az égig szökött, izzadt, melege volt, a szíve hevesen kalapált. Kezei remegtek az izgalomtól, a cigaretta végét szinte elrágta.
      Akkor enyhült izgalma egy kicsit, amikor leszállt a villamosról, és a rövid séta után végre megérkezett. Elővette a kulcsot. Óvatosan betette a zárba, finom mozdulatokkal fordított rajta kettőt és belépett a gondozott kertbe.
      Megtorpant. Hallgatózott, de nem hallott neszt. Zárva volt az ajtó és minden ablak, a macskák kinn feküdtek a lépcsőn. Süttették a hasukat. Hátra ment. Az autó sem állt a garázsban. Minden óvatossága feloldódott, mert már biztosan tudta, hogy a ház üres.
      – Nincs itthon senki… – gondolta megkönnyebbülve.
      Kinyitotta a hátsó ajtót és belépett a konyhába. Gyorsan ledobta a kulcsát az asztalra, cipőjét lerúgta lábairól, és célirányosan nagybátyja dolgozószobájába ment.
      Amint meglátta az íróasztalt, feszültsége, ingerültsége semmivé foszlott. Szívének zakatolása szelíd dobogássá vált, s az idegeit feszítő nyugtalanság megszűnésével fejfájása is elmúlt, és nyugalom áradt szét lényében.
      Végigjáratta kezét az asztal dióbarna lapján, réz berakásain. Simogató mozdulatai szinte becézték a nemesmívű tárgyat. Megemelte a széket, leült. Átnézte nagybátyja frissen érkezett leveleit, jegyzeteit. Megnyitotta számítógépét, beleolvasott üzleti feljegyzéseibe, e-mailjeibe, naplójába. Meghallgatta a rögzítőn hagyott üzeneteket, s csak ezután tért rá jövetelének igazi céljára.
      Tárcájából elővette az ügyesen lemásolt és elkészített apró kulcsot. A legalsó fiókhoz hajolt, cirógató mozdulatokkal átfuttatta rajta ujjait, majd kinyitotta.
      Kivette a benne lévő fémdobozt, felnyitotta. Kéjes mosoly áradt szét arcán.
      – Ez az… itt van! – suttogta lágyan és kivette a pénzt.
      Megszámolta, majd magához vette egy részét. Épp csak annyit, amennyiről azt gondolta, még nem tűnik fel a hiánya…
      Mindent elrendezett maga körül: visszatette a kazettát, bezárta a fiókot, rendbetette az asztalt, kikapcsolta a gépet. Már indulni akart, amikor tekintete megakadt egy fényképen. Felesége és kisfia volt rajta. Kinn álltak a kertben és boldog mosollyal néztek bele a kamerába.
      Szinte lebénult az asszony tekintetétől. Megborzongott… Emlékezetébe villant, mit gondol Lili a lopásról… Egy pillanatra mintha szégyent érzett volna, és bizonytalanságot tettének helyességével kapcsolatban.
      Ám szinte azonnal megnyugtatta magát. A boldogság, amely a lopás élményéből és a pénz birtoklásából fakadt, minden kétségét eloszlatta.
      – Neki van, nekem nincs pénzem. Szükségem van rá, és kész! – gondolta.
      Az iménti pillanat mintha nem is létezett volna… A vérében hordozott, apjától öröklött jellembeli hiba minden erkölcsi és etikai gátat kikapcsolt lelkében… a kísértés legyőzte őt… Nem számított, hogy éppen azt lopta meg sokadszorra, aki apja helyett apja volt, aki segített a családjának, ha gond támadt.
      Odakint a kertben cigarettára gyújtott, és elégedetten kisétált a kertkapun… Azt már nem láthatta, hogy a szomszéd ház ablakában a függöny meglebben…

(Andrea Werfl: Kísértés)

 

      – Szökésben az Ópiumkirály! – harsogták a médiák. – Ma egy hete, hogy a kábítószer-kereskedők bandája kiszabadította a főnökét. Noha senki nem tudta, hogyan és mikor szállítják át a végleges börtönébe, az úton mégis rátámadtak a rabszállító autóra, berobbantották az ajtaját, megölték a kísérő rendőröket, és nyomtalanul eltűntek.  Az Ópiumkirállyal együtt szállított nyolc rabból már csak egy kószál szabadon, a szélhámos kivételével mindet sikerült elfognia a hatóságoknak…
      A szélhámossággal vádolt Lester Wong az erdőben bujkált. Még az első órákban szerzett egy őrizetlen szárítókötélről farmert, és piroskockás flanelinget. Amikor a tulaj mégis előkerült, és puskagolyót küldött utána, bemenekült a sűrűbe. De nem ismerte a bogyókat, nem merte megenni őket; éhes volt már nagyon. Két nap után végre rászánta magát, hogy megkörnyékezi a közeli benzinkutat. Csak lesz olyan pillanat, amikor nem figyelnek, és szerezhet valami ennivalót.
      Bemerészkedett a shopba. Csak egy lány volt a pénztárban, más senki. Lester rámosolygott, bevetette csáberejét. Gondolta, kicsit udvarol neki, aztán eltereli a figyelmét, és elszelel valami kajával. A sors azonban keresztülhúzta a számítását. A tv-ben épp a híreket mondták, és a még szabadon kószáló szökött rab képét mutogatták. A lány a képernyőt bámulta, aztán Lestert. Végül sikított egy nagyot.
      Erre már a benzinkutas is előjött a raktárból. Lester felhúzta a nyúlcipőt, kifordult az ajtón. A kúthoz épp beállt egy kocsi, vezetője kifelé kászálódott. Wong megragadta, kirántotta, és bevetette magát a helyére. Arra már nem maradt ideje, hogy indítson. Az anyósülésről hangtompító meredt rá. Ami nem lett volna nagy baj, de pisztoly is tartozott hozzá.

