Eliza Beth: Én

      – Szomjas vagyok! – jegyeztem meg halkan.

      Éva enyhe nyomást érzett két halántékán. Nem törődött vele, gondolta, a megfeszített figyelem hatására fárad a szeme. Megnyalta a szája szélét, kicsit megdörzsölte a homlokát, dolgozott tovább.

      – Hé! Nem hallasz? Szomjas vagyok! – kiáltottam rá.

      A tompa nyomás erős fejfájássá nőtt. Éva belekotort a táskájába. Hol az a bogyó? Amikor szüksége lenne rá, biztos, hogy elbújik a szatyor mélyén! Hopp! Végre megvan! Kinyomott egy tablettát a fóliából, és gyorsan bekapta, csak úgy szárazon. Már a tudat, hogy bevette a gyógyszert, mintha enyhítette volna a görcsöt.

      – Na, most még ezt is moshatom ki! – dühöngtem. Erőteljesebb munkára ösztönöztem a veséket, hogy az imént bevett, már ismert mérgeket eltávolítsák. Emiatt a vártnál több folyadékot kellett keringetnem.

      Éva szája kiszáradt. Szomjas volt, de nem ért rá felkelni, önteni egy pohár vizet. Sürgős a munka, a főnök már tűkön ül, hogy elkészül-e időben vele? Nem akar csalódást okozni, meg sem engedheti magának. Kell a prémium, amit a túlórákért kap, a gyereknek meg kell venni a tanszert. És az roppant drága!

      – Nem igaz! Hetek óta nem ad nekem elég vizet! Ki érti ezeket a nőket? Mindent elkövetnek a szépségükért, de egy pohár vizet sajnálnak. Nézz már bele a tükörbe, vedd észre, hogy sötét karikákat rajzoltam a szemeid alá! – tomboltam.

      Az asszony letette a tollat. Sivatagszáraz szájjal lépett a csaphoz, engedett egy kis vizet, kettőt kortyolt. Fél szeme már újra a papírjain volt. Talán nem is úgy kellene, ha a másik oldalról közelítené meg a témát… Visszaült az asztalhoz.

      – Még! Még! – ordítottam, de hiába. Már nem törődött velem.

      Évának eszébe villant, hogy el kellene mennie arra a bizonyos helyre. Mikor is volt utoljára? Még reggel, amikor felkelt… Nem, nem! Valamikor délelőtt is… Most viszont már késő délután van. De nem érezte, hogy tele lenne a hólyagja – a gondolat, ahogy jött, el is illant.

      Kénytelen vagyok spórolni a vízkészletemmel. Ha ő nem ad frisset, én nem eresztem ki a használtat. Csakhogy így nem tudom tisztítani magam. Az összes salakanyag, amit belém töm, a kemikáliák, az élelmiszeradalékok, a selejtes minőségű ételek méreganyagai… mind-mind bennem maradnak! Segítséééééééééééééééég!

      Belekotort a fiókba. Egy kis zacskóban sós mogyoró-maradékot lelt. Rágcsálni kezdte, hátha kap tőle ihletet. Valahogy nem áll össze ez a jelentés. Valahol valamit elhibázott. De mit?

      Megmérgesedtem. Ha te úgy, akkor én is! Elkezdtem összegyűjteni a folyadékot. Ahonnan csak lehetett. Leállítottam a nyálképzését. Visszaszivattyúztam a vastagbélből a nedvességet, besűrítettem a székletét. Kicsit a vérét is. Na, erre mit lépsz?

      Éva rosszul érezte magát. Már reggel szédüléssel kelt fel, kínzó fejfájása cseppet sem enyhült az éjszaka. Pihenni sem tudott igazán miatta. Fáradt volt, egyszerre ingerült és letargikus. Felkereste a háziorvosát.
      – Iszik eleget? – hangzott az első kérdés. Aztán néhány rutinvizsgálat után kapott pár receptet. A gyógyszertárból reménykedve vitte haza, azonnal bevette az előírt adagot. Nagy kegyesen – mert az utasításon az állt – egy pohár vízzel.

      – Végre! Víz! – könnyebbültem meg. Rövid ideig tartott az örömöm. A kapott mennyiség semmire nem volt elég. Azt a rengeteg vegyületet, amit megevett, nem bírom kiválasztani vele!

      – Pocsék a vérképe! – közölte az orvos a vizsgálatok eredményét. – Némelyik érték nagyon magas. Messze túl a megengedett határon. A veséi nem dolgoznak kellőképpen, ezért sok méreganyag rakódott le a szervezetében. Komoly kezelésekre van szükség…

      Én egy remekmű vagyok. Csodálatosan megalkotva, megáldva az öngyógyítás képességével. Már a legkisebb hibáról jelzést küldök. De hiába, ha ő nem fogja, nem érti, nem reagál rá!
      Legyengültem! Erőm fogytán…