 

      Eden Convay rettegve bámult a képernyőre. Saját magát láthatta, korbáccsal a kezében, amint épp lesújt egy szerencsétlen nőre. A nő teste már több sebből vérzett, látszott, menekülne, de a bokájánál fogva a falhoz volt láncolva. Eden arcán kéjes mámor.
      Úristen! Ha ez kiderül, oda minden tervem! De a becsületem, az életem is! Kalifornia jövendő kormányzója nem lehet sáros. Még csak poros sem! – fanyalgott. Hát még, ha azt is megtudják, hogy az adófizetők pénzén csináltam? Engem meglincselnek!
      Szívét jeges félelem markolta szorosra, homlokán verejték ütközött ki. Kénytelen lesz kifizetni a zsaroló által kért összeget. Pillanatnyilag százezer dollárt kér, de Convay tisztában volt vele, hogy nem szokták ennyivel beérni. Ha az áldozat egyszer fizetett, másodszor is fog! És harmadszor is…
      Ki kell nyomoznia, ki zsarolja! Ha valami kis piti alak, megöleti. Ha Kirby, akkor nehezebb dolga lesz, de vagy megöleti őt is, vagy visszazsarolja. Igaz, bizonyítéka nincs ellene, de elmondhat mindent a sajtónak, névtelenül. Akkor a gépezet megindul! És a zsaruk kinyomozzák, kicsoda Kirby, mit csinál, hogyan, mikor, kivel…? És megtalálnak engem is! – döbbent rá. Nem jó, nem jó! Valami mást kell kitalálnom! De mit? Mit?
      Bánta már nagyon, hogy engedett az ösztöneinek. Miért is nem bírta türtőztetni magát? Eszébe jutott a felesége, aki eddig mindenben mellette állt. Az ő vagyona segítette, hogy megkaparinthassa a miniszteri széket. Az ő támogatása juttatta el odáig, hogy kormányzónak jelölték. Elanor! Hogy nézzek a szemedbe?
      Nem azt szégyellte, amit tett, csak azt bánta, hogy kiderül…

 

      – Nem is tudtam, hogy az unokaöccsének kulcsa van a házához! – fogadta a szomszéd a hazaérkező William Humphrey-t.
      – Én sem! – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan a nagybácsi.
      – Nem magától kapta? – csodálkozott a szomszédasszony. – Csak nem valami rosszban sántikál a fiú?
      – Remélem, nem – sóhajtott Will. – Mindjárt körülnézek odabenn. Köszönöm, hogy szóltak!
      Nem mutatta, de aggódott. Testvére, tulajdon édes öccse is fekete bárány volt a családban. Ha egész éjszaka dolgozott volna a pincéjében a pénzcsinálógép, az sem lett volna elég neki. Korai halála megmentette attól, hogy végzetes adósságokba verje magát, de a házukat így is le kellett cserélniük kisebbre. Azt is csak az ő, Will segítségével tudta megtartani a sógornője. De ő szívesen segített, nőtlen-gyermektelen lévén, hogy legalább a kis Clark ne szenvedjen hiányt semmiben.
      Most első dolga volt, hogy tüzetesen körülnézzen. Nem vett észre semmi feltűnőt. Bár… a számítógép előtt kissé ferdén áll a szék! Nem volt rendmániás, de úgy állt a kezére, hogy egyenesen betolta az asztal alá, most meg csak úgy oda van nyomva. A görgős szék lábai csak akkor fértek be a fiókok közötti helyre, ha megigazította. Most keresztbe álltak, és így nem lehetett beljebb tolni. Tehát ideült a géphez… vagy csak az asztalhoz?
      Átvizsgálta a fiókokat. Megérzésre a legalsóval kezdte. Vajon a kazettához is szerzett kulcsot a fiú? Megszámolta a pénzt. Kétezer dollár hiányzott! Már megint!
      Amikor először hiányzott a pénzből, még azt gondolta, ő számolta el, vagy rosszul emlékszik. A második hiány után beállította a kamerát az asztallal szemben, de nem is sejtette, kit fog rajtakapni a lopáson. Hogy épp Clarkot!

      – Honnan van kulcsod a házamhoz? És a páncélkazettámhoz? Mióta lopod a pénzemet?
      – Ezt most a nagybátyám kérdi, vagy a vizsgálóbíró? – kérdezett vissza Clark, csak azért, hogy időt nyerjen. Gondolkozni kéne, kitalálni valami hihető hazugságot, de gyorsan!
      – Most még a nagybácsi – felelte William Humphrey kemény hangon. – Tőled függ, hogy meddig. Bármelyik pillanatban átválthatok vizsgálóbíróra! Ne várd meg! Felelj!
      Clark Humphrey lehajtotta a fejét. Agykerekei sebesen forogtak. Mi lenne a jobb, ha tagad, vagy, ha mindent beismer? Tudta, nagybátyja kemény ember, de becsületes. És az őszinteséget másokban is nagyra tartja. Talán megbocsát.
      Hirtelen néhány papírlap pottyant elé az asztal lapjára. Rájuk pillantott, és rögtön tudta, hogy már nincs választási lehetősége. A fotókon tisztán látszott, ahogy a fiókban matat, pénzt számol, az egyiken épp a zsebébe teszi.
      – Egy kis segítség a memóriádnak – szólt a bíró halkan. – Halljam! Mire kellett neked az a sok pénz?
       – Számítógépes játékra – tört meg a fiatalabb Humphrey.
       – Ennyi? – nyomta meg a szót hitetlenül az idősebb. – Tízezer dollár… játékra?
      – Tizenkettő – helyesbített a tolvaj. – Ez egy különleges játék…
       – No, mesélj! – szólította fel a nagybácsi szigorúan. – Mindent tudni akarok! És ezt már a vizsgálóbíró mondja!

 

      Verejtékben fürödve ébredt fel, a tulajdon nyögésére. Alatta a lepedő merő víz volt, bizonyítva, hogy már órák óta hánykolódott így. Üzenetet kapott a barátjától, de nem bírta értelmezni. Egy feltűnő neonfelirat a feketére festett, biztonsági zárakkal bőven felszerelt ajtó felett.
      „Virtuális kínzókamra” – hirdette a fényreklám. Mi lehet ez? Végighúzta tenyerét nyirkos homlokán, próbálta marasztalni még az álmot. Hátha ki tud még valamit olvasni belőle. De hiába! Felkelt hát, hogy lezuhanyozzon. A szoba hűvös levegőjében megborzongott, mintha csak előre érezte volna, mi vár rá. A komód mellett elhaladtában vetett egy kósza pillantást az órára, de abban a pillanatban el is felejtette, mit látott a számlapon. Visszafordult, még egyszer megnézte. Hajnali két óra volt.
      Több mint egy hete nem tudta elérni a barátját. A telefonját nem vette fel, a főnöke nem tudja, hol van. Speciális üzeneteire sem válaszolt. Nem jellemző rá, hogy így eltűnjön. Aggódott érte.
      És most ez a kép! Tudta, hogy a barátjától jött, álmában hallotta, hogy hívja: Segíts! Gyere ide!
      Ide! De hova? Nyilván ezt a bejáratot kell keresnie, de hol, a mindenségit neki!? Nyugi, haver! – biztatta magát. Gondolkozz! Ha más városban lenne, mint a lakhelye, akkor jelezte volna. Tehát Washington. OK. Eddig jó. Utána kell néznie, mi lehet az a virtuális kínkamra? Letelepedett a számítógép elé…
      Reggel első útja a főnökéhez vezetett. Kért egy hét rendkívüli szabadságot.
      – Nagyon jól meg kell indokolnia, hadnagy, hogy elengedjem – figyelmeztette a rendőrkapitány. – Tudja jól, hogy kevesen vagyunk.
      – Tudom, uram! – felelte a hadnagy. – Washingtonba kell utaznom, mert a legjobb barátom, akit ön is ismer, eltűnt. Ám ma éjszaka vészjelzést kaptam tőle. Bajban van.
      – És ki lenne az?
      – April Burgess, uram!
      – April? – hűlt el a rendőrfőnök. – Ha April vészjeleket küld, akkor már nagyon nagy zűr van!
      – Amikor utoljára beszéltünk, annyit mondott, hogy a főnöke valami óriási disznóságba keveredett.  Igencsak kompromittáló fotóval zsarolják, és utána akar nézni. Azóta nem jelentkezett, és én is hiába kerestem.
      – Rendben, kap egy hét szabadságot! Találja meg!
      – Köszönöm, uram!
      – Ha segítség kell…
      – Szólok! – biccentett, és kilépett az ajtón.

      – Hol a csudában vagyunk? – nézett körül tétován Oliver Grainger. Ismeretlen volt a terem, az egymás mellett álló ágyak, a plafonról világító fény. Ablak nem volt a szobán, az ajtó is csukva. Feltápászkodott az ágyról, és odabotorkált az ajtóhoz. Megfogta a kilincset. Ekkor megszólalt egy lemondó hang.
      – Zárva van. Hiába kísérletezel. Csak akkor mehetsz ki, ha ők kiengednek.
      – Kik? – nézett hátra a válla felett. De azért lenyomta a kilincset. Nem hitte, amit a nő mondott, mert az annyit jelentene, hogy fogoly. Az meg nem lehet. Ki tartaná őt fogságban és egyáltalán, minek?
      – Nem jó hely ez, nem jó! – dünnyögte a lány.
      – Nem jó? – nézett körül Oliver. A szoba tiszta volt, világos, bár ablaktalan volta tényleg börtönnel tette hasonlatossá. És a zárt ajtó!
      – Téged hol szedtek össze, haver? – kérdezte egy férfi. Kissé ferde szemei voltak, de más nem utalt arra, hogy felmenői között keleti ősök lennének.
      – Honnan tudjam? – csattant fel ingerülten Grainger. Hirtelen elordította magát. – Sharon! Ha ez is a te műved, akkor kitekerem a nyakad! – Közben menekülést keresve forgott körbe.
      – Ne kiabálj, felesleges! – szólt rá a másik férfi. – Hangszigetelve van minden. Legalábbis semmi hang nem jön át kívülről. Valószínűleg innen sem megy ki semmi.
      – Mióta vagytok itt? – csillapodott le valamelyest Oliver. – És én mióta vagyok itt?
      – Nehéz követni. Itt nincsenek nappalok, sem éjszakák. Csak az étkeztetésből lehet hozzávetőlegesen számolni, hogy négy napja. Én – nyomta meg a szót – négy napja. Kristy három. Ők ketten – mutatott a szoba mélyére – már itt voltak, amikor mi jöttünk. Téged pár órája hoztak. Tök részeg voltál.
      Nyílt az ajtó. Két katonaforma, sisakos férfi kerekes kiskocsin ennivalót hozott. Oliver csak most vette észre, hogy még két lány van a szobában. Az egyik még kislány, de a másik gyönyörű!
      – Hello, fiúk! – üdvözölte a belépőket vidáman. – Hol vagyok, és miért? Megmondanátok?
      – Nem kell tudnod! – hűtötte le az egyik. – Egyél, aztán elviszünk egy kis renoválásra. Úgy nézel ki, mint egy szőrös majom!
      Oliver Grainger sértetten simított végig rendezetlen szakállán, de szót fogadott.
      – Hova lett a kislány? – kérdezte, amikor visszahozták.
      – Elvitték ezek a szemetek! – sziszegte Aisha. – Nem tudom, hova és miért, de elvitték. Szét tudnám tépni őket!
      – A testvéred?
      – Nem, dehogy, csak együtt szöktünk meg az intézetből. Mégsem kellett volna magammal hoznom… A fenébe is! De sajnáltam otthagyni egyedül az utcán.
      – Körülnéztem odakint – kezdte Oliver. – Minden szupermodern! Innen nem egykönnyen jutunk ki!
       – Segítséget kellene hívnunk – ábrándozott Kristy Adair.
      – Na, ja… de hogyan? – kérdezte a félig kínai. – Szerintem itt minden hermetikus. Nem csak a levegő, a hang is, és talán még a gondolatok sem jutnak át a szűrőn.
      – Érdekes – csodálkozott Kristy. – Az a másik lány is ezt mondta a minap.
      – Milyen lány?
      – Valami April, vagy hogy hívták. Aznap vitték el, amikor engem idecipeltek, azóta nem láttam. Ő is azt mondta, hogy nem mennek át a gondolatai… Nem tudom, mit érthetett ez alatt.
      – Vajon hova viszik őket, és miért? – tűnődött Oliver.

 

      Christopher Stevens elégedetlenül rántotta le a fejéről a virtuális élményt adó sisakot. Ideges volt, nyugtalan, és nem bírt koncentrálni. Ez meg is látszott a mozdulatain. Nem akarta még, mégis megölte az áldozatát. Túl korán. Látta ezt a játékmester is az ellenőrző képernyőn. Ő elégedett volt. Összedörzsölte a két tenyerét. Igen, megvan a következő ügyfél. Mr. Kirby örülni fog!
      – Mi a baj, Mr. Stevens? – kérdezte álnokul. Mintha nem sejtené! Pedig… – Túl fáradt ma?
      – Nehezemre esik a koncentrálás – vallotta be a férfi. – A maga múltkori megjegyzése nem megy ki a fejemből, és felettébb nyugtalanít. Azóta nem bírok másra gondolni… Tényleg van lehetőség élőben csinálni? – halkította le a hangját.
      – Van! – bólintott komolyan az alkalmazott. – Persze, nem olcsó…

      Másnap este kellett megjelennie a megadott helyen. Onnan kocsival vitték a helikopterhez, de ekkor már bekötötték a szemét. A biztonság kedvéért! – magyarázták. Belenyugodott, mit tehetett volna?
      Az épületen nem látszott semmi különös. Bár kívülről nem láthatta, csak a belsejét. Ablaktalan, zárt folyosókon haladtak, világos volt, tiszta, és a légkondi is ment. Hang nem hallatszott sehonnan, a néma csendet csak a cipőik koppanása törte meg.
      Stevens körülnézett. Nem sok látnivaló akadt a kopár folyosókon. Bútor semmi, a falak üresek, sehol egy dísz, ami megtörné a monoton fehérséget. Színt kizárólag az ajtók, és a járólap képviselt a maga barnaságával. Az ajtók biztonsági kódos zárakkal voltak ellátva, sőt, még tenyérleolvasó is tartozott hozzájuk. Avatatlan nem juthatott át rajtuk.
      A kísérője megállt az egyik ilyen ajtó előtt. Úgy fordult, hogy a másik ne láthasson semmit, bepötyögtette a kódot, és rásimította a tenyerét a képernyőre. Halk sípolás után zöld fény gyulladt ki, a bejárat kinyílt.
      – Parancsoljon, Mr. Stevens! – lépett félre udvariasan az őr.
      Chris belépett a terembe. Gyors pillantással felmérte a helyet. Ablak itt sincs, de bútorok már vannak. Kényelmesnek látszó kanapé, előtte kis asztalka, rajta némi italnemű és egy távirányító. A kanapéról épp felállt egy férfi a fogadására.
      – Üdvözlöm, Mr. Stevens! Louis vagyok. Én fogom segíteni önt a választásban. Egy jó konyak mellett megtekintheti a kínálatot – mosolygott és helyet mutatott a kanapén.
      – Italt nem kérek, köszönöm! – hárította el a jövendő játékos, és leült. – Térjünk inkább a tárgyra!
      – Rendben – nyúlt a távirányítóért Louis. Megnyomott egy gombot, mire a szemközti fal szétcsúszott, és helyet adott egy óriásképernyőnek. – A feltételeinket nyilván ismeri, anélkül nem lehetne itt. Tehát, a befizetett ötvenezerért cserébe kap egy embert, akit maga választhat ki, és azt tehet vele, amit csak akar. Az ön döntése, hogy meddig szórakozik vele, mekkora kínt tud, vagy akar okozni, éppúgy az is, hogy megöli-e, és mikor! Mutatom a jelenlegi kínálatunkat.
      Egy újabb gomb megnyomására képek jelentek meg a hatalmas monitoron. Férfiak, nők, még gyerek is akadt köztük, mindegyikről több kép. Egyetlen közös volt a felvételeken: mindegyik fotóalany oda volt láncolva a falhoz! Egy csinos nő láttán Christopher Stevens szíve nagyot dobbant. Elképzelte, ahogy…
      – Ő kell nekem! – mutatott rá a nő képére.
      – Sajnos ő kissé gyengélkedik – tárta szét a karját Louis. – Egy másik vendégünk töltötte rajta a kedvét a napokban.
      – Legalább frissek az élményei – felelte Chris. – Már elültették benne a rettegés csíráit. Nagyon gyenge, vagy tud mozogni?
      – Tud mozogni. Csak látszanak a bőrén a korbácsnyomok, és egy kicsit sántít. Vagyis nem teljes értékű. De, ha mindenképp őt akarja… a maga pénze, azt vesz rajta, akit akar!
      – Megragadott a nézése! Az a dacos-kék tekintet. Nézze! – mutatott oda. – Az az érzésem, legszívesebben kikaparná a szememet!
      – Értem! – mondta megértő félmosollyal Louis. – Meg akarja törni. Legyen!
      Újabb ajtó, és egy belső terem. Oda már egyedül lépett be. Ismerős volt itt minden, a kínzókamra pontos mása volt a szimulátorosnak. Csak azzal ellentétben itt minden valódi, kézzelfogható volt. Az összes gyilkos szerszám.
      És az áldozat is a falhoz láncolva.

 

      – Végre! – hallotta az agyában lüktető gondolatot. A másik ember gondolatát. – Ne szólj, mindent hallanak! – figyelmeztette.
      – Mi a fene folyik itt? Mi ez a bázis? – sugározta vissza a kérdést némán.
      – Nézz körül! Pontosan az, aminek látszik. Ki kell jutnunk innen!
      – Nehéz lesz! Hipermodernek a biztonsági berendezéseik. Meg kell találnunk a vezérlőtermet, és akkor kitörhetünk…

 

      A fájdalom hirtelen jött, és oly hevesen, hogy képtelen volt védekezni ellene. Úgy érezte, szétrobban a feje, muszáj volt megfognia mindkét kezével. De ez sem segített. Még az érintés is fájt! Összegörnyedt kínjában, legszívesebben a földön fetrengett volna. De arra már nem maradt ideje, hogy a teste földet érjen, durva kezek ragadták meg, és csavarták hátra mindkét karját. Csuklóin bilincs csattant, a bokáján szintúgy. Még látta, hogy a barátja is ugyanilyen állapotban van, aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt a rettentő fejfájás.
      – Lám-lám, Stevens hadnagy! Nem kellett volna idejönnie! Szerencsénkre, meg a maga szerencsétlenségére, az egyik emberem felismerte. Néhány évvel ezelőtt volt alkalma próbát tenni a maga vallatási szokásaival.
      A hadnagy felhúzta az egyik szemöldökét. Vizsgálódva figyelte az őröket, de ezek közül egy sem volt neki ismerős. Közben latolgatta a menekülési esélyeiket. Vetett egy pillantást eltűnt-meglelt barátjára. Ő még nem tért egészen magához, de látta rajta, már tisztulnak a gondolatai. Hamarosan üzenni fog!
      – Nos, a kíváncsiságának meg fogja fizetni az árát! – folytatta Louis öntelten. – E perctől maga is egy a jövendő áldozatok közül. Amint találunk egy újabb játékost, megtapasztalhatja saját bőrén a kínzókamránkat.
      – Most mi lesz? – jött egy halvány gondolatfoszlány.
      – Nem tudom. Majd kitalálok valamit – üzente vissza Aprilnek. – Mi volt ez a rettenetes fejfájás?
      – Ultrahang. Azért van rajtuk sisak, hogy ők ne érezzék. Erre már rájöttem. Az őrök zsebében van egy irányító, bármikor be tudják kapcsolni. A falakból árad.
      – A francba! Ez ellen lehetetlen védekezni! Tudják, te ki vagy?
      – Sajnos, tudják. Azért vagyok itt.
      – Vigyétek a többi közé! – adta ki a parancsot Louis.
      Az őrök kivezették a rendőrt. A bokáin csörgő lánctól csak aprókat tudott lépni, rúgni reménytelen volt. Egyelőre nincs menekvés. Várni kell!

      – Új vendég érkezett! – lökték be az ajtón a bilincsfosztott rendőrt. Ahogy a menekülés útja bezárult mögötte, rögtön megszűnt a fejgörcs. Néhány mély lélegzet, és újra képes volt gondolkodni. A teremben lévő emberek is a fejüket tapogatták.
      – Hello – üdvözölte egy gyönyörű fiatal lány. – Nem láttál odakinn egy tízéves, szőke kislányt?
      Christopher Stevens sajnálkozva rázta meg a fejét. Nem, nem látott. De látott sok mást, amit nem lett volna szabad látnia. Mert nem lett volna szabad léteznie. És a helyzethez egyáltalán nem illő módon látta a kérdező lány szépségét is. Rácsodálkozott. Ha nem itt lennének, most mondana neki valami kedveset, és meghívná egy italra… Titokban sóhajtott egy nagyot. Talán lesz még rá alkalom, ha most nem úgy látszik is.
      – Kijuthatunk innen valaha? – jött egy idegen gondolat, valahonnan. Nem Aprilé.
      Körülnézett. Ki ismerheti ezek közül a telepátiát? Talán a szépség? Nem, ő szavakkal kérdez. A másik lány? Nem úgy néz ki, mint aki válaszra vár. Az okostekintetű férfi, aki olyan bánatosnak tűnik? Vagy… Az enyhén ferde szempár kíváncsian figyelte, majd tulajdonosa alig észrevehetően biccentett egyet. Szóval ő!
      – Nem lesz könnyű – küldte a feleletet. – Össze kell adnunk a tudásunkat. Akkor talán…
      Tekintetével a falakat pásztázta. Rejtett kamerákat, mikrofonokat keresett. Ha vannak, a beszélgetés is bajos lesz. Nem látott semmi feltűnőt, de egy apró szerkentyűt bárhová be lehet építeni. Meg kéne tudni, van-e? Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt.
      – Hát, emberek, pillanatnyilag nem irigylem magunkat!
      – Te talán tudod, miféle hely ez? – kérdezte az okosszemű férfi.
      – Bár ne tudnám! – bólintott a rendőr. – És bár tudnám, látnak-, hallanak-e bennünket a fogvatartóink?
      – Nem látnak, és nem is hallanak – válaszolta Oliver, az okosszemű. – Bármit beszélünk, nem reagálnak rá. Tökéletes biztonságban érzik magukat. Az ultrahangos ketyeréjükkel mindannyiunkat megbéníthatnak, nincs mitől tartaniuk. Kijutni nem tudunk, belülről nincs zár. Kívülről is kód és tenyérlenyomat szükségeltetik a nyitáshoz.
      – Lehetetlen megszökni? – tette fel a kérdést Kristy Adair.
      – Egy mód van rá – felelte Lester Wong. – Ha megtámadjuk az őröket, és elvesszük a távirányítót.
      – Ha támadunk, rögtön bekapcsolják az ultrahangot. Az elől nincs menekvés. És nem marad erőnk támadni – aggályoskodott Oliver
      – Kivéve, ha… – fúrta a tekintetét jelentőségteljesen a hadnagy szemébe Lester Wong.

 

      Az ebédet mindig ketten hozták. Az egyik őr betolta a kocsit, a másik kezében a távirányítóval figyelt. Az első gyanús mozdulatra megnyomott egy kis piros gombot. 
      Most is így történt. Nyílt az ajtó, és betolták az ételt. Gyors pillantással felmérték, hogy minden fogoly a helyén van-e? Ők békésen megindultak a kiskocsi felé, majd Oliver hirtelen mozdulattal ráugrott az elöl álló őrre. Lerántotta a fejéről a védősisakot. Nagy szerencse, hogy nem volt odaszíjazva. Nem tartotta semmi. Talán lusta volt, talán elbizakodott – de nem kapcsolta be. Nekik mindenesetre kapóra jött a felelőtlenség.
      A másik őr abban a szempillantásban megnyomta a piros gombot. A sisakfosztott őr a rabokkal együtt kapott a fejéhez kínjában. Őt sem kímélte a falba rejtett kínzóeszköz. Oliver már a másik őrre támadt. Nem volt idő a sisakot a saját fejére tenni, támadni kellett, gyorsan! Kitépte az őr kezéből az apró, lapos szerkezetet, és odadobta a hadnagynak. Következő mozdulata az előrántott pisztoly ellen irányult.
      – Igyekezz, fáradunk! – sürgette Lester. Ők képeztek védőernyőt Oliver körül, hogy legyen ereje támadni. De lassan az ő akaraterejüket is legyőzte az ultrahang. Még egy perc, vagy annyi sem, és elbukik a tervük!
      Ekkor valahonnan új erő érkezett. April! – lélegzett fel megkönnyebbülten Chris. A lány megérezte, hogy segítségre van szükségük, és megtette, amit tudott. A zárt falakon keresztül eljuttatta gondolatenergiáit hozzájuk. Oliver kicsavarta a fegyvert ellenfele kezéből. Csak ekkor jutott idő megszerezni az ő sisakját is.
      Saját bilincseikkel mozdulatlanságra kárhoztatták az őröket. Betömték a szájukat, ne tudjanak kiabálni. Bár, ha rájuk zárják az ajtót, onnan már nekik sincs szabadulás. Ekkor végre kikapcsolhatták az elviselhetetlen ultrahangot.
      – Vajon hány őr lehet? – kérdezte Oliver.
      – Hányan vagytok, te szemét? – sikította Aisha, és hosszú körmeit belemélyesztette az egyik őr nyakába.
      Az tágra meresztett, dacos szemekkel bámult vissza, de felelni nem tudott, nem is akart. Látták rajta, hogy hiába kérdik.
      – Hol van a vezérlőterem? – szállt be a vallatásba Oliver Grainger. Fogta a pisztolyt, amit előzőleg az őröktől szereztek meg, és a halántékához nyomta. – Felelj! Mi a belépőkód? És milyen kóddal lehet kiváltani a tenyérlenyomatot? Ha nem akarod, hogy a levágott kezeddel nyissam a zárakat, válaszolj!
      Ezzel félrehúzta a szájáról a hevenyészett kötést. De az őr megrázta a fejét.
      – Ha megmondom, megölnek!
      – Ha nem mondod el, akkor én öllek meg! – csikorgott Grainger. – Mindig a közelebb lévő veszélyt kell előbb hárítani, így tanított az anyukám! Tehát?
      – Hat-hat őr váltja egymást, tizenkétóránként – felelte rövid gondolkodás után vontatottan az újdonsült rab. – A vezérlő az a terem, ahol a hadnagy kiválasztotta az áldozatát. Ott van minden fontos gép. Meg Louis.
      – A kód?
      – Mindannyiunknak van egy saját kódja, amivel bárhova beléphet.
      – A vezérlőbe is?
      – Oda is.
      – Halljam!
      – Az enyém 47-17-23-65.
      – A tenyérleolvasó?
      – Nem tudom. Mindig a kezünket tesszük rá.
      – Sajnos, igazat mond – közölte röpke fürkészés után a hadnagy.
      – Visszatalálsz a vezérlőhöz?
      – Muszáj lesz! – fanyalgott Stevens. – De előbb még van egy kis dolgom.
      Most ő lépett a fogolyhoz. Szúrósan nézett rá, könyörtelenül. Meg kellett tudnia…
      – Hol van a többi fogoly? A betegek, sérültek? Hol vannak?
      – Itt, a szomszédban. Balra az első ajtó.
      – Vannak még rajtunk és a sérülteken kívül többen is?
      – Pillanatnyilag csak ennyien vagytok.
      – OK. – Visszarántotta a rongyot az őr szájára. – Kifelé, emberek!
      A hadnagy nagyon reménykedett, hogy nem téved. Hogy az ultrahangot külön-külön lehet kapcsolni a termekben, és nem az egész kócerájra vonatkozik.
      Fejére tette az egyik védősisakot, a másikat Olivernek nyújtotta. Megvárta, míg a társai kiléptek a szobából, amely napokig a börtönük volt. Körülkémleltek, de nem járt erre senki. Apró szerencse. Talán több is követi! – gondolta, és megnyomta a piros gombot, mire odabenn felnyögtek az őrök.
      Kilépett ő is, örömmel állapítva meg, hogy odakinn senki nem fogja a fejét. Bezárta az ajtót maga után. Ettől a kettőtől nem kell tartaniuk többé.

 

      Megállt a zárt ajtó előtt, és erősen koncentrált.
      – April! April, válaszolj!
      – Chris?
      – Van veletek őr? Veszélyes bemennünk?
      – Nem, nincs. Csak ketten vagyunk egy kislánnyal. Be tudsz jutni?
      Chris már a kódot billentyűzte. Kigyulladt a tenyérleolvasó jelzőfénye, kérte az azonosítandó kezet. Hatvan másodpercről indult a számláló, halk pittyegéssel.
      – Most mi a fenét csináljunk? – tört ki a rendőr.
      – Eressz oda! – tolta félre Grainger, mellőzve az udvariaskodást. Ujjai villámgyorsan jártak a számgombokon, de a visszaszámlálás nem maradt abba. – A fenébe! Nem fogsz ki rajtam! – szitkozódott halkan a foga között. Tíz… kilenc… a villogás gyorsabb lett, az idegesítő pittyegés sűrűsödött. Az utolsó másodpercekben végre a villogó sárga fény nyugodt zöldre váltott. A hangjelzés elnémult, az ajtó megnyílt előttük.

 

      A másik két őrrel könnyű dolguk volt. Gyanútlanul közeledtek az egyik folyosón, a sisakjuk a kezükben volt. Nem számítottak támadásra. Ez lett a vesztük. A hadnagy bekapcsolta az ultrahangot, próba, szerencse alapon. Talán a folyosón is működik – remélte. Működött. Igaz, a társai is a fejüket fogták kínjukban, de csak addig, amíg ő és Oliver lefegyverezték az ellenfeleket. Visszavitték őket is oda, ahol a másik kettő volt, köntörfalazás nélkül belökték őket az ajtón, és rájuk zárták ismét.
      Már négy sisakjuk volt, és még két szabad őr. No, meg Louis. Nyilván ő a legveszélyesebb, ő kezeli a számítógépeket. Ha megszimatolja a kitörésüket, és ki tudja menekíteni az őröket, az gáz. Főleg, ha van más fegyverük is az ultrahangon kívül. És itt nem lőfegyverre gondolt. Ezt halkan szóvá is tette társai előtt.
      – Pillanat – szólt az okosszemű, és visszaszaladt. Matatott valamit a kódbillentyűkön. – Most már nem jönnek ki onnan. Távolról nem lehet nyitni az ajtót – közölte, ahogy visszaért.
      Stevens haladt elöl, mögötte Oliver Grainger. Nyomukban Lester és April, a többiek hátul osontak. Hirtelen kinyílt egy ajtó, épp Lester orra előtt. Gondolkodás nélkül ütött. A kifelé igyekvő őr úgy rogyott össze, hogy nem is tudta, mi történt vele. Nem volt ideje észrevenni a szökevényeket. Társa kiáltani akart, de Lester már repült a levegőben. Talpéle csattant, az őr feje megbicsaklott, nyakcsigolyája reccsent.
      – Jól vagy? – pillantott a holtsápadt Aishára Stevens. Sajnálta, de most nem volt idő vigasztalásra. Kénytelen lesz maga megbirkózni a látottakkal.
      A lány némán bólintott, kezét a szájára szorította, hogy visszatartsa az öklendezését. Tudta, hogy erősnek kell maradnia. Majd később, ha sikerül megszökniük, megengedheti magának a gyengeséget. Lenézett a derekát átölelő, reszkető kislányra, és megszólalt.
      – Menjünk tovább!
      – Szedjétek össze a fegyvereket! – utasította az embereket a hadnagy. – Gyorsan! Igyekeznünk kell.

      Végre ott álltak a vezérlő ajtaja előtt. Oliver ismét tanújelét adta zseni-létének, és remekelt a zárral. Fél perc alatt kinyílt.
      Nem jutottak messzire. Kristálytiszta üvegfal mögött, számítógépekkel körülvéve, önelégült mosollyal az arcán ott feszített Louis.
      – Azok az ostoba őrök nem figyelték a monitorokat, de én igen! – közölte egy hangszóró. – Láttam, hogy jöttök. De ide nem juthattok be! Ott fogtok megfulladni néhány óra múlva, én meg majd innen nézem!
      Halk surranással zárult be a hátuk mögött az ajtó. Már megint foglyok voltak! Előttük üvegfal, köröskörül beton, nyitószerkezet sehol. Oliver felemelte a pisztolyát.
      – Ne! – szólt rá Chris, és a föld felé fordította a fegyvert tartó kezet. – Biztos, hogy golyóálló az üveg, és a visszapattanó lövedékkel bennünk teszel kárt.
      – Jól mondod, hadnagy! – helyeselt a hangszóró. – Onnan nincs kiút. Se zár, se levegő, semmi. Csak a halál!
      – Majd meglátjuk – morgott a rendőr. Odalépett az üvegfalhoz, és megnyálazott ujjával egy keresztet rajzolt rá.
      – April! Lester! Koncentráljatok a keresztre!

      Amikor a vastag, eddig törhetetlennek hitt üveg megrepedt, Louis szívébe is beköltözött a félelem. Saját csapdájába esett, hisz a belső helyiséget csak a felhúzott üvegfal helyén lehetett elhagyni. A másik kijárat zárja elromlott, még nem érkezett meg az alkatrész a javításához. Tisztában volt azzal, hogy ha azok ide bejutnak, neki vége. Nem fogják kímélni, hisz ő sem kímélt senkit. Leült a monitor elé, és dolgozni kezdett a billentyűzeten.
      Épp csak sikerült lenyomnia az „Enter”-t, amikor erős kezek ragadták ki a székéből, és penderítették a falhoz. Oliver vette át a helyét. Számoszlopok, grafikonok váltogatták egymást a képernyőn, villámgyorsan peregtek az adatok. Grainger homlokán verítékcseppek ütköztek ki.
      – Mivel lehet leállítani? – üvöltött rá Louis-ra. – Mi a kód? – de a keze sebesen járt továbbra is.
      – Mi a baj? – lépett mellé Chris.
      – Ez az átkozott beindította az önmegsemmisítőt. Nem tudom leállítani! – ütött egy nagyot az asztalra kétségbeesetten. – Ki kell szednünk belőle a leállító kódot.
      A rendőr hátranézett a válla felett. Louis arca lila, szeme meredten egy pontra szegezve. Mellkasa mozdulatlan. Rá nem számíthatnak, úgy tűnik, a szíve felmondta a szolgálatot.
      – Mennyi időnk van még?
      – Ötszázhetvenkettő – olvasta le a számlálót Oliver.
      – Ötszázhetvenkettő micsoda?
      – Másodperc.
      – Az nincs tíz perc! – számolta ki gyorsan Stevens. – Hol a kijárat? Hagyd az önmegsemmisítőt a fenébe! Keresd a kijáratot! Tűnjünk el innen!
      Oliver kicsit matatott még a billentyűkön, aztán ő is felugrott. A kitárult ajtó mögött újabb folyosó, és a kanyar után egy szabadba nyíló kapu. Végre!
      – Mi legyen a bezárt őrökkel? – kérdezte April.
      – Nincs időnk visszamenni értük – felelte tárgyilagosan a hadnagy. – Ők már itt maradnak örökre.
      Odakinn állt a helikopter, amivel Chris is érkezett. Bár csak négyszemélyes volt, bepréselték magukat mindannyian. Lester, April, Oliver, Aisha, Andy, Chris, Kristy. Stevens ült a botkormányhoz, de a gép nem bírt felemelkedni velük. Centikkel a felszín felett suhantak, igyekezett a levegőben tartani a gépet, amíg csak lehet. Amíg biztonságos távolságba érnek.
      – Húsz másodperc – közölte Oliver. A saját óráján követte a visszaszámlálót.
      Stevens azonnal letette a helikoptert. Még túl közel voltak, de még mindig jobb, ha a robbanás a földön éri őket, mint, hogy a légnyomás odavágja a gépet. Kiugrottak, és levetették magukat a sivatagi homokba. Chris átölelte Aishát, hogy amennyire lehet, a saját testével védje a lányt. Abban a pillanatban hatalmas detonáció rázta meg a környéket.
      A helikopter rádióján kértek segítséget. Két óra múlva nyomozók tömege lepte el helyszínt. Vallatták a romokat. Hátha… hátha maradt valami… valami kicsi bizonyíték, hogy miféle aljasság folyt itt.

      – Nem tudhattam, a stúdió vezetője is benne van-e a buliban, hát csak óvatosan kérdezősködtem – mesélte April William Humphrey-nak. A vizsgálóbíró irodájában gyűltek össze, kibogozni a még elvarratlan szálakat. – A kormányzójelölt őszintén elmondott nekem mindent. Figyelmeztettem, hogy ha valamit elhallgat, nem juthatok eredményre. Mocskos ügy ez, Chris! Nagyon mocskos! – fordult a barátjához. – A szálak Eugene Kirby-hez vezettek, de úgy tűnt, ő nincs benne a zsarolásban. Nincs szüksége pénzre, akárhonnan, de van neki elég. Mint kiderült, az egyik őr kezdett magánvállalkozásba, könnyű kereset reményében. De nem igazán jött be neki, mert az első áldozata nem fizetett, inkább csiripelt egy újságírónak. Kirby szerencséjére épp annak, aki maga is idejárt szórakozni. A fickót eltették láb alól, ilyen célra direkt fenntartanak egy bérgyilkost. Ja, kérem, nem a semmiért fizették ki azt az ötvenezret a vevők! Finanszírozták saját esetleges halálukat is.
      – Hogy buktál le? – kérdezte Chris.
      – Nem tudom. Talán valamelyik gazember látott a miniszter mellett, és felismert. Mindenesetre rájöttek, hogy ő küldött. Azt hiszem, komoly veszélyben van az élete!
      – Kár, hogy felrobbant az a kóceráj! – tört ki indulatosan Stevens. – Mennyi minden lehetett azokon a számítógépeken!
      – Valamennyit talán megmentettem – szólt bele a beszélgetésbe Oliver Grainger. – Kicsit értek a gépekhez, ahogy láthattátok, és elindítottam egy programot a háttérben.
      – Milyen programot? – pillantott egykori fogolytársára a rendőr.
      – Adatokat küldtem át a saját webtárhelyemre – felelte a szerény műszaki zseni. – A visszaszámlálással egyidejűleg futott, hogy mi ment át, azt viszont nem tudhatom. Nem volt idő válogatni, és tíz perc nem olyan sok. De talán hasznát vehetitek.
      – Zseni vagy! – vert a vállára elismerően a hadnagy. – Köszönöm!
      – Csatlakozom! – szólt a bíró, és papírt, tollat nyújtott a zseni felé. – Kérem a tárhely elérhetőségét!

 

Elanor megrázta magát. Kikapcsolta a laptopot, és bement a kislánya szobájába. Megsimogatta szöszke fejét, lehajolt, és óvatosan megcsókolta álompirult arcocskáját. Nem sejtette, hogy valahol ebben a pillanatban dördült el egy lövés. Egy lövés, melynek nyomán apró, kerek lyuk képződött a férje homlokán…

 

Christopher Stevens és Aisha Parsons az erdei tavacska partján sétált. Chris nézte kedvese szemét, ahogy mélybarna íriszére arany pöttyöket varázsol a csillanó napfény.

 

      Fogta a kezét... Olyan szorosan, mintha attól félne, hogy elveszíti... Egészen belefehéredtek az ujjai ebbe a kétségbeesett, kapaszkodó szorításba. A szíve vadul vert; rendszertelen, kapkodó lélegzetének hangja szinte felverte az erdő békés csendjét. Vagy csak Ő érzékelte így?...
      Ránézett. Aranyló haján úgy ült a fák lombsátra alá beszüremlő nap tompa fénye, mint egy korona. Arcát pír festette élénkre, szemeiben szégyenlősen csillámló ragyogás tündökölt, ajkai szögletében mosoly bujkált. Ahogy beszélt, fehér fogai – mint a gyöngyök – villantak elő.
      Figyelte, ahogy rá-ránéz, nevet, évődve fordul el tőle: játékosan, pajkosan, csintalan könnyedséggel. A hangját, amely pedig simogatóan mély volt – nem is hallotta már... Nevetése sem ért el tudatáig. Annyira belemerült a lényébe, a kisugárzásába, amely őt is körülölelte, hogy megszűnt számára a külvilág...
      Szerette. Mélyen, szívből, igazán... Tudta: nem veszítheti el a Csodát, különben belepusztul. Sajgó szíve éles fájdalommal követte gondolatait. Fázni kezdett, remegett a félelemtől, amely tudatába fészkelte magát...
      Mi lenne vele Nélküle?! Fél emberként hogyan is élhetne tovább?!
      Élet? Amíg nem találkoztak, addig nem tudta mi az: élni. Csak most, hogy a szíve felébredt és a lelke ráismert önmagára a másikban, kezdte érteni, érezni a szó valódi jelentését...

(Andrea Werfl: Pillanatfelvétel)

 

      Eugen Kirby nyomát nem lelték. Felszívódott. Eltűnt, mint egy sosem létezett fantom. De a nagy bankok számlájáról továbbra is eltünedeztek komoly összegek. És közben valahol, egy másik földrészen, egy másik sivatagban titokzatos építkezés folyt…

 

 

Megosztás |